Az elzártság alapvetően alakítja a személyiséget
Titkok nyitja
Tájnyelven megírt monológ az egyszeri életről Egressy Zoltán új regénye, a Jolka harangja. Főhősének életén hiába száguld át a történelem, az idős vidéki asszonyt csakis a hétköznapi dolgok foglalkoztatják.
¬ A Jolka harangja egy 94 éves vidéki asszony élettörténete. Hogy jött ez a téma?
Ahogy általában lenni szokott, a téma talált rám. Egy zalai nénivel lefolytatott két-három beszélgetés után úgy éreztem, kezdenem kellene valamit az általa beszélt zalai–somogyi tájnyelvvel, az egyéni szóképzéseivel, a történeteivel. Több mint húsz éve özvegy, azóta mindennap a halálra készül, mert a férje már nagyon várja. Közben tele van életszeretettel, még mindig szeretné a tükör előtt „kimutyerálni magát”, szeretne „pámpillázni”, szórja az olyan szavakat, mint például „elbotorgok”, „kotyoltam”, „fölhántol”, „leröfög”, „kaffog”. Ha egy falubeli kurváról mesél, azt mondja, „azt még a pitipalkó is megbúbolta”. Stefan Zweig ír arról a tévhitről, miszerint az írókban szakadatlanul dolgozik a képzelőerő, valamiféle kimeríthetetlen készletből gazdálkodnak, miközben valójában csak a nézés, a látás képességét kell megőrizniük, hogy amikor érdekes alakokkal és eseményekkel találkoznak, tovább tudják írni a történetüket.
¬ Hogyan találta meg Jolka hangját?
A valóság és a fikció keveréke a regény, illetőleg én inkább „életfejezeteknek” nevezném a műfajt. Teljes mértékben a főhősből indultam ki, akit a valóságban természetesen nem Jolkának hívnak. A falu sem felismerhető, nem beszélve a szereplőkről, akikről csak mesél, hiszen a mű monológformában íródott. A legérdekesebb feladat a nyelv újrateremtése volt. Ahogy minden alkotás különálló univerzum, minden ember is az. Saját nyelvvel. Ezt a színdarabjaimban és a prózában is fontosnak tartom. Ebben a regényben épp a jellege miatt van valamiféle dokumentarista attitűd, de alapvetően szépirodalom.
¬ Jolka érezhetően szenved az öregedéstől, az elmúlás közelségétől. Önt is foglalkoztatja mostanában ez a téma?
Mindig foglalkoztatott valamilyen mértékben. Borzasztó a romlás, nagyon kegyetlen dolog, és ez még mindig a jobbik eset. Hiszen van, aki meg sem öregszik. Az elmúlás áll a könyv középpontjában, egy búcsúzó generáció egyik utolsó élő tagja beszél. Ezzel együtt a Jolka harangja nem akarja általános látleletnek álcázni magát. Az egykori jellemző világlátásról azért sok minden kiderül, mik voltak a szokások, hogy választottak férjet a cseperedő lányoknak; Jolka nem fogadta el a szülői döntést, ellenállt, lázadó volt, ami biztos, hogy nem tipikus. Elképesztően érdekes, ahogy reflektál fiatalkori önmagára, ahogy értékeli egykori természetét és a történteket. Néha kitárulkozó, máskor szemérmes, tele van titokkal. Még most, majdnem százévesen is.
Az elzártság, a viszonylagos ingerszegénység alapvetően alakítja a személyiséget
¬ A történet a vidék Magyarországának társadalmát mutatja be. Miben különböznek a vidéken élők a fővárosiaktól?
Összefüggő történetről óvatosan beszélnék, bár kirajzolódik egy ív a könyv végére. Először különálló novellákat írtam, később jött az ötlet, hogy hosszabb prózává alakítsam a részeket. A szöveg, ahogy mondtam, egy asszony életét mutatja be, nem általában a magyar vidéket. Egy nő személyes történetét, aki hetvenhárom éve él ugyanabban a házban, korlátozott módon és csatornákon informálódik. Ez az elzártság, a viszonylagos ingerszegénység – mert a rokonaival azért találkozik – nyilván alapvetően alakítja a személyiségét. Nagyon megütött, amikor arról beszélt, hogy mi élete legfőbb bűne. Hosszas gondolkodás után arra jutott, hogy háromszor, vagy talán négyszer is káromkodott. Isten nevét a szájára vette. De ehhez vegyük hozzá, hogy szinte szerelmes volt a papokba (ahogy ők is belé), simán megbocsátja, hogy az egyiknek egyszer csak hopp, gyereke született. Hiszen a pap is ember, ő is hibázhat. És ezt kacér kuncogással mondja.
