Istenek a határon

Tompos Ádám

Három nap alatt három „katonaszökevénnyel” találkoztunk a Beregben. Hogy hány településen, azt nem áruljuk el, hogy melyikeken, azt pedig végképp nem. – Olvassa ám az SZBU a magyar sajtót – mondta egyikük az ukrán titkosszolgálatra utalva. A három kárpátaljai férfiban és törtérnetében nem volt semmi közös. Egyikük két és fél órát gyalogolt gurulós bőrönddel, úgy vettük fel az utcán. Láthatósági mellényben volt, és simán nyugdíjasnak néztük, ezért nem is gondoltuk, hogy beleesik a hadkötelesnek számító, tizennyolc és hatvan év közötti férfiak sorába. Állítja, elég volt neki a magyar útlevél a szabaduláshoz. Másikuk, egy huszonéves fi ú „isteni szerencsére” hivatkozott, amiért úgy adatott, hogy egy beregi Kádár-kocka nappalijában futhatunk vele össze, de nagyobb a valószínűsége, az őt átengedő határőrben fel sem merült, hogy nagykorú már ez a kölyökképű, csupa mosoly srác. A harmadik férfi, a talpig terepszínbe bújt „László” mondja ki a legtöbbször azt mondatot, ami összeköti őket és amit mindhárman ugyanezekkel a szavakkal mondanak el: „ez nem a mi háborúnk.” A „László” persze nem emberünk valódi neve, kérésére megváltoztattuk és olyat adunk neki, „amiből sok van”. – Voltam katona, főtörzsőr[1]mesteri rangban szereltem le annak idején. Tudom, mit ért a huszonöt hónap sorkatonai szolgálat, tudom, mire tudtak megtanítani ennyi idő alatt: semmire. Csak ingyenmunkára kellettünk a seregben. László és még néhány falubelije fél óra alatt döntötte el, hogy átjön Kárpátaljáról Magyarországra: elmondásuk szerint „rendesen útlevéllel, a magyaron magyarral, az ukránon ukránnal, ahogy mindenki”. Egy takarót hoztak magukkal és egy váltás jobb ruhát, amiben vasárnap majd Istentiszteletre mennek. – Ha megszűnne a rettegés, azonnal hazamennénk – mondja László. Kiürülő falujukra utal, ahol a maradók elmesélése alapján most nem látni embereket az utcákon. Persze ő Magyarországon is itthon érzi magát: dédapja épp abból a faluból származott, ahova most menekült, és hát éppen egy Nagy-Magyarország térkép alatt beszélgetünk. – Persze, annak kint kell lenni. Nagyapám mindig a revízióról beszélt, és nem értettem, miért. Hát nem tudom, lesz-e valaha – sóhajtja. És azt sem tudja, hogy a házából mi lesz majd, ha egyszer visszamegy. Így vannak ezzel azok a beregszászi és munkácsi cigány asszonyok és gyerekeik is, akikkel Márokpapiban találkozunk. A kis[1]település tornatermében most úgy harmincan vannak, de megesett, hogy háromszor ennyien feküdtek a 2001-es árvíz óta nem használt szükségágyakon. Előbbi létszám körülbelül Márokpapi lakosságának tíz, utóbbi úgy harminc százalékát jelenti, a település önkormányzatát a Magyar Máltai Szeretetszolgálat segíti. A bordásfalra kiterített ruhák és a Vifon levessel leöntött, kék és arany, vagyis ukrán nemzeti színekben pompázó birkózószőnyegre minden kétséget kizáróan megérkezett a történelem: úgy kérik itt a szoptató anyák is a cigarettát, hogy azonnal megértjük nagyapáink háborús történeteit, amelyekben a dohányáru mint mindenhol érvényes valutaként szerepelt. – Bújik át mindenki a határon, hát, féltjük a pulyákat – mondja Erika, aki ha tehetné, azonnal hazamenne, mert „a magyar segít, de ez nem élet nekünk, az otthon hiányzik nagyon”. A záhonyi állomáson találkoztunk is olyan beregszásziakkal, akik a jókora késéssel induló csapi járattal visszamentek Kárpátaljára. Furcsa lehet, de ezekben a napokban, Záhonyban minden furcsa: a vasúttörténeti kiállítás mellett felállított babasarok, vagy a „chicken, chicken” kiáltások, amivel muszlim menekültekre próbálnak szendvicset tukmálni a Református Szeretetszolgálat önkéntesei. A menetrendet kétségbeesetten pásztázó tekintetek, és persze az a párbeszéd, amelyet egy kék-aranyba bújt fiúval folytatunk le. Szlávos angoljával magyarázza, hogy Ukrajnából menekül, mankós, kucsmás nagyapja csak oroszul tud. Meg hát, különben is nagyot hall. Záhony ezzel együtt is választ ad arra az örök kérdésre, amit háborúk idején szoktak az ég felé kiáltani, hogy: mégis hol van ilyenkor az Isten? Hát itt, a pályaudvaron: itt van az összes Isten összes vallásának minden szeretetszolgálata és azok önkéntesei. Barabáson ott vannak az ökumenikusok, Tiszabecsen a reformátusok és a Jehova Tanúi, Lónyán a baptisták és így tovább. Utóbbi településen a Katasztrófavédelem is megjelent, Nagy Ernő polgármester szerint mindez Dienes Melinda járási hivatalvezető gyors intézkedésének volt köszönhető. Lónyán ugyanis nem maradtak a 2001-es árvíz után tábori ágyak: akkor a honvédség erőit szállásolták el a településen, és ők visszavitték azokat magukkal. – Nem tudjuk, mit hoz a jövő, nem vagyunk ekkora tömeg fogadására felkészülve, az infrastruktúránk is éppen szinten van tartva, de nem tudok olyan települést, ahonnan ne érkezett volna felajánlás, még Mosonmagyaróvárról is jött például önkéntes – mondja Nagy Ernő, megjegyezve, hogy „bár ne ebből az apropóból irányulna ekkora figyelem az országnak ennek a részére”. Szinte szó szerint erről beszélgettünk fehérgyarmati szállásunk egyik alkalmazottjával, aki szerint „háború nélkül is lehetne hozni ezekbe a falvakba az adományokat”. De hogy ez nem fog egyhamar bekövetkezni, arra épp ebben a szállodában döbbentünk rá. Az este még csendes hotel folyosóit reggelre tábori ágyak és hálózsákok lepték el. A menekülőkkel együtt a történelem is átbújt az ukrán–magyar határon az Istenek közé.