Kritikai és nézettségi sikert is hozott Schwechtje Mihály első nagyjátékfilmje, a kamaszok világát bemutató Remélem legközelebb sikerül meghalnod:). Támogatást mégsem kapott rá előtte, ahogy azóta sem sok sikerrel próbálkozott. Helyette színdarabot készített az egyik történetéből, a másikból pedig most írt regényt Félúton Berlinbe címmel.

– A célcsoportot illetően mekkora különbség volt a Remélem legközelebb sikerül meghalnod:) és a Félúton Berlinbe tekintetében? Mondhatjuk azt, hogy az előbbi elsősorban tinédzserekről, ez pedig tinédzsereknek szól?
– Az tény, hogy egy kifejezetten ifjúsági irodalommal foglalkozó kiadó keresett meg. De amikor írtam, nem gondolkodtam azon, hogy ez elsősorban kinek szól. Inkább csak próbáltam belehelyezkedni a főszereplő lány fejébe, és aszerint haladni. De azt remélem, felnőttek számára is érdekes lehet.

– Már a RLSM:) esetében is kamaszlány volt a főhős. Könnyebben érzi át a problémáikat?
– Nem erről van szó. A regény egyik történetszálát valós élethelyzet ihlette. Ismerek egy vidéki kisvárosbeli családot, ahol ugyanaz történt, mint a könyvben. A 2008-as világválság hatására az apa elment külföldre melósként, ingázó életmódba kezdett. Csak sátoros ünnepekkor jött haza, így biztosítva a család megélhetését, és az elszállt devizahitel törlesztését. Az anya otthon nevelte a gyerekeket, és nem volt képes ezt a távkapcsolatot fenntartani. Az érdekelt, hogy mi történhet egy ilyen családban, ahol úgy nőnek fel a gyerekek, hogy nem is nagyon ismerik az apjukat. Nyolc év ingázó munka ugyanis már elég ahhoz, hogy felnőjön a gyerek. Ebben a családban két lány volt, ez pedig automatikusan abba az irányba indította el a gondolkodásomat, hogy a regényben is egy apa-lánya kapcsolatról legyen szó.

– Nagyjátékfilmje és az Aki bújt esetében is valós sztorik inspirálták? Utóbbi rövidfilmben egy mélyszegény térség roma gyerekeit csábítja be az autóba egy különös ismeretlen.
– Az Aki bújt esetében igen. Az emberkereskedelem témájának kutatásába azért merültem bele, hogy valós tudást szerezzek a filmhez, és nagyon sok, hasonló történettel találkoztam. De például az forgatókönyvírói kitaláció a részemről, hogy a végére egy gyerek marad a telepen. A filmet Bagon forgattuk, két hosszú utca a telep, és akkoriban rengeteg, vagy kétszázötven gyerek élt ott. A filmet két forgatási szakaszban vettük fel, köztük volt egy kéthetes szünet. Mikor visszamentünk a második etapra, akkor mesélték, hogy megjelent ott egy külföldi rendszámú fekete furgon, és gyerekeket tuszkoltak bele idegenek. Akkor szerencsére nem jártak sikerrel.

– A Remélem legközelebb… mennyire ért el a fiatalokhoz?
– Óriási hendikeppel indultunk amiatt, mert ez nem egy államilag támogatott film volt, és így nem kaphattunk marketingtámogatást sem. Ennek ellenére szerintem eljutott a fiatalokhoz. Nemcsak azért, mert voltak iskolai vetítések, hanem valahogy elindult a szájhagyomány útján. Háromszor-négyszer kellett leszedetnem Youtube-ról, külföldön forgalmazták, a Netflix és az HBO is bevette a programjába.

 

 

– Többször láttam a filmet moziban, amikor pedig tizenévesek is jöttek, jellemző volt, hogy elnevették magukat, amikor a főszereplő lány nagyon látványosan szenvedett a hirtelen jött szerelem miatt. Amikor viszont a kitaszított fiú kicsit erősebben rántotta ki a kiskutyát az ágy alól, hangosan felszisszentek. Sajátosan beszél ez arról, kivel éreznek együtt rögtön és kivel nem.
– Közönségtalálkozókon sokféle reakciót megtapasztaltam. Szerintem abban, hogy időnként kinevetik a hullámzó kamaszérzelmeket, az is benne van: zavarban vannak attól, hogy magukra ismernek. De előfordult beszélgetésen olyan is, hogy elég erős áldozathibáztatás indult a közönség soraiból. Nagyon sokat számít, hogy milyen a közeg, ahova meghívnak. Azt viszont nagyon jónak tartom, hogy ahová meghívtak, ott a pedagógusokban született meg az igény a beszélgetésre, és a filmet arra használták, hogy rajta keresztül bírják szóra a diákokat. Egyébként nem azzal a céllal kezdtem a filmen dolgozni, hogy valami edukatív anyagot készítsek, de annak örülök, hogy erre is használják.

