Gózon Ákos írása a Mandiner hetilapban.

A Jókai-féle agyaghadsereg kérdésére egy, az Élet és Tudomány szerkesztőségének címzett olvasói levél irányította rá a figyelmet: „A nagyapád Ani Lui császár azon időben nagyon el volt foglalva a tatárok elleni háborúval: sok vereséget szenvedett; utoljára úgy elbúsulta magát, hogy kőből faragtatott magának tizezer harczost. Ezzel a kőhadsereggel vette magát körül; azt nem nyilazhatták le a tatárok” – idézte egy olvasó Jókai Mór A leaotungi emberkék című történetéből.

A nagyapa, vagyis Ani Lui császár neve a szakértők szerint Jókai írói fantáziájának a terméke. Viszont a többi szereplő, a tatárok népe és a kőből faragott tízezer harcos elég jól azonosítható: a tatárok nyilván a nyugati határ felől kínai területre rendszeresen be-betörő nomádokat (kínai szóhasználattal barbárokat) jelentik, a kőből faragott tízezer vitéz pedig a később világszenzációt keltő, nyolcezres kínai cseréphadsereg figuráival lehet azonos. Őket – ma már köztudottan – Kína első császára, Csin Si Huang-ti (Kr. e. 259–210) akarata hívta „életre” azzal a céllal, hogy halála után majd a sírba költöző lelkének békéjét szolgálják.

A „nagy mesemondó” páratlan érzékkel rendelkezett nemcsak a történetszövés és a regénybeli jellemek ábrázolása terén, hanem a tudományos és technológiai összefüggések meglátására és bemutatására is. Ennek példájaként elsősorban A jövő század regénye című, időutazásra épülő művét szokták leginkább idézni. Amelynek a fantáziabeli Kin-Tseut bemutató fejezetében is feltűnik egy föld alatti ország, ahova a mongolok nem merik üldözni az előlük menekülőket. Igaz, ott nem agyagkatonák, hanem hús-vér emberek, ráadásul a magyarok ősei tűnnek el a földfelszín alá a tatárok szeme elől.

A leaotungi emberkék már a szerző korában is megmozgatták az olvasók képzeletét. Még Mikszáth Kálmán is rákérdezett Jókai Mórnál: „ugyan bátyám honnan pokolbul veszed az ideát azokhoz a leaotungi emberkékhez?” Sári László orientalista, író és szerkesztő rámutat: Jókai először megpróbálta tréfával elütni Mikszáth e kérdését. Azt állította, hogy a kínai kőemberek történetét a klubjukban, a tarokk-kártyákról vette, amikor játék közben elmerengett, vajon mi lenne, ha a festett figurák megelevenednének. Mikszáth elégedetlen volt e választ olvasva: „Szép, épületes tudománynak tartom a tarokkot magam is, de azt már kötve hiszem, hogy beszély-témák bugyognának belőle.”

Sári László szerint az egzotikus tájakhoz, történetekhez vonzódó Jókai szívesen fordult kíváncsisággal a kínai hagyományok felé. Így vallott erről a nagy mesélő: „régi évkönyvekben egész halmazát fedeztem fel azon jegyzeteknek, mik kínai népmondákból gyűjtettek össze”. Ezek között több olyannak is kellett lennie – feltételezi a szakértő –, amely némiképp megegyezett a leaotungi emberkék országának történetével. Persze Jókai aztán alaposan kiszínezte, számos epizóddal gazdagította a saját meséjét. Az egyik ilyen, a leaotungi emberkék történetéhez leginkább hasonlító históriát Tao Jüan-mingnek (365–427) tulajdonítják a sinológusok, aki a régi Kína egyik legismertebb, legjelentősebb költője volt. Az ő meséjének címe Az őszibarack-virágos forrás. Egy vagy több ilyenféle leírás kerülhetett Jókai kezébe, ebből „vette az ideát” a leaotungi emberkékhez – határozza meg a Jókai-féle történet valószínű forrásvidékét a Kelet-kutató.

Fontos leszögezni, hogy a cseréphadsereg létezéséről 1974-ig maguknak a kínaiaknak sem volt tudomásuk. Megtalálásuk, majd régészeti feltárásuk puszta véletlennek, egy kút ásása közben előkerült cserépdarabok azonosításának köszönhető. Tehát azt semmiképpen nem lehet állítani, hogy Jókai egy, a kínai kulturális emlékezetben elevenen élő motívumot vetett papírra. Történetté formált következtetéseit inkább a kínai temetkezési hagyományokból vezethette le.

Az uralkodók és a nagy hatalmú előkelőségek temetkezési szokásainál mindenekelőtt az ősök tiszteletét tartották szem előtt – részletezi Sári László. Ezzel az volt a céljuk, hogy a halott két lelke közül a földbe költözőnek minden szükséges dolog a rendelkezésére álljon odalent a sírban, mert csak mindezek birtokában nyugodhat békében. Szükséges dolgokon a temetkezők azokat a tárgyakat és állatokat értették, amelyek az eltávozót életében szolgálták, sőt azokat a személyeket is, akik életében körülvették. Itt tehát valójában emberáldozatról van szó, amelyet Csin Si Huang-ti sírhelyénél agyagból készült figurák helyettesítenek. Amíg a sírba költöző lélek körülményeit elrendezik, a halott másik lelke az égi hatalmasságok birodalmába tér meg, s ott vár további sorsára. Amennyiben a földi lélek az eltávozó várakozásának megfelelően megkapta szükséges eszközeit, az utódok már megnyugodhatnak a sorsa felől: nem fog bajt okozni nekik e világi életükben. Ha azonban elégedetlen a lélek, akkor a temetkezés után is a kedvét kell keresni, ki kell engesztelni.

Jókai nemcsak A leaotungi emberkékben említette a kínai kőhadsereg létezését. Feltehetően már ifjan tudomást szerzett erről a temetkezési kultuszról, és tetszett neki.  A chimleangi kővitézek című, 1858-ban írt hosszabb versében is elmondja, hogy egy Xien nevű, képzeletbeli kínai császár már életében kőhadsereget állíttatott magának. Természetesen neki is az volt a célja, hogy serege legyőzhetetlen legyen, ne fogjon vitézein az ellenség fegyvere. Miután hús-vér katonáit mind egy szálig elveszítette, megelégelte az elszenvedett veszteséget és a veszélyt, elvonult a világtól. Hosszú és biztonságos életre vágyott, ehhez kellettek neki a kővitézek. Több helyen is feltűnik tehát a kőhadsereg Jókai Mór munkáiban, ám egyik szövegben sem jelöli meg pontosan a forrását – így a kérdés megnyugtató tisztázása a jövő sinológusainak és filológusainak a munkája lesz.

Nyitókép: Shutterstock