Átmenti megoldásnak indult
Törött mankó
Átmenti megoldásnak indult, idővel mégis sokak számára hosszú távú állásnak bizonyult a közmunka. Szeptembertől tömegek szorulhatnak ki belőle.
Tarnay Kristóf Ábel
„Ahol eddig kilenc közmunkás volt, most csak egy lesz” – érzékelteti Alpár György drávaszerdahelyi polgármester, hogyan érinti a településeket a közmunkaprogram leépítésének terve. Összességében ugyanis az eddigi 70-80 ezernél jóval alacsonyabb létszámmal, csak az ország ötödében folytatja szeptembertől a programot a kormány. Ugyanakkor a veszélyhelyzet idejére engedélyezték, hogy azok is közfoglalkoztatottak maradjanak, akik az eredetileg megszabott határidőnél, azaz tíz évnél régebben dolgoznak ebben a formában. Ez annak beismerését jelenti, hogy úgy vágják meg – vélhetően a költségek lefaragása céljából – a programot, hogy közben tudni lehet: sokaknak az nem csupán átmeneti megoldás, amíg más munkalehetőséget találnak, hanem az egyetlen legális kereseti lehetőség.
Csak azok vehetnek majd részt benne, akiknek nincs szakmájuk
„Szerintem már az elején tudták, hogy az isten háta mögötti kis falvakban ez egy »életcél«. Gyerekek nőnek úgy fel, hogy közmunkások lesznek, mint a szüleik” – teszi hozzá a százhetven fős baranyai falu vezetője. Alpár György elmondása szerint náluk szerencsére nem tömeges a probléma, mert többeket is foglalkoztatni tudnak az önkormányzat boltjában és lángosozójában. Számos kisközségben viszont nem nagyon van más lehetőség, mint a közmunka. Amelynek a lehetősége szeptembertől azáltal is szűkül, hogy csak azok vehetnek benne részt, akiknek nincs szakmai végzettségük, illetve akik hátrányos helyzetű településen élnek.
Nem ez az első olyan kormányzati intézkedés, amely másképp csapódik le a valóságban, mint azt a megalkotói elképzelték. Hiába tartják a közmunkásbéreket mesterségesen alacsonyan, hogy az ilyen formában dolgozók érdekeltek legyenek a munkahelyváltásban, utóbbi gyakran nem az érintettek elhatározásán múlik. „A juttatást a minimálbér szintjére felemelni nem lett volna jó döntés, de az, hogy az elmúlt tizenkét évben napi háromezer forintot kerestek, gyalázat” – mondja Vécsi István, Ricse MSZP-s polgármestere, a Közmunkás Szakszervezet elnöke. Szerinte legalább százezer nettót kellene fizetni, mert a 66,5 ezer forint már a rezsire sem elég. A kisebb falvakban, ha egy háztartás mindkét tagja közmunkából él, és még maszekolni is tudnak mellette, akkor kijönnek belőle, de csak komoly lemondásokkal és persze megtakarításra, tartalékképzésre aligha futja belőle.