– Az áldozathibáztatás valóban nem ritka ebben a korosztályban.
– Az emberi személyiségfejlődésnek vannak olyan szakaszai, amikor majdnem elkerülhetetlen ilyen esetekben menni a tömeggel. Szerintem mindenkinek vannak olyan élményei, amelyekre ha visszagondol, kicsit kellemetlenül érzi magát. Lehet, hogy közben szíve mélyén tudta is, mennyire nem jó, ami történik, mégsem volt képes közbeavatkozni. Olyan is sokszor előfordul, hogy csak később, visszagondolva döbben rá az ember, hogy az, amiben részt vett a tömeg hatására, milyen mértékben volt ártalmas, bántó, vagy abuzív az áldozat számára. Az ilyen helyzetek kezelése tényleg a felnőttek, a szülők és pedagógusok dolga, mert belülről egy fejlődőben lévő személyiség számára sokszor ez lehetetlen. Persze ehhez az kell, hogy a felnőttek tudomást szerezzenek az esetekről.

– Valóban, sok oktató szöveg van arról, hogy mit tegyünk, ha a gyerekünk bullying, azaz iskolai zaklatás áldozatává válik. Arról már kevesebb van, hogy mit tegyünk, ha a mi gyerekünk viselkedik így másokkal. Sokan azzal is söprik ezt félre, hogy az ilyesmi tipikus kamaszos viselkedés.
– Mindenki úgy gondolja, hogy az ő gyereke nem lesz olyan, mert azok, akik ilyet csinálnak, biztosan rossz családokból érkező, gonosz gyerekek. Vannak olyan típusú zaklatási formák, amelyeknél nem feltétlenül a szociális háttér vagy a családi diszfunkcionalitás tesz valakit zaklatóvá. Annak viszont, aki terhelt családból jön, sokkal inkább szüksége lenne a kéznyújtásra. Hiszen, ha traumatizált vagy otthonról nem számíthat megfelelő támogatásra, akkor kívülről kellene megkapnia a segítséget. Például az iskolából, de nem lehet egyedül a tanárokra rátenni ennek a terhét. Fontos volna, hogy az iskolapszichológus valódi egzisztencia legyen. Én egyébként inkább lennék megbocsátó, és az ilyen cselekedeteket sokkal inkább hibának, eltévelyedésnek szeretném betudni, mint bűncselekménynek. A tinédzser a fejlődésnek még abban a szakaszában van, amikor lehet, hogy a szembesülés a saját rossz cselekedetével fejbe kólintja őt, és tanul az esetből. Azt pedig helytelenítem, ha a büntetés-végrehajtás szigora miatt olyan környezetbe kerül, ahol a reintegráció vagy rehabilitáció helyett a kriminalizálódás vár rá, és a bűnözői lét.

– Tapasztalt olyat, hogy megnézték a filmet, és utána megvallották, hogy így viselkedtek és bánják?
– Tapasztaltam, Montrealban. A vetítés után egy lány feltette a kezét, hogy ő a filmet nézve szégyellte magát, mert sok olyasmit csinált, mint a filmbeli magára hagyott fiú, Péter. És nagyon boldog, hogy volt egy határ, amit nem lépett át. De utólag látja, hogy ez nagyon kevésen múlott. Számomra nagyon megejtő volt, hogy ezt ilyen őszintén elmondta egy nagyobb tömeg előtt.

 

 

– A Félúton Berlinbe esetében mennyire érzi sikeresnek a kamaszok nyelvének, beszédmódjának visszaadását? Mond egy 18 éves egyszerre olyanokat, hogy korosztály, sulibuli meg hogy cinkelt tétel?
– Nekem az a tapasztalatom, hogy ezt egy kicsit túlgondoljuk. Mindannyiunknak egyéni szókincse van, amit a családunkból hozunk. Nekem például apám budapesti, anyám tiszaföldvári. Vannak a korosztályunktól átvett dumák, és az egyes iskolaközösségeknek is megvannak a saját belterjes szövegei. Nem létezik olyan, hogy a fiatalok így vagy úgy beszélnek. Kiskunfélegyházán a Móra Ferenc Gimnáziumban másként beszélnek, mint a Könyves Kálmán Gimnáziumban Újpesten. Persze vannak divatos kifejezések, de ezek meg olyan gyorsan pörögnek ki, hogy a túlzott erőltetésük is zavaró lehet. A kérdésben említett szavak például nem valamiféle régmúlt idők kifejezései. A mai, élő nyelv részei. Vannak olyan dumák, amik megöregednek. Ha ma olyat hallunk egy régi Szabó István-film fiataljától, hogy „édes öregem”, gondolhatjuk, hogy ilyet senki nem mond, és tévesen megállapíthatjuk, hogy akkor az egész film hiteltelen, pedig akkoriban mondtak ilyet egymásnak a fiatalok. Amikor én jártam egyetemre, még mindenki azt mondta, hogy „vágod”, meg ennek különböző változatait. Sőt, még az is előfordult, hogy „vágner”, ez volt a vicces duma. Lehet, hogy ha ezt beleírnám egy könyvbe, azt mondanák, hogy erőltetett értelmiségi marhaság, pedig akkor ez nagyon erősen jelen volt. Egy fikciós regény pedig nem egy dokumentarista szociografikus riport, így az alkotónak lehetősége van saját hangot teremteni a nyelven keresztül, és inkább az a kérdés, hogy ez sikerül-e vagy sem, mint az, hogy akikről szól, épp azokat a szavakat használják-e 2022-ben Bács-Kiskun megyében.