¬ Ön mit gondol a vidék-főváros szembenállásról, ami a legutóbbi választásokon ismét előtérbe került?
Ennyire élesen talán még soha nem rajzolódtak ki a gondolkodásbeli különbségek, alapértékekben sincs egyetértés, ráadásul az álláspontok teljesen megmerevedtek. Az egyik oldalon van a mesterségesen szított információhiány, a másik oldalon meg egy arisztokratikus fensőbbségérzet. Mindenképpen aljasság, hogy a tájékozódás lehetőségétől megfosztják az embereket, és visszaélnek az eredendő naivitásukkal, kijelölik az aktuális ellenségeket, hazudnak nekik; de unalmas már erről beszélni, évek óta ez folyik, sajnos sikerrel. Ebből a szempontból eléggé reménytelennek látom a helyzetet.
¬ A háború is előkerül a regényben, amitől a történelmi tapasztalatok miatt rettegnek a vidékiek. Ahogy ma is, a választási kampányban is előjött az ijesztgetés.
A háború csak érintőlegesen kerül elő, nincs Jolka életének öt-hat fontos eseménye között, de újra és újra elmeséli, kicsit mindig más fénytörésben. Elsősorban nem a nagy világtörténelmi dolgokkal foglalkozott, igen, volt a szörnyű háború, jöttek az oroszok, aztán be kellett menni a téeszbe, majd 1956, a rendszerváltás, átélte mindezt, de ezek a nagy dolgok a feje fölött történtek. Őt sokkal hétköznapibb dolgok foglalkoztatták.
¬ A regényben többször elhangzik, hogy „mindenkinek van egy jó és egy rossz szelleme is”.
Ezt a mondatot egy pap mondja Jolkának, aki időnként lát éjszaka az ágya mellett alakokat. Halott ismerőseit, akik nyomasztják, akarnak tőle valamit. Úgy érzi, a rossz szellemük keresi fel őt. Ezek szerint csak a halálunk után derül ki, mit jelent ez. Van egy erőteljes szellemvonulat a könyvben, illetve hát Jolka fejében, és írtam bele egy ezzel összefüggésben lévő krimiszálat is, amelynek egyébként a valóságban nincs alapja.
¬ Mit tart a magyar társadalom rossz szellemének?
Leginkább talán a végzetesnek tűnő megosztottság, a szándékosan erőltetett szembeállítás. De ez sok évszázados probléma, elég elolvasni, miket írtak külföldi utazók a magyarok örökös széthúzásáról. Ami persze általánosítás, de azért elborzasztó beleolvasni a frusztrált, rosszindulatú internetes kommentekbe. Igaz, az nem jelenthető ki egyértelműen, hogy ez hungarikum.
¬ A Jolka harangja mellett a napokban megjelenik még két könyve, a Piszke papa tengeres meséi és A virágot jelentő deszkák, ezek a fiatalabb korosztálynak szólnak.
Az egyik ovisoknak, kisiskolásoknak, a másik pedig kamaszoknak. A nyelvezet, a felvetett problémák, a történetek ennek megfelelően alakulnak, hiszen nyilván szem előtt tartom a leendő olvasót. A virágot jelentő deszkák az első ifjúsági regényem. Kisebbeknek írtam korábban is, ez viszont újdonság volt számomra. Egy gördeszkás brigád áll a történet középpontjában, és egy virágnevű lányokból álló rivális társaság. Meg persze néhány felnőtt figura. Igyekeztem szórakoztató karaktereket kitalálni. És a kamaszszerelemről írni.
aljasság, hogy a tájékozódás lehetőségétől megfosztják az embereket
¬ Az írás mellett fest is, illetve régóta dobol és gitározik. Mennyi ideje marad ezekre?
Néhány képem vászonnyomata kapható a Magma Galériában, ezzel együtt a festést még csak hobbinak sem nevezném. A zene más, az mindig fontos volt az életemben. A zenekar, amelyben játszottam, már nem létezik, viszont időnként elmegyek dobolgatni, mert hiányzik. A gitárom speciális darab, az A húrt a kelleténél egy oktávval mélyebbre lehet csak hangolni. De a gitározással szintén csak magamat szórakoztatom.
¬ Milyen 2022 Magyarországán írónak lenni?
Izgalmas, de íróilag nehezen megfogható időszakban élünk. Egy ma születő mű mindig a jelenről beszél, viszont a rálátáshoz néha időben és térben el kell távolodni. A Hold on című, három éve megjelent regényem a jövőben játszódik, a Jolka harangja leginkább a múltban, az emlékek között kotorászik. Mégis úgy érzem, mindkettő a jelennel foglalkozik.
¬ És milyen Egressy Zoltánnak lenni?
Néha kicsit problematikus. Ha szerencsém van, olyankor rám bukkan egy téma.