Hogy kik vagyunk? A törölt generáció. Velünk nem nagyon cicázott a történelem, de nem is hordozott a tenyerén, mi csak úgy sodródtunk az esztendőkkel, hol értetlenül, hol dühösen megélve, ahogy a korábbi generációk döntenek a jövőnkről, az újabbak meg szép lassan kitolnak bennünket a partvonalon kívülre. Ilyetén akár magunkra is fújhatnánk, de ahogy visszagondolok a nyolcvanas évek közepe óta eltelt időre, inkább szomorkás mosollyal szánom magunkat, hogy mennyire kibabrált velünk a megváltoztathatatlan, miszerint akkor születtünk, amikor – jómagam a hetvenes évek elején. Nekünk a szocializmus az égvilágon semmit nem adott a kötelező sorkatonaságon meg néhány máig mesélhető groteszk sztorin kívül, ahogy az egy utolsókat rúgó diktatúránál már csak lenni szokott. Cserébe a rendszerváltáskor is még túl fiatalok voltunk, hogy beszálljunk a privatizáció és kárpótlás című újraelosztási játékba. Hallgatókként eltemettük az oktatást, friss húsként a munkaerőpiacra toppanva haladéktalanul megcibált bennünket az első komolyabb válság, hogy mire magunkhoz tértünk, már elrobogott mellettünk a minket követő egy-két generáció.

Szóval ezek volnánk mi, a meg sem történt generáció. Mindez a szüleimről jutott eszembe, pontosabban arról a Márki-Zay Pétert állon vágó néniről, akivel édesanyám, ha élne, nagyjából egykorú lenne. És nem, ő nem ütne meg senkit, ellenben…

1989 májusát írtuk. Nem emlékszem, mi volt az apropója, de mindegy is; amióta megvettük a Szárhegy tetejére görbülő ezer négyszögölt, gyakorta nálunk, a negyedik emeleti nagy szobában gyűltek össze a szőlősgazdák, talán, mert félútra estünk a birtokuk meg az otthonuk között, s jólesett néhány utolsó búcsúpohárkával beborítani a városi létbe történő visszavonhatatlan megérkezés előtt. Mivel Miklós bá, az önkéntes rendőr is ott ücsörgött az asztalnál, hamar a politikára fordult a beszélgetés. Mint mindig, az önkéntesi kék karszalagot szolgálaton kívül is büszkén viselő felső telekszomszéd volt a leghangosabb. Szapulta Grószékat, de Németh Miklóst sem kímélte, mivel szerinte Magyarországnak befellegzett, ugyanis – ez viszont kőkeményen belevésődött az emlékezetembe – „amíg Kádár él, addig lesz itt jó világ!” Némán bólogattak. Ezzel mindenki tökéletesen egyetértett.

 

 

Azután, mert a pusztítón rossz borok – guggolósnak hívták a műfajt, mivel a legények kuporodva osonkodtak át az ablak alatt, nehogy behívják őket koccintani – mellé citromos, kristálycukorba mártott kelyhekbe felszolgált vermut, és feles rum, meg császárkörte is kerekedett (a kevertet mélységesen megvetették, inkább külön-külön küzdötték le az összetevőket), zuhogott ránk a fehér terror elképzelt fenyegetése, és az amerikai tankhadoszlopok bizonyosan várható bevonulása, bezzeg ötvenhatban, ami amúgy igenis ellenforradalom volt, jól cserben hagytak minket. Ám úgysem engedik az oroszok, küszöbön a világháború. Persze valamit valamiért, mutasd csak azt a kvarcórát, hétzenés? Na, ilyet negyedáron tudsz hozni Bécsből, de abban számológép is van.

Bámultam, és nem értettem őket. Akkora harmadjára jártam néptáncosként NSZK-ban, ebből kétszer a bajoroknál, egyszer családoknál elszállásolva, és színesebb, szagosabb volt a világ, élettelibb, egészségesebb, finomabb, tisztább, rendezettebb, gondozottabb, igényesebb, szabadabb, amit annyira irigyeltem, és annyira vágytam, hogy hazaérve képtelenség volt nem feltenni a kérdést: a mi országunk miért nem tudja mindezt?