– A Remélem legközelebb… még a járvány előtt készült, a koronavírus viszont rengeteg új tapasztalatot hozott, a fiatalok számára nem épp kedvezőeket. Gondolok itt az elmaradt szalagavatókra, ballagásokra. Sokan a nyolcadikat távoktatásban zárták, a kilencediket szintén így kezdték, így szinte megismerkedni is lehetetlen volt az új osztálytársakkal. Milyen hosszú távú hatásai lehetnek mindezeknek?
– Nem vagyok semmilyen szempontból szakértője ennek a témának, csak annyi rálátásom van, hogy a környezetemben élnek ilyen idős gyerekek. Volt, aki ebben az időszakban kezdte az iskolát, így ez lett az elsődleges tapasztalata róla. Meg olyat is hallottam, hogy a gyerek teljesen máshogyan kezdett viselkedni, mint szokott, feszült lett, és azt érezte, megőrjíti, hogy egy monitor előtt kell ülnie. A szülei azt mondták egy ponton túl, hogy akkor egy ideig nem jelentkezik be a gyerek, és vállalják annak a felelősségét, hogy nem látogatja az órákat, mert ezt látják a gyerek szempontjából felelős döntésnek. Azt inkább észlelem, hogy az új generációkat hamarabb szippantja be a virtuális világ. Hogy ez a covid miatt van-e, nem tudom. A környezetemben lévő szülőkön azt látom, hogy ha tisztában vannak ezzel a folyamattal, sokat megtesznek azért, hogy minél később kerüljön bele a gyerek a virtuális kommunikációs környezetbe. Az például nem segít, hogy az iskolák evidenciának tekintik a Facebook-csoportokon keresztüli kapcsolattartást a diákokkal és a szülőkkel. Sőt, a szülőknek már az óvodákban is így üzennek.

– A túl sok inger, amiről a regény szereplője is beszél. Tapasztalom, hogy laptopon már egy filmet sem tudok rendesen végignézni. Folyton leállítom, kattintgatok, a másfél órából így lesz három. Moziban meg kevésbé tud koncentrálni az ember, folyton máshol jár fejben.
– Sőt, dolgozni sem lehet így. Én például sokszor eljárok otthonról, ha írnom kell valamit. Beülök egy kávézóba, és eszemben sincs elkérni a wifi-kódot. Mert ez tényleg egy addikció. Időről időre azt gondolom, hogy rá kell néznem a hírekre. Szerintem a hírportálok nem is győzik azt a tempót, amennyire függőkké váltunk. Dolgozom épp egy színdarabon, és ha nem jut eszembe hogyan lépjek tovább vele, automatikus menekülés a fejtörés elől, hogy megnézem, mit írnak. Miközben feleannyi hírrel is meglennék.

– Tehát ismét egy darabon dolgozik, ahogy az lett a Hajtűkanyar Autósiskolából is. Fel sem merült most már, hogy regény helyett film legyen a Félúton Berlinbe?
– De, eredetileg ez is egy filmötlet. Regényt írni például sosem jutott eszembe, semmiből sem. A Tilos az Á kiadótól kerestek meg, hogy az RLSM-et nem akarom-e megírni könyvben is. Azon viszont túl voltam, ellenben a Félúton Berlinbe filmterve ott volt a fiókomban. Mondtam nekik, hogy van még egy ötletem, amiben pont egy tinédzserlány a főszereplő. Érdekli-e őket? Abban maradtunk, hogy nézzük meg, írjak egy fejezetet. Tetszett nekik, én pedig belemerültem a regényírásba. De az, hogy lett regény, nem azt jelenti, hogy filmként már nem gondolok rá. Egy producerrel régebb óta beszélgetek is róla, várjuk a pillanatot, amikor beadhatjuk. A Hajtűkanyarral sincs ez másként, az is élő filmterv. Az, hogy színdarab is lett belőle, engem alkotóként abban segít, hogy a munka során ezen az úton is fejlődik a történet, amit kitaláltam. Kolozsváron nyertünk egy Eurimages-díjat a forgatókönyvvel, és külföldről máshonnan is kaptunk előkészítési pénzt. Ezek a nemzetközi támogatások egyébként ki is kötik, hogy be kell adnunk a hazai filmfinanszírozóhoz a pályázatot. Úgy van kitalálva Európában a koprodukciós rendszer, hogy amíg a saját országodból nem tudod hozni a költségvetés többségi részét, addig nem tudnak beszállni a partnerországok sem.

