Gacsályi Sára írása a Mandiner hetilapban.
Kutatások szerint egy átlagos felhasználó 2019-ben naponta két óra huszonhárom percet töltött a közösségi média felületein. Tasi Nikolett abban az évben indította el az adományozás köré szerveződő Facebook-csoportját, a CsodaCsoportot, ahol az eddig belépő 156 ezer tag 111 gyűjtés során több mint 500 millió forintot szerzett jótékony célra.
Az oldal egy országos megmozdulás nyomán indult el: az SMA-s kisfiú, Zente kezelését szerette volna Nikolett néhány, akkor még ismeretlen anyukával megtámogatni. „Magam is segíteni akartam Zentééknek, és arra gondoltam, mennyien lehetnek, akik szintén segítenének, csak nincsen lehetőségük pénzt adni. A CsodaCsoportot nekik hoztuk létre: itt felajánlásokat várunk – ami lehet termék, szolgáltatás, igazából szinte bármi –, majd az azokból befolyt összeget beteg, sérült, fogyatékkal élő gyermekek fejlesztésére, kezeléseire fordítjuk” – magyarázza az alapító. Maga is meglepődött a jótékonysági adok-veszek csoport hirtelen jött sikerén. „Akkoriban özönlöttek a tagok és a felajánlások, ezért a kezdetekben négyen fejenként nagyjából napi húsz óra munkával igyekeztünk a vízfelszín felett maradni” – emlékszik vissza.
Bár egyikőjük sem „hivatásos segítőként” indult, az első perctől tudták: fontos az átláthatóság. Akkor és ma is szigorú feltételrendszernek kell megfelelniük a támogatásért jelentkezőknek: csak olyan alapítványoknak utalnak pénzt, amelyek célja egy gyerek gyógyulása, az orvosi dokumentáció és a terápiás terv bemutatása nélkül pedig senkinek nem kezdenek gyűjteni. Leginkább beteg gyerekek itthoni vagy külföldi, a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő által nem vagy csak részben támogatott, költségtérítéses beavatkozásaira igyekeznek összeszedni a pénzt, ezenkívül vásároltak már mentőmotort és intenzív osztályos ágyakat is, iskolakezdés előtt pedig a Magyar Máltai Szeretetszolgálattal karöltve gyűjtöttek mélyszegénységben élő diákok felszerelésére.
Idővel alapítvány szerveződött a CsodaCsoport mögé, amelynek a négy nő kuratóriumi tagja lett. Ma négy önkéntes segíti a munkájukat, szervezi a csoport pörgős életét. Nikolett elmondása szerint rengeteget tanultak a feladatokból, és bár évek óta foglalkoznak ezzel, ma is meg-megérinti őket egy gyerek nehéz helyzete. „Amíg csak olvasol egy beteg gyerekről, és a kijelzőn látod a képét, védve vagy, érzelmileg is könnyebb kívül maradni. Amikor viszont találkozunk a kicsikkel jótékonysági vásár vagy fotózás alkalmával, az érzelmileg nagyon megterhelő. Az, hogy ezzel dolgozunk napi szinten, más perspektívába helyezi a mindennapok gondjait. Ma már hálás vagyok a problémáimért, azért, hogy egészséges a gyerekem, és még rosszalkodik is” – fogalmaz. Hozzáteszi: fantasztikus érzés visszacsatolást kapni arról, hogy egy-egy családnak miképp változott meg az élete, mennyit könnyített rajta a csoportban összegyűjtött pénz. „Mindezzel nem én dicsekszem, mert nem az én érdemem, hanem azé a 156 ezer emberé, aki két év után is folyamatosan adakozik a magyar és a németországi testvércsoportban. Erre vagyok igazán büszke, hiszen nélkülük hiába próbálnánk bármit elérni” – hangsúlyozza.
A jövőtől sokat remélnek: ha minden jól megy, nemsokára közhasznú alapítvánnyá válhatnak, ami azért fontos, mert úgy több lehetőségük lesz a segítségnyújtásra. „Szeretnénk egy nonprofit fejlesztőházat nyitni. Kevés ilyen intézmény van vidéken, így nagy lépés lenne, és hatalmas lehetőség a családoknak” – mesél egy másik tervükről Nikolett. Hozzáteszi: az igazán nagy álmuk az, hogy az országban minél több helyen saját fejlesztőházukban segíthessék az érintett családokat.
A szerző az Egy.hu főszerkesztője.