A valóság elkezdett provokálni
Kettős látás
Politikus, társadalomkritikus színháza lefosztja a hamis pátoszt hazaszeretetről, nemzetről. Az Átrium felkérésére Trianont és annak következményeit vizsgálja határon inneni és túli színészekkel a vajdasági Urbán András A trianoni csata című rendezése.
Szentgyörgyi Rita
¬ Milyen aspektusból közelíti meg az előadásban Trianont?
tiszteletben tartjuk a másikat, amíg muszáj
Az eredendő emberi traumákat, tragikumot keressük Trianon összetett problémáján keresztül, amit nem lehet egyszerűen elintézni azzal, hogy fáj-e vagy nem, vagy azt várják-e tőlem, hogy fájjon. Keressük azokat az anakronisztikus momentumokat, amelyeket részben kisebbségi, részben itteni színészek a saját életükön keresztül tudnak megvilágítani. Iszonyú nehéz téma ez számomra, úgy érzem, mindent elmondtam már a magyarságomról, a magyar identitásomról. Úgy álltam hozzá, hogy már nemigen tudok ebben a témakörben mit mondani. Aztán a valóság elkezdett provokálni.
¬ Mennyire viszonyulnak másképp Trianonhoz Magyarországon, mint a Vajdaságban?
Sajnos ennek a megítélése mindig politikai ideológia mentén történik. A pró és kontra is az alapján születik meg, hogy melyik politikai oldal milyen fényben mutatja fel, kinek jelent jövedelmező, kinek veszteséges hozzáállást. Az anyaországi politikum zászlajára tűzi a határon túli magyarságot, egyfajta szavazótáborként kezel minket mind a kormányoldal, mind az ellenzék. Akik utálnak bennünket, azok is azt gondolják, hogy mi csak szavazóbázis vagyunk, a másik oldal szintén ezt a hasznot szeretné megkaparintani. Ez ugyanolyan szegényes hozzáállás, mint amit már korábban is megtapasztaltunk. Ahelyett, hogy szidnak bennünket, mert többnyire nem rájuk szavaznak a külhoni szavazók, vagy valamiféle jogok elvételében látják a megoldást, a baloldalon is lehet kicsit szembenézni, hogy hol is szúrták el ezt a dolgot. Ugyanott, ahol most is. Bizonyos problémakörökben, mint az ukrán–orosz válság kontextusában, jelentéktelennek, szinte skizofréniának tűnik nemzeti identitásról gondolkodni. Bármelyik pillanatban apokaliptikussá válhat a valóság, amiben élünk. Ugyanakkor lebontva az egyén és a társadalom életére, így vagy úgy rákényszerülünk arra, hogy foglalkozzunk vele. Az mondjuk vicces, hogy a kisebbségi helyzetemből eredendően folyamatosan rákényszerülök arra, hogy az ottani többség miatt gondolkodjak az identitásomon. Az anyaországi többséggel való viszonyomban szintén felmerül ennek az identitásnak a meghatározása.
¬ Hogyan látja, a százéves történelmi kibeszéletlenség következménye a nacionalizmus újjáéledése Európában?
Ne felejtsük el, hogy a XX. század eseményei milyen típusú frusztrációkat gyakoroltak szinte a századelőtől a század utolsó pillanatáig a magyar állampolgárokra is. A Balkánon, Szerbiában senkinek sincs területi követelése a másikkal szemben, amíg nem lehet. Majd ha lehet, akkor lesz. És ezzel szerintem mindenki így van. Tiszteletben tartjuk a másikat, amíg muszáj. Ha pedig őszinték vagyunk, száz év a történelem szempontjából nagyon rövid idő. Ha egyáltalán van olyan, hogy a történelem szempontja. Az ember szempontja van. Az egyéné. Nem, nem érzem jól magam, hogy nekünk csak ellenségeink vannak, hogy fekete gonosz fellegekből fog lecsapni ránk egy világszintű összeesküvés sárkánya. A veszélyeztetett nemzet közhelye mindig működik. Az én generációm a második világháborúról hitte azt, hogy az az utolsó háború a világon. Amikor a délszláv háborúról beszélek, rám szólnak, hagyd már, az a kilencvenes években volt. De pont ez bizonyítja, hogy amikor azt hisszük, nem fog több vér folyni az utcákon, lehet még ugyanolyan valóság, mint amilyen volt.
¬ A színháza leleplezi a nemzeti toposzok, szimbólumok álszent használatát, a nacionalista lózungok szintjén folyó diskurzusokat nemzetről, hazáról, kereszténységről.
Azt gondolom, nincsenek szentségek, mint ahogy nincsenek tabuk sem. Egyik politikai oldalnak sincs joga kisajátítani az ember személyes identitását meghatározó kategóriákat. És ez éppúgy vonatkozik a vallásra is. Amikor egy politikai kurzus a nemzet fogalmát a saját brandjeként határozza meg, megszabja, mit jelent magyarnak vagy szerbnek lenni. Vicces, ahogy bizonyos témákat az egyik oldal a másik térfélre sorol, ahogyan a baloldal a nemzetit jobbra, és nem foglalkozik vele. A nemzeti közösségekkel foglalkozni talán unalmas dolog, de attól még létezik, hogy túl kényesek vagyunk hozzá. A művészet dolga, hogy az igazságot keresse. Valamilyenfajta igazság, valóság iránya fontosabb, mint ideológiai töltettel kvázi valóságot építeni a nemzeti értékek megvalósításával. Ugyanakkor a másik oldalról ezzel nem tudni mit kezdeni, csak tagadni, az sajátos süketségre vall. A színház viszonyában is a visszaélések, az elkorcsosulások, a képmutató pillanatok fognak meg, provokálnak. A provokáció attól érdekes és izgalmas, hogy miért minősül valami provokatívnak, ne adj’ isten szentségtörésnek. Manapság furcsa álszentséggel van dolgunk. A konzervatív gondolkodáson belül a legalacsonyabb rangú kispolgári prüdéria is helyet kapott. Sőt ezt az attitűdöt állítjuk be konzervatív értéknek. Fennáll a kispolgárság terrorjának veszélye, amelyik fals, hazug erkölccsel a színházban is megszabná, mit szabad és mit nem.
¬ Mennyire jellemző a szerb színházi életre az a fajta politikai és szakmai megosztottság, ami a magyarra?
Szerbiában nem olyan bipoláris a társadalom konzervatív–liberális szembenállása, valamivel árnyaltabb, mint Magyarországon. Eleve más a két országban a kultúra, azon belül a színházak státusa. Nálunk nem volt a kultúra prioritás, ahogy most sem az. Sohasem létezett a magyarhoz hasonlóan erős független szcéna. Amikor kialakulhatott volna, Szerbia éppen háborúzott. A szerb kultúrában is sajnálatos módon erőteljesen jelen van az a fajta nép-nemzeties vonal, ami nem szól többről, mint hogy a kan kutya kijelöli a területét, jelzi a nemzeti töltetét. És ez édeskevés a kulturális újjászületéshez. Ez csak a birtoklás bizonygatása. De ki akar itt újjászületni? Senki. A nemzeti kultúrák egyik sajátossága, hogy néha nem kell másról szólniuk, mint hogy a néző felemelően érezze magát attól, hogy egy adott nemzeti közösséghez tartozik. Nem pedig azért, mert valami katartikusat lát a színpadon.