 

 

– A visszautasítások inkább politikai okokból történnek, esetleg érdektelenségből? Hogy megy ez az egyablakos filmtámogatási rendszerben?
– Teljesen elhibázott az egyablakos, központosított rendszer, és ennek az alapjait Andy Vajna fektette le. Megszakította a szakmai szervezetekkel a kommunikációt, és egy olyan egyéni koncepciót erőltetett rá az egyébként más hagyományú szakmára, ami a műfaji és a szórakoztató filmekre épült. Mégis radikális különbséget látok Andy Vajna Filmalapja és a mostani Nemzeti Filmintézet között. Vajna kereskedelmi módon szerette volna az állami támogatást használni, amivel szerintem sikertelennek bizonyult. Mégis azt kell mondjam: abban például, hogy én nem kaptam lehetőséget, semmilyen személyes ok nem volt. Vajna konkrétan azt sem tudta, hogy a világon vagyok. A generációm azért nem tudott elindulni, mert mikor diplomáztunk, akkor omlott be a Magyar Mozgókép Közalapítvány, két év alatt indult csak el a Filmalap. Andy Vajna biztosra akart menni a közönségsikerrel, nagyon vágyott bizonyítani, ezért a kommersz terveket preferálta. Az esetek nagy részében egyébként nem volt jó a szaglása. A szerzői filmmel azt a politikát folytatta, hogy a már bevezetett arcokat hagyta dolgozni, minket viszont könnyű volt nem támogatni, hiszen nem született abból Népszabadság-címlap, hogy nem csinálhat filmet egy tucat ismeretlen fiatal rendező.

– És a mostani rendszer?
– Az már kőkeményen politikai megfontolások alapján működik. A Vajna által létrehozott antidemokratikus rendszer strukturálisan már teljesen készen volt az alkotói autonómia felszámolására, viszont ahhoz Vajnának meg kellett halnia, hogy a gátlástalan politikai kiszorítósdi elindulhasson, és a magyar film át legyen játszva a kultúrharc jegyében a hatalom felé a hűséget nyilvánosan is kifejező produceri körnek. A kiváltságos pozícióért és pénzért cserébe minden nyilvános szerepléskor a kormány kultúrpolitikai és ideológiai narratíváját harsogják. Ezzel párhuzamosan a Freeszfe körüli emberek büntetve vannak. Olyan esetet is tudok, amikor valakit kiraktak a saját filmjéből, hiába maga írta és rendezte volna azt. A film nélküle fog elkészülni. Az odaítélt pénzekből az is nyilvánvaló, hogy azok, akik az SZFE szétverésében tevőlegesen részt vettek, tanári állást, kuratóriumi tagságot vállaltak, ha kérnek, kapnak pénzt filmre, köztük Vidnyánszky Attila is. Az ilyen rendszerekben a filmtervek minősége másodlagos. Pont olyan szisztéma alakult ki itt is, mint a közbeszerzéseknél, ahol csókosok vannak a húsosfazék körül, másnak pedig nincsen esélye. Ez egyébként azért történhet így, mert ez a hatalom hivatalos koncepciója. Az úgynevezett kulturális térfoglalás. Vagyis, hogy a politikai lojalitás a fontos, a minőség úgyis relativizálható. Az igazságos rendszernek olyannak kellene lennie, amiben nem csak egy helyre lehet pályázni, Ausztriában például van külön bécsi és országos filmalap is. Egy demokratikus struktúrában a döntőbizottságokban a valódi, tehát nem a Filmintézet által kreált és az ő pénzéből fenntartott szakmai szervezetek delegálnának tagokat, és ezeknek a tagoknak a mandátuma rövid lejáratú kellene, hogy legyen.

– Készül azért filmje?
– Próbálok gerillában valamit csinálni. Abból az élethelyzetből kiindulva, amiben most kisgyerekes szülőként benne vagyok. Kik is azok az emberek, akiknek bizalmat szavazunk, amikor rájuk bízzuk a legféltettebb kincsünket, a gyerekünket, azért, hogy dolgozni tudjunk? Állami támogatás nélkül forgatunk, a saját lakásomban és a barátaiméban, olyan színészekkel, operatőrrel, hangmérnökkel, akik eljönnek és szívesen csinálják. Nekiállunk és filmezünk.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/17. számában jelent meg április 22-én.