A béke Jázminja

N. Fejérváry Gergő

Alig hagyjuk el a Zala megye táblát, amikor barátomnak
eszébe jut, hívjuk fel Liviczki Tibort. Ő az
a becsehelyi szőlőoltvány-készítő, akiről már korábban
írtam, és akitől pár száz tő Jázmint remélünk
tavasszal. Még nem tudja, válaszol, mind a sokhektárnyit
egy kárpátaljai borász viszi – ha viszi. Igaz is, a mi
ismeretlen Beregszász környéki „hitsorsosunk”! Valami
olyat akart, ami nincs másutt a világon. Kegyetlen volt hozzá
a történelem, hogy megadta neki.
Nehéz szőlőről, borról beszélni, amikor emberek halnak
meg. Halnak meg persze háború nélkül is balesetben, betegségben,
természeti katasztrófában, kocsmai verekedésben
– és ritkábban: boldog öregségben. De ez most más. Mégis
kell beszélni, és az ember akkor már arról szóljon, amiről van
mit mondania. „…tudod, hogy a versek / oly tehetetlenek ott,
hol a Mars dárdái ropognak”, így Moeris, a költő a Kilencedik
eklogában, hogy Vergilius sorokkal odébb szájába idézze
rá a megoldást: „Daphnisom olts körtét, unokád szedi majd
a gyümölcsét.”
Körtét, de almát, diót és főleg szőlőt ültetni hit kérdése.
Hité a jövőben, a jövő értelmességében. Negyven szüret egy
emberi élet, úgy tartják, ennyit rendeltek az égiek a nagy
műre. A természet nem tűri a mellébeszélést, és a rendjébe
való visszakapaszkodás egyértelmű parancsa az elmúlással
szemben nem más, mint maga a rendeltetés. „Írok azért, s
úgy élek e kerge világ közepén, mint / ott az a tölgy él; tudja,
kivágják, s rajta fehérlik / bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra
fog irtani holnap / már a favágó, – várja, de addig is új levelet
hajt” – így a XX. századi válasz Radnótitól a kétezer éves
mesternek. Hiszen „az Élet él és élni akar”.
Megtanulhatnánk a leckét a természettől. Az felséges közönnyel
nézi az emberi világot, jóleső részvétlenséggel fi –
gyeli önpusztító hajlamainkat. A szőlő rügyei megpattannak,
a vesszők utat törnek az ég felé, fürtöket nevelnek-zsendítenek.
Ehhez a ritmushoz kell igarenzodnunk. „Óh szent
Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa, évek / ritmusa, Isten
versének ritmusa – mily kicsi minden / emberi történés!”
– süvölt a fegyverropogós városba lefutó különös hírmondó
Babits versében. A nagy hír, amit hoz, nem is hír igazán,
közös tudásunkon lebegő föl csak. De tudni: kevés. „…és ha
kérdik a hírt, nem bir mást mondani: ősz van! / nagy hírként
kiáltja, amit mindenki tud: ősz van!”
Ezt kell cselekednünk. Hogy ősz van, tavasz. Nyár. Tél.
S hogy az emberi kézbe ásó, kapa való, nem rakétavető. Míg
ez el nem jön (Tóth Árpáddal szólva a „néma ünnepély, ember-
utáni csend”), marad a fohász. Nem egyikért vagy másikért:
mindenkiért, minden emberért (a latin eredeti ellenére
nekem mindig jobban tetszett, hogy „mindenkiért kiontatik
a bűnök bocsánatára”). Ha az imádság válogatós, nem
imádság. Egyikünk ideát, másikunk odaát – legtöbbünk itt
is, ott is rászorul a kegyelemre. A békére. A húsvét előtt öszszesen
– s nem véletlenül – hétszer, a teljesség számával
harsogja, hogy: „béke! béke! / béke! béke már!” Hogy aztán
hiányát érzékeltetve parafrazeálja az ismert népi jókívánságot:
„egyik rész a munkára, / másik temetésre / adjon Isten
bort, buzát, / bort a feledésre!”
Feledésére mindennek, ami emberellenes. A feledés
a megbocsátás előszobája. A bor pedig szakrális és kulturális
közös nevezője az európai embernek. Bartók írta édesanyjának
sokadik népdalgyűjtő körútján, hogy a zene híd az emberek
között. Ugyanazokat az énekeket éneklik, ugyanazokat
a meséket mesélik, ugyanazt a kenyeret eszik, és ugyanazt
a bort isszák, mondja a levél, a szomszédos országok mindegyikében.
Az állítás valótlan, mégis igaz, s egyetlen ideológia
sem veheti a bátorságot, hirdessen bármit is, hogy felszámolja
legelemibb összetartozásunkat: ember voltunkat. És most
nem elég a posztmodern ember ápolóknak, orvosoknak szóló,
de valójában maga-ünneplő tapsa, a nemzeti színre fényezett
középületek, az oszd meg-lájkold együttérzés – sosem
volt az. A természet nem tűri az álszent mellébeszélést. Tenni
a magunkét, ünnepelni a történelmietlen, apró dolgokat,
őrizni magot hó alatt az új tavaszra, ez a mi dolgunk. És ha
pohárba bort töltünk, mindig mondani áldomást. Nem babonás
szorongással vagy duhajságot gargarizálva, hanem emlékeztetve
magunk arra, amit megköszönnünk, míg lehet,
ildomos.
A dolgoknak ugyanis van rendeltetése. Nevezhetjük lényegnek
is. Az emberé az öröm, a szeretet és a munka. Nem
nehéz lecke, mégis mindig újra kell tanulnunk. „Boldog ország
az, hol az árva s özvegy / Nem bocsát, sírván, az egekre
átkot, / Szántogat minden, s kiki szőlejében / kényire munkál”
– lüktetik a bukolikus életigenlést Csokonai szapphói
strófái A békekötésre című versben. Ennyi lenne? Talán igen.
Evidenciákat és közhelyeket a legkönnyebb mondani, és legnehezebb
cselekedni.
Keleti lejtőnk szántatlanul, üresen tátong. Nagyon szeretnénk
pár száz tő Jázmint ültetni. De adja a Jóisten, hogy
egy szál se jusson nekünk!