Greczula Levente László írása a Mandiner hetilapban.

Elöljáróban érdemes megjegyezni: a júniusi hosszú hétvége nem esett egybe a királynő trónra lépésének évfordulójával. II. Erzsébet – aki addig leginkább csak Lilibet volt – 1952. február 6-án, édesapja, a dadogós VI. György halála után lett az Egyesült Királyságnak és a Nemzetközösség független országainak a királynője, illetve a Nemzetközösségnek a feje. Koronázását azonban csak jóval később, 1953. június 2-án tartották, így a mostani platinajubileum inkább afféle köztes megoldás, mint tényleges évforduló.

A korona

De mi szükségük van a briteknek egyáltalán királynőre vagy éppen királyra? A legtöbb magyar diák valamikor általános iskolában, esetleg középiskolában jól megtanulja, hogy a brit király vagy királynő „uralkodik, de nem kormányoz”, vagyis jóformán „csak úgy van”, esetleg néha ellátogat egy-egy iskolába, lóversenyre, netán átad egy vasútállomást vagy valami hasonlót. De akkor minek van? Hagyománytiszteletből? Nos, ennél azért jóval többről van szó. A brit alkotmányos monarchia évszázados történelmi hagyományokból táplálkozik, a mindenkori uralkodónak alkotmányos szempontból pedig sokkal lényegesebb a szerepe az állam működésében, mint amit az első blikk sugall. A legtöbben azt is megtanuljuk az iskolában, hogy az Egyesült Királyság és az alkotmányosság esete nehéz ügy, hiszen az országnak nincs olyan kartális alaptörvénye, mint például hazánknak vagy Németországnak. De ez nem jelenti azt, hogy nincsenek olyan történelmi hagyományok, gyakorlatok és törvények, amelyek összességét végső soron ne tekinthetnénk alkotmánynak. Az uralkodó megkerülhetetlen szerepe is ebből a külső szemlélő számára zavarosnak és átláthatatlannak látszó hagyomány- és jogrendszerből szemlélve tűnik csak ki igazán.

Manapság a honi politikai diskurzusban is gyakran előkerül a szuverenitás témaköre, igaz, sokan mintha szándékosan mellébeszélnének ebben a kérdésben. Magyarországon egyértelműnek tűnik, kik gyakorolhatják a szuverenitást az ország felett, az Egyesült Királyság esetében viszont ez valamivel összetettebb. Az ország hagyományai ugyanis azt sugallják, hogy legalább két szuverén entitás van: a mindenkori uralkodó és a parlament, amelyek azonban egymástól is függnek. A parlamentnek ugyanis beleszólása van abba, hogy ki lehet király vagy királynő, hiszen a trónöröklést az általa hozott törvények szabályozzák. A legutóbbi, erre vonatkozó jogszabály nem is olyan régen született: 2015-ben fogadták el azt a törvényt, amely a trónöröklés sorrendjében egyenjogúsítja a mindenkori uralkodó 2015 után született fiú- és lánygyermekeit. Ez eddig rendben is van, csakhogy a parlamentet éppen a mindenkori uralkodó hívja össze és nyitja meg minden évben – hosszú évek után egyébként éppen az idén fordult elő először, hogy Erzsébet nem volt jelen ezen az eseményen, hanem a trónörökös, Károly herceg képviselte. A monarcha hozzá­járulása nélkül ráadásul kormány sem jöhet létre, hiszen neki kell kineveznie a miniszterelnököt, s alapvetően ahhoz is az ő beleegyezése kell, hogy új választást írjanak ki. Uralkodói ellenjegyzés nélkül nem emelkedhet törvényi erőre egy parlament által elfogadott jogszabály sem – igaz, utoljára jó ötszáz éve volt példa arra, hogy ezt megtagadták –, ami tovább komplikálja a hatalom birtokosai­nak viszonyrendszerét.

Úgy tűnik tehát, hogy az uralkodó és a kormány eléggé egymásra van utalva a gyakorlatban, s valójában éppen ez a két szereplő – közös nevén a korona – gyakorolja a tényleges szuverenitást az Egyesült Királyság felett. Ebből három dolog következik: a választók gyakorlatilag csak a választás aktusáig játszanak lényeges szerepet; Boris Johnson és II. Erzsébet egyformán fontosak a szuverenitás szempontjából; a netflixes királynős sorozat címadását pedig át kellett volna gondolni, hiszen a királynő a koronának csak az egyik fele.

