Nem bízom a körzeti megbízottban. Egy órája beszéltünk telefonon, azt mondta, semmilyen körülmények között ne induljak el gyalog. Mert a sár leveszi a cipőt a lábról, de még a csizmát is, ha van. Mezőnagymihály szélén állok, ott, ahol véget ér a köves út. Nézek a hét kilométerre lévő Nagyecsér irányába, amely – nem az irány – azért érdekelne, mert egy elnéptelenedett falu, ahová kiköltözött jó tíz éve egy budapesti férfi. És él ott egyedül, boldogan.

Meghalt Moldova György. Ballag az utas az Őrségben – írja a Tökös-mákos rétesben –, Szalafőn megkérdez egy erdőszélen kaszáló embert:
– Hány kilométerre van ide Őriszentpéter?
– Légvonalban öt kilométer, de én tudok egy rövidebb utat is az erdőn keresztül.

Valami ilyesmi van most itt is. Teszek néhány tétova lépést: egy, kettő, há… és a sár leveszi a cipőmet. Kisvártatva öreg Suzuki áll meg mellettem, a belőle kiszálló Barati Róberttel őriszentpéteri dimenziókban értékeljük a helyzetet. – Ha kisüt a nap, és szárad a sár néhány órát, bátran nekivághat. Vagy esetleg ha itt keresztülvág, a gyep szélén… bár akkor meg nem fogja tudni, merre kanyarodjon – jegyzi meg. A nap nem süt ki, az eső viszont megint rázendít. Barati Róbert meg megy a dolgára.

Amikor idefelé jövet felhívtam, Ilku Imre körzeti megbízott azt is mondta, forduljak vissza. Mert semmi értelme próbálkozni. Arra kértem, ha tud, kérdezzen meg néhány helybéli terepjáróst, hátha kivinnének. Pénzért. – Hát pénzért nem fogják kivinni, legföljebb ingyen – felelte, majd megbeszéltük, visszahív. Húsz perc múlva csörgött a telefon. – Senki nem vállalja – közölte. Mert nem elég, hogy sár van, az út csúszik is, a szóba jöhető emberek attól félnek, hogy az árokban kötnek ki.

 

És akkor jött Megmentő Tibor, a mezőkövesdi járás titokzatos Ari Vatanenje. Tibor annyira rejtélyes valaki, hogy még azt is megtiltotta, hogy megírjam, ő vitt be Nagyecsérre. Az igazi neve persze nem Tibor, viszont az autójának nincsen forgalmija, a szélvédője az anyósülés előtt pedig olyan pókhálós, hogy ha rátüsszentek, menten kiesik a helyéről, de lehet, hogy így is túl sokat árultam el Tiborról. Aki viszont a sárvezetés technikai részleteiről tart előadást, miközben többet vagyunk kilinccsel előre, mint oldalra. A lényeg: a sárban nem szabad lassan menni. Mivel a kilométeróra sem működik a járműben, csak tippelni tudok: úgy negyvennel csapathatunk a felázott, igencsak gödrös földúton. Az ablakot fel kell húzni, mert bever a sár.
– Tudod, miért engem ajánlottak? – kérdezi Tibi, miközben kormányoz. Visszahárom, visszakettő, kis előzetes fék, bal picit megrántja, úszik, gyönyörű, nagyon szépen körzőn a bódé. Nemleges a válaszom.
– Mert én elég őrült vagyok ahhoz, hogy bevállaljam – mondja széles vigyorral, olcsó szivart füstölve.

Végtelenül hálás vagyok a sorsnak, amikor megérkezünk, bár belém nyilall, hogy vissza is kell mennünk majd. Vagy a sár három lépés után leveszi a cipőmet. Arra kell menni – bök Tibor az erdőre.

Megyek szófogadóan. Jobbra a templom magasodik a fák fölé, balra semmi. Ahogy közelebb érek az erdőhöz, mint valami szélesvásznú mesében: a fák szétnyílnak, és ott van előttem Nagyecsér. A természet majdnem visszavette az egészet, vannak házak, amelyek egyáltalán nem látszanak a növényzettől, meg olyanok is, amelyek igen. A legtöbbjük romos. Az úton – amely inkább erdei ösvény, mint utca – a füvet valaki levágta, azt is tudom, ki, hiszen megbeszéltük, hogy jövök. Addig megyek, míg az egyetlen jó állapotú, rendezett udvarú házra rá nem találok. Itt lakik Tóth Rudolf.

Körbevezet, mutatja az udvari fürdőkádat és zuhanyzót, plusz tíz fokig itt tisztálkodik, a gyümölcsöst, a melléképületeket, a vályogot, amivel a háza vakolatát javítja. Kemény, mint a beton. Miután elbeszélgetünk kicsinység, mondom neki, akkor most bekapcsolnám a diktafont. – A közös hang megvan – mondja, hagyjuk a diktafont, majd megírod fejből a cikket. Ami fontos, arra emlékezni fogsz. Meglátjuk. Ja és fotót is csak egyet enged készíteni magáról.

