Gózon Ákos írása a Mandiner hetilapban.

A nemzetközi szakmai érdeklődés évtizedek óta nem lankad a rudabányai terület iránt. A magyar nagyközönség látóköréből, legalábbis annak fókuszából azonban mára mintha kikerült volna ez a – kicsit sajátunknak tekinthető – paleontológiai részterület, kevéssé tartjuk számon tudománytörténeti és földtani-embertani jelentőségét. Ezért döntött úgy Kordos László geológus, őslénykutató, aki 1971 óta minden rudabányai ásatáson jelen volt, hogy egy külön kötetben tekinti át a ruda­pit­hecusszal kapcsolatos ismeretek alakulását.

A Rudapithecus hungaricus emberszabású ősmajom 10-10,5 millió évvel ezelőtt élt. Első fog- és csontleletei 1967-ben kerültek elő Rudabányáról, rendszeres kutatása négy évvel később indult el. Egy olyan lelőhelyen bukkant az ősmajom alsó állkapcsának egy darabkájára Hernyák Gábor, a rudabányai vasércbánya vezető geológusa, amely aztán földcsuszamlás miatt már a következő esztendőben, 1972-ben gyakorlatilag megsemmisült. Szerencsére újabb, szomszédos lelőterületek a későbbiekben bőven szolgáltak lelettel.

A felfedezést a régóta ott folyó ércbányászat tette lehetővé. Az, hogy Rudabánya fontos csontlelőhely, már jóval korábban ismertté vált – mondja Kordos László. Az 1880-as évektől a külszíni vasércbányászat feltétele volt, hogy a felszínről folyamatosan letakarítsák a puha meddő lignites rétegeket. De az őslénytan nem hasonlítható össze a fizikával vagy a kémiával – hangsúlyozza a kötet szerzője –, azokon a tudományterületeken ugyanis a megfelelő megfigyelések és kísérletek alapján megállapítanak összefüggéseket és felállítanak a várható eredményekről hipotéziseket. Rudabányán a szakemberek csak abból indulhattak ki, hogy ott már találtak egy majomcsontot, s ahol egy lelet előkerült, ott biztosan többnek is kell lennie. Az őslénytani kutatás ezek alapján tehát tervezhető volt, de az eredmény e tudományterületen a szisztematikus feltárás mellett a szerencse ajándéka is.

A fél évszázada megkezdett kutatás célja, hogy a lehető legtöbb csontmaradvány kerüljön elő e fajról. Minél többet ismerünk ugyanis ebből az élőlényből, annál gazdagabbá válik a kép, hogy milyen szerepe lehetett az emberré válás folyamatában – magyarázza A Rudapithecus kutatása címet, Tények és mesék alcímet viselő, az Archaeolingua kiadónál megjelent kötet szerzője. S minden új lelet kapcsán újabb kérdések merülnek fel, amelyek új kutatási perspektívákat nyitnak. A faj első leírója, Kretzoi Miklós szenzációnak számító, egyebek mellett a Nature folyóiratban közzétett megállapítása volt például az, hogy a rudapithecus egy kiindulópont lehet az emberré válás ázsiai folyamatában, s gyakorlatilag néhány közbülső maradványon mint fejlődési láncon keresztül – amely Indiából, Pakisztánból került addig elő – a rudabányai leletek elvezethetnek a jávai előemberig. Ezzel a felvázolt folyamattal az őslénytani kutató cáfolni igyekezett azt az elméletet, hogy az emberré válás Afrikában zajlott le, s a kutatók figyelmét részben visszafordította Ázsia szerepére. Még úgy is fontos lépés volt ez, hogy az 1985-ös rudapithecuslelet ismét az afrikai eredet lehetőségét erősítette meg. S mára az is valószínűsíthetővé vált, hogy a rudapithecus mint faj kihalt – Kordos László megfogalmazásában: „nem lett belőle ember”.

1971 és 1978 között hetvenöt ősmajomlelet alapozta meg Rudabánya hírnevét. Ezt követte 1985-ben a később Öreg Hölgynek elnevezett ősmajom minden korábbinál teljesebb koponya­maradványának a megtalálása, azonosítása és – mint egy kirakós játékban – a darabok összeillesztése. Az újabb, szintén világhírt hozó eredményt 1999-ben jegyezhette fel a magyar tudománytörténet: ekkor került elő Gabi, a legteljesebb rudapithecuskoponya, „akinek” révén – mivel megmaradt az agykoponyája nagy része a homloktól a tarkóig, a szemüreget övező járomcsontja s a csaknem teljes fogsort tartalmazó felső állcsontja – láthatóvá lett a faj valódi arca. A leletet egy szombati napon ki is állították a rudabányai Érc- és Ásványbányászati Múzeumban, s természetesen mindenki látni szerette volna – Kordos László visszaemlékezése szerint a kétezer érdeklődő között akadt egy esküvőjére igyekvő ifjú pár, amely teljes ünnepi díszben, a templomi szertartás előtt csodálta meg a koponyát.

A rudabányai lelőhely és leletek értő bemutatása a nagyközönségnek  – a tudományos kutatás és a rendszerezett szakmai feldolgozás mellett – azóta is fontos szempont a szakemberek, köztük is kiemelt helyen az új kötetet jegyző Kordos László és Mészáros Ildikó számára. Ezért alapítottak látogatóközpontot is Rudabányán. A fő lelőhelyet, amely alatt még megvannak az eredeti, úgynevezett tanúfal rétegek, ma már betonbunker védi a rongálástól és a pusztulástól – egyben lehetőséget nyújt a jövő kutatóinak, hogy a korszerűbb technikák, módszerek révén újabb, esetleg más megállapításokra jussanak, mint elődeik.

Nyitókép: Mandiner-archív