Konopás Noémi írása a Mandiner hetilapban.

„Ez az időszak próbára teszi az emberek idegrendszerét. Szeretnék mutatni nektek egy trükköt, egy olyan relaxációs gyakorlatot, ami tényleg segít abban, hogy teljesen el tudjatok lazulni” – mondja egy kezeit tördelő, jógamatracon ülő édesanya egy videóban, ami még a lezárás idegtépő első heteiben jelent meg, s alig pár nap alatt milliós elérést produkált. Kintről irdatlan gyerekzsivaj szűrődik be, anyát hívják. Mi pedig várnánk, hogy anya mutat egy szuper légzőgyakorlatot, ehelyett hirtelen mozdulattal elővesz egy vörösborral telt poharat, benne az ellazulás ígéretével, és az utolsó cseppig ledönti a torkán. Nyel kettőt, majd a zenhez egyáltalán nem illő hangon, éles rikácsolással – „Kuss legyen!” – kikiabálva leteremti a csemetéit. Ezzel a szellemes videóval indult ország- és anyahódító útjára Semjén Nóra, az Anyakivan vloggere. A tizennégy éves Benjámin és a kilencéves Lilla édesanyjának közösségi oldalát hatvanhétezren követik, posztjai elképesztő gyorsasággal futnak végig a közösségi oldalakon.

A lezárás idején Nóra úgy érezte, szétszakítja a digitális oktatás, munka, főzés, bevásárlás közötti balanszírozás, s erre még rátett egy lapáttal a covid miatti szorongás. „Közben a közösségi médiából ömlött rám a »mindenki happy«, »végre minőségi idő a gyerekkel« meg a »sütjük a kis meg a nagy kiflit«”. Erre válaszul jött a privát oldalára feltöltött boros jógavideó. A milliós megtekintés és a rengeteg pozitív reakció hozta a felismerést: „igenis hiánycikk, hogy valaki kimondja, ez így nem kóser”.

Kérdésünkre úgy fogalmaz: az a titka, hogy nincs titka. „Próbálok tabuk nélkül, őszintén, humorral kommunikálni az anyaságról. Az emberekben óriási az igény a valódira, arra, hogy a tökéletes életet sugalló posztokat látva ne érezzük a végtelen frusztrációt attól, hogy látszólag mindenki másnál minden tökéletesen megy.” Hozzáteszi, hogy bár nagyon örül a követőknek, nem a számokat tartja igazán sikernek, hanem amikor a követői olyasmiket írnak neki, hogy „Úristen, nem tudom, mit csinálnék, ha nem lennél”.

Nóra bábszínész, a diplomáját a színművészetin szerezte, huszonkét évet dolgozott bábszínházban, ebből tizenötöt a budapestiben, a lezárás előtt bocsátotta el a nemrég kinevezett igazgató. „Tulajdonképpen összeomlott az életem” – emlékezik vissza erre az időszakra, hiszen mindent a bábszínházra tett fel. Nem sajnálkozott sokáig, hamar elkezdett „pótlábakat” növeszteni: eleinte a szintén közösségi médiával foglalkozó férjének segített, majd jött az Anyakivan ötlete.

Szerinte az anyaságban a gyerekeken kívül (itt elneveti magát) az a legnehezebb, hogy az ember megőrizze önmagát. „Van, hogy úgy érzem, elvesztem, mert miközben szeretném maximálisan kielégíteni mindenki igényét, elvesznek a sajátjaim.” Úgy véli, az anyák helyzetén az sem segít, hogy nem tudják megosztani terheiket a nagyszülőkkel, mert ők sokszor még dolgoznak az alacsony nyugdíjuk kiegészítése végett, vagy mert le vannak robbanva.

Már a beszélgetés elején kiderül, Nórától távol áll az önteltség, inkább önkritikus. Mint fogalmaz: „Amennyire pozitív vagyok, amikor másokról van szó, annyira le tudom magam becsülni sajnos.” S éppen a saját elvárásai malomkövei között őrlődő anya képe a vonzó azoknak, akik hasonló cipőben járnak. Semjén Nóra célja tudatosítani a követőkben, hogy ne féljenek segítséget kérni, és ne ódzkodjanak a társukat is bevonni a mindennapokba, s ne csak akkor, amikor úgy érzik, már összecsaptak a fejük felett a hullámok. A lényeg szerinte, hogy figyeljük a lelkünk, testünk jelzéseire, szabjuk meg a határainkat a környezetünkkel és a gyerekeinkkel szemben is, s ne ostorozzuk magunkat.