Farkas Anita interjúja a Mandiner hetilapban

Hogyan kerül egy pályakezdő székelyudvarhelyi színész egy Magyarországon forgatott romantikus, időutazós sci-fibe?

Eléggé váratlanul. A rendező, Baranyi Gábor Benő egyszer csak rám írt a Facebookon, hogy készülőben az első nagyjátékfilmje, és szeretne kipróbálni a főszerepre. Elküldött egy jelenetet, kérte, hogy valakivel vegyem fel. Ezután hívott be tavaly februárban az élő kasztingra, majd két hétre rá közölte, hogy az enyém a munka. Külön örültem, hogy Erdős Lilit, akivel a kasztingon találkoztunk, ugyanígy kiválasztották: annyira jól működött köztünk a kémia, hogy neki ajánlották a filmbéli szerelmem, Janka szerepét.

Mit mondtak, mi döntött végül ön mellett?

A budapesti meghallgatáson már egyéni feladatok is voltak. Az egyik szituációban úgy kellett eljátszanom a bemutatkozást, mintha részegen érkeztem volna, illetve pánikrohamot is kellett produkálnom. Szerintem főleg az utóbbi győzte meg őket.

Saját tapasztalat?

Hosszú ideig, amíg nem láttam egyben a filmet, azt mondtam, hogy egyáltalán nem hasonlítok Misire, mert sokkal zárkózottabb és szorongóbb alkat nálam. Most viszont már úgy gondolom, hogy elég sok mindent használtam magamból a megformálásakor. A forgatás alatt jöttem rá például, hogy korábban nekem is volt pánikrohamom, csak akkor még nem tudtam, hogy az. És az ügyetlenségünk is közös, mert amit el lehet rontani, azt általában én is elrontom. Egyikünk sem profi hős, de legalább nagyon próbálkozunk.

Van, hogy eredménnyel. Például a sikertelen marosvásárhelyi felvételi után nem adta fel, és most a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem végzős színészhallgatója. Honnan ez az erős vágy a színház iránt?

A székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnáziumban tanultam, ahol több mint harminc éve működik a Szász-Mihálykó Mária vezette Vitéz Lelkek szín­játszó csoport. Nagy lelkesedéssel jártam oda, főleg musicaleket adtunk elő Az oroszlánkirálytól a Mary Poppinsig. Ennek hatására döntöttem el tizenegyedikes koromban, hogy mégsem biológiával szeretnék foglalkozni, inkább színésznek állnék. A szüleim civilek, nem állítom, hogy tapsikoltak örömükben,

Gyakran hallani, hogy a magyarországinál mennyivel bátrabb, kísérletezőbb, sokszínűbb az erdélyi színjátszás. Ön is így látja?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy teljesen más. Mivel nálunk hosszú idők óta keveredik a két ízlésvilág, azaz a magyar színház jellemzően pszichorealista és a román teátrálisabb megfogalmazási módja, az eredmény kicsit groteszkebb, talán költőibb is.

A közönség mindkét részről vevő erre?

Tökéletesen. A Kolozsvári Állami Magyar Színháznak, ahol minden előadást feliratoznak románul, elég sok román nézője van, és fordítva: a magyarok is elmennek a román színházba. Székelyudvarhelyen eleve soha nem volt téma, ki milyen nemzetiségű, hiszen ott még ma is kilencven százalék körül van a magyarok számaránya. Én például addig nem is beszéltem rendesen románul, amíg Kolozsvárra nem kerültem.

Ahol ez volt az utolsó éve az egyetemen. Tudja már, szeptemberben mihez kezd?

Őszintén szólva fogalmam sincs. Tizenketten vagyunk az osztályban, eddig négyen kaptak szerződést. Szívesen dolgoznék Udvarhelyen, ahol már kipróbáltam magam egy színházi nevelési előadásban, megszerettem az embereket, de kétséges, lesz-e ott hely. Azon is töprengtem, hogy talán kijövök Magyarországra, de tudom, hogy itt, főleg Budapesten még nehezebb bekerülni egy társulatba. És bár eddig úgy gondoltam, hogy inkább színházpárti vagyok, egyre jobban izgat a film is. Nem kis mértékben azért, mert a Zanox forgatása nagyon jó élmény volt, ráadásul a magyar filmgyártásban szokatlan, különleges helyszíneken dolgoztunk.

Jelesül a dunaújvárosi panelek közt, illetve kis részben Komlón. Ennek köszönhetően – hiába a zene és a mobiltelefonok – a történet mintha egyszerre zajlana a jelenben és a nyolcvanas években. Időutazás ez a nézőknek is?

Ebben a közegben megállt kicsit az idő, ezzel együtt igazán varázslatosak tudnak lenni az ilyen ipari városok. A filmbeli gyógyszergyár külső helyszíne a Duna mellett van, nagyon szép volt, amikor az egyik reggel elmentünk mellette, és éppen kelt fel a nap, a földből meg kiálltak mindenféle oszlopok. Közel egy hetet töltöttem Dunaújvárosban, és a végére kifejezetten megszerettem. Az első éjszakát kellett csak túlélni,

Hajnalban, még vaksötétben lebotorkáltam a szállásunk előterébe, ahol fekete pólós emberek jöttek-mentek, kint buszok álltak, és akkor esett le, hogy ez az egész tényleg megtörténik velem. Ezután meg annyira akartam teljesíteni, hogy rögtön az első felvételt – amely valójában az utolsó, menekülős jelenete a filmnek – el is rontottam. Elkezdtem teljes erővel rohanni a kijelölt irányba, szegény operatőrök meg nem tudtak követni a nehéz kamerákkal. Ez volt az első és legfontosabb lecke arról, hogy egy forgatás nem csupán abból áll, hogy magamra meg a partneremre figyelek. A dolgok, akárcsak az életben, akkor fognak jól működni, ha mindannyian fegyelmezetten és alázattal összedolgozunk.

*** 

 Nyitókép: Ficsor Márton