Majd egy varázslatos hétfőn (kedden, szerdán, érdektelen) ránk köszöntött a rendszerváltás. Az én szüleim pedig, akik addig hitték, hogy jó, közös ügyért dolgoztak sokat, bár mérsékelt eredménnyel, váratlanul ott találták magukat a kapitalizmus senki földjén. Nevelőapám felháborodottan csapott az asztalra fizetésnapkor, hogy csessze meg a bruttósítás, bezzeg az ilyen-olyan elvtársból igazgató lett, és milyen autóval járkál, nem beszélve Tibikéről, aki valami külföldi befektetővel vagy mivel megvette az egész kócerájt, és most ő okoskodik, meg embereket akar kirúgni, holott egy-két éve még tőle kért tanácsot, amikor a vén kommunista apja benyomta a vállalathoz osztályvezetőnek. Édesanyám nyugtatgatta, hogy a hegy másik oldalán a vállalkozóék Start-hitelt vettek fel, amit nem kell visszafizetni, tán nekünk is valamibe bele kellene fogni. De nem fogtak bele semmibe.

 

Majd levelet kaptak az OTP-től, hogy ennyiért és annyiért kedvezményesen megvásárolhatják a hiteles lakást, és így véglegesen az övék lehet. Összeszedték, kifizették, és nem sejtették, hogy épp aláírják a röghöz kötöttség vérszerződését.

Majd felpörögtek a 90-es évek, atomjaira züllesztve a maradék szocializmust, a cserekereskedelemből sokszor szimpla tolvajlásba űzve a még annál is kevesebbért foglalkoztatott munkaerőt. A szőlős banda sokszor összegyűlt, munkanélküliként ráértek, hogy két ultiparti között keserűen megállapítsák, Kádár idején tényleg jobb volt. Bezzeg a volt munkásőr ott tépi a száját a tanácsban, nem úgy hívják, jó, akkor az önkormányzatban, nem mindegy? Liberális lett, hogy rohadna meg. Majd az MSZP-re szavaztak ’94-ben. Hátha megint.

Majd felhörgedtek a 300 forintos vizitdíjon, mert mire fizettük az a rengeteg tébét? Népszavaztak, győztek, azóta is bónusz vásárolják be magukat a magánellátásba (vagy vásárolják be őket bónusz az aggódó családtagjaik), mivelhogy ott nincs várólista, és van kulturált ellátás, no, meg megbízhatóbb, hiszen csak egészség legyen, a többi nem számít. Csak tudnám, mire fizetjük azt a rengeteg tébét.

Majd bedőltek Medgyessy Péter 100 napjának, ahogy elhiszik most a dübörgő gazdaságból visszahulló égi mannáról, hogy az juss.

Majd rettegtek. Féltek a négerektől. Az araboktól. Mindenkitől, aki barnább. Aki más. És félték Sorost, a plakátokra ábrázolt elemi gonoszt, és hitték, hogy akkor teszik velünk – pláne az unokákkal – a legjobbat, ha újból és újból ezekre szavaznak. Legalább nektek legyen jobb, ha mi már ennyit küszködtünk ebben a nyomorult életben.

 

 

Ők Európa hősei. Megannyiszor taccsra tette őket a történelem, de most övék a diadal, merthogy védik a keresztény kultúrát. Templomba ugyan nem járnak, és Európáról keveset tudnak, ami nem is baj, Európának úgyis vége. A legvidámabb barakk lakói ismét büszkék, ugyanis minket irigyel az egész világ.

Kerti papucsosan, szandálosan, félretaposott bakancsosan, mackónadrágosan, tévéshopból rendelt műanyag pilótakabátosan, piros-kék rombuszos otthonkára öltött dzsekisen, felismerhetetlenné koszvadt emblémájú baseball- és micisapkásan torlódik a sor, a hátamba bevásárlókocsi puffan, mert próbálom tartani a másfél méteres távolságot. Hátranézek, nem érti, haraggal pislogat, hogy miért nem haladunk. Hm, jó kérdés.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/7. számában jelent meg február 11-én.