Bár a programból nagy tömegek nem tudtak átlépni a piaci szférába, a Belügyminisztérium adatai szerint az elmúlt öt évben – egyre csökkenő mértékben – 11–18 százalékuknak mégiscsak sikerült ez a váltás. Viszont akik lassan egy évtizede bennragadtak a programban, azoknak már nem sok esélyük van a kitörésre. Sokan közülük mentálhigiénés problémákkal is küzdenek, idősek, betegesek, akik tudnának ugyan dolgozni, de a munkaadók által elvárt tempót nem képesek felvenni. Vannak, akik egy önéletrajzot sem tudnának elkészíteni, hisz nem is rendelkeznek azokkal a képességekkel, amiket feltüntethetnének, és amelyekre a munkaerőpiac igényt tart – mondja Szegedi Dezső szociálpolitikus, az 1 Magyarország Kezdeményezés civil szervezet alapító tagja. Hozzáteszi: a közmunkaprogramokban rengeteg roma származású ember vesz részt, egyes településeken szinte csak ők. Ennek az is oka, hogy kirekesztik őket bizonyos munkákból, hiába lenne meg hozzá a képzettségük. „Van, hogy a település étkeztetésébe a cigányok nem mehetnek dolgozni” – mond egy példát Szegedi. Alpár ezt azzal egészíti ki, hogy a program még így is sok helyütt a polgármester kiskirálykodását segíti. Szerinte csak az 55 év felettieket kellene közmunkában foglalkoztatni, és míg sokan tényleg érdemi munkát végeznek, mások „csak vakaróznak”. De egy kis faluban sokszor nincs is annyi feladat, hogy szükség lenne ennyi munkáskézre, hiszen „annyiszor nem lehet lenyírni a füvet, hogy minden közmunkásra szükség legyen”. A településeknek azonban nem érdekük a létszám csökkentése, mert a közmunkások foglalkoztatásához kapcsolódóan elszámolható 15 százalékos költségből az önkormányzatok munkaeszközöket tudnak vásárolni.
Akik lassan egy évtizede bennragadtak a programban, nem sok esélyük van a kitörésre
„Tíz éve azt gondolták, hogy a közmunkát tíz év alatt ki fogják vezetni, de ez nem jött be” – összegez Vécsi István, kiemelve, hogy például Északkelet-Magyarország nem fejlődött úgy, hogy a falvakban élők legalább a járási székhelyeken munkát találhassanak. Alpár szerint az sem vált be, hogy a falvak közmunkásai megtermeljék és eladják a zöldségeket. Ennek szerinte az esetlegesség és a megoldatlan logisztika az oka, mivel a felvevő cégek stabil beszállítást várnak el. Ő egyébként azt tartaná a legjobbnak, ha az elköltött forrásokból az önkormányzatok a járulékokat fedezve kiközvetítenék az embereket helyi vállalkozókhoz, termelőkhöz. Vécsi szerint megoldás lehetett volna, ha célzott támogatásokkal kialakítják az egyes térségek saját gazdasági arculatát: ő például diófaültetési programot indított a saját térségében. Ám mindketten arra panaszkodnak, hogy süket fülekre találtak a javaslataik a kormánynál.
A kormányzat mintegy százezer olyan emberrel számol, akit vélhetően soha nem lehet visszavezetni a munkaerőpiacra – ezt már Mészáros Melinda, a Liga Szakszervezetek elnöke mondja, emlékeztetve: „Voltak programok, amelyek fizikaiállapot-felmérést követően a résztvevők egészségi állapotában, megjelenésében, felkészültségében is komplex módon próbáltak segíteni, de ennél a rétegnél sokszor ez is kevésnek bizonyult.” Hosszú távon fenntartható foglalkoztatásukhoz elsősorban megfelelő átképzési programokra, az ingázás és a lakhatás támogatására lenne szükség. Vécsi szerint azonban a képzések is gyakorta rosszul működnek: volt olyan informatikai tanfolyam, ahol szinte csak az eszközök bekapcsolásáig jutott el a résztvevők zöme. Máshol a képzés ugyan jó volt, de a környéken nem volt szükség mondjuk annyi targoncakezelőre, ahányan végeztek.
Bár alapvetően állami feladat lenne, az átképzéseket sok helyütt civilek szervezik, míg a munkába járást vagy a munkásszállókat a munkaadók finanszírozzák. Szegedi szerint már az nagy segítség, ha valaki információt nyújt a munkalehetőségekről, és felkészíti az érintetteket állásinterjúra. „Ma azonban nem rendszerszerű a segítség, sokszor helyi »hősök«, civilek, magánemberek próbálják meg a sorstársaikat segíteni” – mondja, majd hozzáteszi: nincsenek megváltoztathatatlan emberek, ám az előrelépés egyik legfontosabb kulcsa az oktatás lenne.