Matus Tibor írása a Mandiner hetilapban.

Az a nyugat-európai kényszer, hogy az orosz olajat, gázt és szenet alternatív forrásokra cseréljék, nevetségessé tette a nagy európai gazdaságok nettó nulla kibocsátási ígéreteit. Helyettük visszatértek az energiabiztonság kérdései: az energiahiánnyal és az elszabaduló árakkal küszködő országok most a fosszilis tüzelőanyagok egyik nagyhatalmával néznek szembe Kelet-Európában – írja a szerző.

A béke évtizedeiben a globális stabilitás és az energiához való könnyű hozzáférés miatt sokan elfeledkeztek arról, hogy a bőséges energiaellátás létfontosságú a modern társadalmakban. A megújuló energiaforrásokra való átállásra globálisan elköltött dollárbilliók sem változtattak azon, hogy az olajhoz, gázhoz és szénhez való hozzájutás továbbra is meghatározza a nemzetek sorsát.

Az ukrajnai háború ismét előtérbe helyezte az energiához való hozzáférés alapvető kérdéseit, az új korszakot az energiabizonytalanság és az erőforrásokért folyó verseny jellemzi. Az éghajlat­változással kapcsolatos aggályok gyorsan hátrébb sorolódtak a fontossági listán. Nordhaus szerint az, hogy a hangsúly most vissza­helyeződik az energia­biztonsági követelményekre, talán az éghajlat szempontjából sem hátrány: a kénytelen visszafordulás az energia­-reálpolitikához felgyorsíthatja az alacsonyabb energia­szintre való átállást, jobban, mint  az utópisztikus nemzet­közi zölderőfeszítések.

Meglepő módon a hidegháborút jellemző geopolitikai, technológiai és gazdasági verseny nagyobb sikerrel csökkentette a globális gazdaság szén-dioxid-intenzitását, mint az azóta folyó klíma­politikai erőfeszítések. A kibocsátásmentes atomenergia a fegyverkezési verseny mellék­termékeként jelent meg, a fotovoltaikus rendszereket a nagyhatalmi űrversenyhez fejlesztették ki, az 1973-as olajembargó pedig két évtizednyi látványos energia­hatékonysági javulást idézett elő, többek közt  a járművek fogyasztásának radikális csökkenését. Tehát a hidegháború, a kényszer, nem pedig a zöld­gondolkodás és -beszédmód hozta el a legnagyobb eredményeket.

Világviszonylatban a béke, a jólét, a bőséges és olcsó energia a hidegháború utáni korszakban drámai módon csökkentette az állami ösztönzőerőt az energiabiztonsági beruházásokra. A nagyobb konfliktusoktól mentes, összefonódó gazdaságban
a világot az orosz gáz, a közel-keleti olaj és újabban a kínai napelemek is működtették. Ez a világ véget ért február 24-én. A klímakommentátorok nagy részét megdöbbentette az energia-geopolitika erőszakos visszatérése és a fosszilis tüzelőanyagok hiánya. Sokan azonban a háborút is a fosszilis tüzelőanyagok elleni fellépésre és a megújuló energia előtérbe helyezésére használják fel. Ők amellett érvelnek, hogy az átállás a nap- és szélenergiára, valamint az elektromos járművekre megszabadítana minket az olyan diktátoroktól, mint Vlagyimir Putyin orosz elnök. Csakhogy azt elmulasztják megemlíteni, hogy a világ napelem- és akkumulátorgyártásának nagy részét egy másik diktátor, Hszi Csin-ping kínai elnök irányítja.

A környezetvédők által kínált egyszerű megoldások sok mindennel nem számolnak, például azzal, hogy a világ mennyire megváltozott az orosz invázió óta. Európa erős függése az orosz olajtól és gáztól csak a jéghegy csúcsa. A világ megújulóenergia­-gazdasága mélyen összefonódik a geopolitikailag problémás ellátási láncokkal. A világ szilícium-, lítium- és ritkaföldfémkészleteinek hatalmas része Kína kezében van, így a Nyugat dönthet, hogy a kínai napelemektől és akkumulátoroktól vagy az orosz olajtól és gáztól függene inkább.

Az orosz invázió nyomán az energiapolitikát a jövőben valószínűleg a hidegháborús időszakhoz hasonló biztonsági szempontok határozzák meg. Az 1970-es évek energiaválságára válaszul a fosszilis tüzelőanyagokban és technológiai lehetőségekben egyaránt gazdag Egyesült Államok szinte minden elképzelhető energiaforrásba befektetett. Felgyorsította a szénlelőhelyek fejlesztését az ország nyugati részén, vasúti összeköttetéseket épített ki, hogy a szenet a keleti partvidékre szállítsák, és hatalmas erőforrásokat fektetett be a nem hagyományos olaj- és gáztermelés fejlesztésébe, beleértve a palagázt, az olajpalát és a szénalapú szintetikus üzemanyagokat. Alapvető beruházásokat hajtott végre a napelemek, a szélturbinák és az energiahatékony technológiák kereskedelmi forgalomba hozatalába a ledes világítástól a kombinált ciklusú gázturbinákon át az üzemanyag-befecskendezéses motorokig. Franciaország, Svédország és Japán saját kitermelésű fosszilis tüzelőanyagok híján atomerőművek építésébe kezdtek, Nagy-Britannia pedig megindította az északi-tengeri gázkitermelést.