Belenőni a nagy cipőbe

Távolról sem egyszerű tehát az a feladatkör, amibe Erzsébet 1952-ben, huszonöt éves korában belekerült. Ráadásul maga a monarchia sem volt túl jó állapotban. Hiába zárta a győztesek oldalán a második világháborút az Egyesült Királyság, súlyos veszteségei keletkeztek – átvitt értelemben és fizikailag is. Küszöbön állt az identitásképző erejű brit gyarmatbirodalom feloszlása, sőt már VI. György uralkodása alatt kiszakadt a „koronaékszer”, India. A közvélemény még mindig nem felejtette el, hogyan lett Erzsébet édesapjából király: bátyja, VIII. Eduárd inkább lemondott a trónról 1936-ban, csak hogy feleségül vehesse a kétszer elvált Wallis Simpsont, amiből óriási botrány lett, jóval nagyobb, mint amikor nemrégiben Harry herceg bemutatta jövendőbelijét, a szintén elvált Meghant.

A fiatal Lilibetnek tehát nagyon gyorsan bele kellett nőnie egy nagyon nagynak tűnő cipőbe. Fülöp herceg, akivel 1947-ben házasodott össze, a mai fogalmaink szerint nem volt az a mintaférj, akire a feleség minden körülmények között számíthatott volna, ráadásul ott volt a képben Winston Churchill is, aki miniszterelnökként szeretett volna hasznot húzni az új uralkodó tapasztalatlanságából. Meg hát a család: a lemondott Eduárd nagybácsi afféle celebstátuszban tengette napjait Párizsban – katasztrofálisan rossz viszonyban a família többi részével –, és Margit, Erzsébet húga is élte a saját, sokszor kicsapongó életét a bulvársajtó legnagyobb örömére és a Buckingham-palota nagy bosszúságára.

Erzsébetnek azonban kétségkívül sikerült megszilárdítania magát ebben a pozícióban, miközben az Egyesült Királyság és az egész világ olyan gyökeres változásokon ment keresztül, amilyenekhez foghatót talán csak Viktória királynő élhetett át uralkodása során. Tény, hogy ebben az időszakban az ország elveszítette világhatalmi státuszát, s afféle nagy múltú középhatalommá süllyedt vissza a gyarmatbirodalom széthullása után. Ezzel párhuzamosan az országon belül is gyökeres változások mentek végbe: minden korábbinál szélesebbé vált a tanult középosztály társadalmi rétege, s közben könyörtelenül lezajlott az ipari szerkezetváltás is, ami milliók életét tette tönkre országszerte. Habár a királynőt akkoriban is sokat kritizálták, amiért látszólag nem nagyon hatja meg alattvalói nehéz sorsa, ez azért nem teljesen volt így. Sőt, az 1980-as évek második felében, Margaret Thatcher miniszterelnöksége alatt elterjedt, hogy Erzsébetnek nincs ínyére a Vaslady „érzéketlen” politikája – igaz, ezt a pletykát a Buckingham­-palota természetesen cáfolta.

Médiakirálynő

Az viszont tény, hogy a királynő és tágabb értelemben a királyi család az átlagos brit polgárétól elég távoli életet él, hiába a sok jótékonysági és patrónustevékenység. A YouGov friss felmérése szerint jelenleg is Erzsébet a királyi család legnépszerűbb tagja, majd Vilmos herceg és Katalin hercegné következik. Károly herceg és második felesége, Kamilla közkedveltsége jóval elmarad az övékétől. A legnépszerűtlenebbek között találjuk a pedofilbotrányba keveredett András herceget, és stabil alsóházi versenyző Harry és Meghan is, akik a tavalyi, bulváros Oprah Winfrey-interjúval még annál is mélyebbre ásták magukat a briteknél, mint ahol addig mérték őket – pedig már az sem volt valami hízelgő.

Végső soron egyáltalán nem meglepő, hogy sok britnek elege van a monarchiából – negyedük-harmaduk szó nélkül eltörölné –, hiszen mindig akad egy-két olyan tagja a királyi családnak, aki megbotránkoztatja a közvéleményt, amit persze a véresszájú brit bulvármédia csak még tovább habosít. Azonban, ahogy a cikk elején utaltunk rá, alkotmányjogi szempontból egyáltalán nem olyan egyszerű „megszabadulni” Windsoréktól, mint ahogy sokan gondolhatják. Szinte biztos tehát, hogy II. Erzsébetet halála után még örökösök hosszú sora fogja követni a trónon – hiszen ahhoz, hogy ez megváltozzon, egész Britanniának változnia kell.

***

Nyitóképen: A királynő megkoronázása napján, 1953. június 2-án. Fotó: AFP