 

 

Ha minden igaz, 2011 óta él itt. – 2006-ban engem meglőtt a hazámban a karhatalom – utal az MTV-székház ostromára. Ekkor elhatározta, hogy kivonul a társadalomból, és önellátó lesz. Öt évig keresgélt, járta az országot, végül megtalálta Nagyecsért. Ami akkor éppen nem volt néptelen, egy barátja itt lakott. Vele és egy másik baráttal az volt a tervük, hogy felújítják a falu házait, ám a dologból az lett, hogy Rudolf maradt egyedül. Két egymás mellett álló telket vett meg 350 ezer forintért. A másik ház ma már egy kis domb az udvaron. Belegondolni is rossz. Itt a házak vályogból épültek, ha a szél vagy a fosztogatók megbontották a tetőt, meglepően gyorsan rogytak össze és tűntek el. A kert 7000 négyzetméteres. Évekig kézzel kaszálta, most már van egy kis kerti traktor a feladathoz.

Tóth Rudolf reggel négykor kel. Kilenc óráig dolgozik. Vagy a kertben, vagy a házon. Most többek közt fürdőszobát csinál. Fakád áll majd benne, azt is ő készíti. Mutatja a vendégszobában a padlót. Kézi fűrésszel farönkökből vágott háromcentis szeleteket, lerakta, csiszolta, a közöket epoxi gyantával öntötte ki. Erre sem emlékszem pontosan: talán két év alatt végzett a munkával. Kilenc órakor reggeli. Szalonnát olvaszt, hagymát dinsztel, rá néhány tojás. Ma legalábbis ez volt. Utána kis szunyókálás, majd megint munka, este nyolcig, kilencig. Aztán alvás. Így megy ez napra nap. A rántottától eltekintve főzni nagyon ritkán szokott. Mert az csak viszi az időt. A mosogatást a tűzből visszamaradt hamuval végzi. Jó anyag, a lúg az odakozmált ételt is feloldja.

Amikor kerestem a hajdani tanyaközpont egyetlen lakóját, előbb a mezőnagymihályi önkormányzatnál próbálkoztam, mert a lényegében megszűnt település oda tartozik közigazgatásilag. Heteken át intettek türelemre, ígértek polgármestert, telefonszámot, visszahívást, végül meguntam. Eszembe jutott, hogy a körzeti megbízott biztosan ide is kijár. Igazam lett. Olyannyira, hogy Ilku Imre a helység történetének kutatója is egyben. Van neki egy internetes oldala, onnan lehet tudni, hogy a faluban iskola, kocsma és szatócsüzlet, két kovácsműhely és cipészműhely is működött egykor. Volt neki református imaháza, katolikus temploma. Utóbbit 1956 előtt kezdték el építeni. Most azért van még egyben, mert a tetőszerkezetét az egyház felújíttatta 2014- ben. „Így – írja Ilku Imre – biztosra vehetjük, hogy az épület még hosszú évtizedekkel az utolsó épület összeomlása után is mementóként áll majd a puszta közepén.” Mára a lakóházak kilencven százaléka megsemmisült. A valamikori utcák fele teljesen járhatatlanná vált, még gyalogosan is.

1930-ban a település három utcából állt. A valamikor ötven lakást számláló Nagyecsér saját zenekarral is büszkélkedhetett, ennek tagjai mesterei voltak hangszereiknek, és nagy távolságokra is elhívták őket lagzikba, bálokba muzsikálni. Volt itt kerékgyártó-hintókészítő, férfi fodrász, suszter, varrónő, meg csordás is. Csutora Karcsinak hívták, a visszaemlékezők szerint értelmi fogyatékos volt.

Amint azt Barati Róbert is mondta Mezőnagymihály szélén állva, Nagyecsér végzete az el nem készült műút volt. Amit sokszor ígértek, már az ötvenes évektől fogva, de ami soha nem készült el. Az árából sok balatoni nyaralót húztak fel.

Tóth Rudolf eredetileg szobafestő. Építőipari vállalkozása volt amikor úgy döntött, kivonul a társadalomból. Mint fogalmaz, két fészekaljból öt gyereke van, meg most már unokái is. Budapesten hagyott családjához a nagyobb ünnepek idején tér vissza. Időnként festőmunkákat vállal, abból van annyi pénze, amennyi kell. Nem kell sok. Nincsenek vágyai. Várja, hogy az unokák megnőjenek annyira, hogy táboroztathassa őket a kertben. Ennyi.

Indulnom kell, Tibor már türelmetlen. Rudolf megtölti a kulacsomat jófajta, klórmentes vízzel, mélyen a szemembe nézve megszorítja a kezemet, azután visszamegy dolgozni. A szemközti romos ház ablakában megvillan valami. Talán Krasznahorkai László és Tarr Béla főz ott kávét – az elmúláson nevetve.

A visszaúton átrepülünk egy hídon, hiszen tartani kell a tempót, a túloldalon nagyot nyekken az autó, furcsa zaj kíséretében.
– Mi volt ez?
– Semmi különös. Megint eltört az alváz – mondja Tibor. De nincs baj, majd meghegesztem. Kétezer forintot kér a fuvarért.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/24. számában jelent meg június 10-én.