Nordhaus szerint a fosszilis tüzelőanyagok korlátozott ellátása és az új energiabiztonsági követelmények valószínűleg kedvezni fognak a nem fosszilis energiaforrások és az infrastruktúrák fejlesztésének. Az új atomreaktorok észszerű engedélyezésével kapcsolatos, régóta tartó zöldellenállás például ma már sokkal kevésbé védhető, mint az ukrajnai invázió előtt. Hasonlóképpen, nehezebb lesz fenntartani az ellenállást például a tengeri szélerőművekkel vagy a németországi új távvezetékekkel szemben, amelyek a szélenergiát az ország északi részéből a népes déli részébe szállítják. Németország és az Európai Unió már most is élen jár abban, hogy az engedélyezés felgyorsítása érdekében lazítson a környezetvédelmi előírásokon. Az ukrán válság utáni energia-vészhelyzet valószínűleg sok mindent elér, amit az éghajlati vészhelyzet nem tudott megvalósítani. Az energiabiztonság és -önellátás középpontba kerülése valószínűleg sokkal inkább segíti majd az éghajlatváltozás kezelését, mint amit a klímamozgalom valaha is elérhetett volna.

Amikor az Egyesült Államok és Európa mozgósítani próbálta a nemzetközi közösséget Oroszország politikai és gazdasági elszigetelésére, Kína, India és a fejlődő világ nagy részénél hiányzott a lelkesedés. Ez részben indokolható: Oroszország a világ számos régiójában az élelmiszer, az üzemanyag, a műtrágya, a fegyverzet és egyéb kulcsfontosságú áruk egyik fő szállítója. Ráadásul a világ számos nemzetének vezetője rokonszenvvel tekint arra, hogy Putyin elutasítja a hidegháború utáni korszakot alakító nyugati intézményeket és normákat.

Az oroszbarát szimpátia egy részéért azonban az amerikai és az európai vezetők saját magukat okolhatják. A világ klímaváltozástól való megmentésének nevében a nyugati vezetők arra buzdították a fejlődő országokat, hogy mondjanak le olaj- és gázkészleteik fejlesztéséről, így a fosszilis tüzelőanyagokhoz való hozzáférés kínálta gazdasági növekedésről. Az afrikai és más fejlődő országok kormányai joggal tartják ezt a képmutatásnak. Például azért, mert Németország folytatta szénerőműveinek kiépítését, a szegényebb országokban pedig a szénalapú energia­termelés fokozatos leállítását szorgalmazta. A neheztelés mélyen gyökerezik: a nyugati környezet­védelmi és egyéb nem kormányzati szervezetek évtizedek óta széles körben ellenzik a nagyszabású energia- és erőforrás-fejlesztést a gátaktól a bányákon át az olaj- és gázkitermelésig. E szervezetek környezetvédelmi és emberi jogi aggályai gyakran valósak, ám a nyugati elkötelezettség keresztes hadjárata és gyakran lekezelő jellege ezekben a kérdésekben a gyarmati korszak hangulatát idézi – írja Nordhaus.

Az utóbbi években a nyugati fejlesztési támogatásoknak olyan prioritásai voltak, mint az átláthatóság, a civil társadalmi szerepvállalás, a piac liberalizációja és a klímavédelem. Mindez a nyugati füleknek helyénvalóan hangzik, a gyakorlati eredmény azonban az lett, hogy a fejlődő világban a nyugati kormányok, fejlesztési ügynökségek és pénzintézetek gyakorlatilag minden nagyszabású infrastrukturális, energiafejlesztési és egyéb erő­forrásokkal kapcsolatos projektből kivonultak. Ezzel szemben Kínának és Oroszországnak nincsenek ilyen ideológiai elvárásai, és geopolitikai érdekei érvényesítéséért továbbra is befektetett az energiába, az erőforrások kitermelésébe és az infrastruktúrába. Céljuk, hogy függőséget teremtsenek oly módon, hogy támogatják saját gazdasági céljaikat, és közben erősítik nemzetközi befolyásukat. Az ukrajnai invázió óta ennek a stratégiának
a hatékonysága mindenki előtt nyilvánvaló.

Ted Nordhaus szerint a Nyugatnak új irányt kell vennie: fel kell hagynia a morális képmutatással és a Kínát és Oroszországot ösztönző amorális viselkedéssel. A világ nagy részén a nyugati fejlesztési intézményeknek vissza kell térniük a régi gyakorlathoz, amikor a gazdasági fejlődés bevált eszközeibe fektettek be: az épített infrastruktúrába, valamint az energia- és egyéb erőforrások fejlesztésébe. A szerző szerint a zöldpolitika nem vette észre, hogy a világ nem áll készen a fosszilis tüzelőanyagokról való gyors átállásra. Ahol csak tudták, visszaszorították az olaj- és gázkitermelést, és elérték, hogy egyre kevesebb befektetés irányuljon az atomenergiába. És noha történt technológiai fejlődés a megújuló energiák területén, a válság rámutatott, hogy a világgazdaság még mindig messze van attól, hogy kiváltsa a fosszilis tüzelőanyagokat.

Nyitóképen: A Heliosys Hungary 20 megawatt teljesítményű napelemparkja Mátraverebély közelében. Fotó: MTI / Komka Péter