Rengeteget költünk arra, hogy a gazdák belvíz- és aszálykárait enyhítsük. Pedig a kifizetések egy részére nem is lenne szükség, ha a vízjárta területeken nem erőltetnék a szántóföldi gazdálkodást. Nagyobb hasznot eredményezne, ha ehelyett igyekeznénk megtartani a vizet ezeken a földeken. A Tisza mentét csak a vízgazdálkodás tudatos átalakításával menthetjük meg a kiszáradástól.
Amikor egy állam több évtizedre kiterjedő beruházást tervez, rendszeresen felmerül a kérdés, hogy azok az érdekek és körülmények, amelyek adott pillanatban változásért kiáltanak, tartósan fennállnak-e, vagy csupán rövid távon tulajdonítunk nekik fontosságot. Így van manapság az ország energiabiztonságának tekintetében, és így volt ez a XIX. század közepén is, amikor az Alföldön szétterülő Tisza okozott nehézségeket.
Akkor Magyarország Európa legnagyobb vízszabályozási beruházását indította el Vásárhelyi Pál, majd az olasz Pietro Paleocapa tervei alapján. A fő cél az volt, hogy az Alföld óriási területeit, melyek jelentős részét hónapokra elönthették az áradások, lecsapolják és szántóvá lehessen ezeket alakítani. Kajner Péter, a WWF Élő folyók programjának szakértője lapunknak arról beszélt, hogy akkoriban ez racionális döntésnek tűnhetett, hiszen a XVIII. és XIX. század háborúi miatt nagy igény volt a gabonára. Ez azt eredményezte, hogy a kevésbé jól művelhető földek értéke is megnőtt. A népességnövekedés szintén a gabonakereslet erősödését eredményezte. A gazdák más szemmel kezdtek nézni a korábban hónapokig víz alatt álló területekre, amelyek addig csak halat és madarat teremtek. Azokat is be szerették volna vonni a művelésbe. Csakhogy túllőttek a célon.
A folyószabályozás nagyon szűkre szabta a Tisza árterét. Olyan vízjárta, aszály sújtotta földeket is művelni kezdtek, amelyek erre nem igazán alkalmasak. A folyók töltések közé szorítása elvágta a korábbi árteret a folyótól, és ezzel az áradások által szállított víztöbblettől is megfosztották a Tisza mentét. Ez azért okoz hatalmas problémát, mert az Alföld jellemzően csapadékhiányos, szüksége lenne arra a vízpótlásra, amit a folyó szállít ide a csapadékosabb Kárpátokból. A folyószabályozás így a száradáshoz járult hozzá. A vizes élőhelyek 97 százaléka eltűnt. Az ívóhelyek felszámolása miatt a Tisza halállománya a töredékére csökkent. Új problémaként jelentkezett a belvíz, amely annyira speciálisan magyar jelenség, hogy Kajner Péter szerint magát a szót is nehéz más nyelvekre lefordítani. A belvizes szántók lényegében olyan földterületek, ahol „a víz helyét felszántották”, ezért azt minden igyekezet ellenére újra és újra visszafoglalná a víz. Észszerűbb lenne a belvizes, gazdaságtalanul művelhető területeket a víz tartalékolására, az aszály enyhítésére használni. Az agrártámogatások azonban az egyébként észszerűtlen szántóművelést ösztönzik ilyen helyeken is.
Nincs idő a késlekedésre, mert az éghajlat változása ellenünk dolgozik. A Tiszán évtizedes távlatban hatalmas vízhozamcsökkenésnek lehetünk tanúi. A csapadék mennyisége évszázados viszonylatban legfeljebb tíz százalékkal lett kevesebb, de klímánk egyre szélsőségesebb lesz. A víz a korábban megszokottnál rövidebb idő alatt zúdul alá, ráadásul az átlaghőmérséklet és így a párolgás mértéke is növekszik. Ezáltal egyre kevesebb víz marad meg a tájban.
Az, hogy a belvizes területekre problémaként tekintünk, nagyrészt a nem megfelelő szabályozás következménye. A támogatási és piaci környezet arra ösztönzi a gazdálkodókat, hogy ahol csak tehetik, szántógazdálkodást folytassanak. A vízvisszatartást a támogatási rendszer „bünteti”: a vizes szántófoltokra nem adnak támogatást. Nem is csoda, ha a gazdák igyekeznek minél hamarabb levezetni a földjeikről a vizet.
Kajner Péter szerint teljes szemléletváltásra van szükség az agrártámogatások terén. Figyelembe kell venni azt, hogy azok a gazdálkodók, akik megtartják a vizet a földjeik egy részén, nélkülözhetetlen ökoszisztéma-szolgáltatásokat állítanak elő: növelik a biodiverzitást és a táj vízellátottságát. Vagyis közhasznot is termelnek, nem csak terményeket. Ennek elismerése meg kell mutatkozzon a támogatásokban és a különböző ösztönzőkben is. A gazdákat érdekeltté kell tenni a vizek megtartásában. A szakember egyébként úgy gondolja, hogy a szemléletváltás jelei már megmutatkoznak az új közös, uniós agrárpolitikában. A hazai szakminisztérium ígéretet tett arra, hogy a jövőre induló új szabályozásban megszüntetik a vízzel borított területek miatti támogatásmegvonást, és a kifizetések tartalmazhatnak olyan tételeket is, amelyek a közhaszon termelését támogatják. Ezt az irányt a Közös agrárpolitika stratégiai programjának tervezésekor erősíteni kell.
Csakhogy ezekhez a változásokhoz pénzügyi ösztönzőkre is szükség van. A számítások elvégzésénél érdemes figyelembe venni, hogy ezeknek a területeknek a művelés alatt tartása jelenleg sem olcsó. Tavasszal belvíz, nyáron az aszály miatt jelentkezhet kártérítési igény. Okosabb lenne, ha nem a károk ellentételezését, hanem inkább az észszerű gazdálkodást finanszírozná az állam, illetve az EU.
Épp ezért van szükség Kajner Péter szerint a folyószabályozások felülvizsgálatára. Hiszen manapság egész más problémákkal küzdünk, mint kétszáz évvel ezelőtt élt honfitársaink. Ma már nem a túlzott vízbőség jelent problémát, hanem a kiszáradás és az egyre szélsőségesebbé váló vízjárás. Ezekre pedig legjobb megoldást a víz megtartása jelenti. Nyugat-Európában találni példákat arra is, hogy visszakapcsolnak korábban levágott területeket a folyókhoz. Néhány kisebb területen nálunk, a Tisza mentén is történt ilyen fejlesztés. Nehézséget jelent azonban a szabályozás miatt átalakult folyóműködés. A Tisza ugyanis felgyorsult, ezért egyre mélyebbre vájja medrét. A partja azonban egyre magasabbra kerül, mivel azt a hordalékmennyiséget, melyet korábban sok-sok négyzetkilométeren terített szét a folyó, most a gátak között, a hullámtéren rakja le. Számottevő árhullám nem érkezett az elmúlt évtizedben a folyón, emiatt a hajdani holtágak és a Tisza közötti kapcsolat lassan megszakad. Persze ez nem jelenti azt, hogy le kell róluk mondanunk. Az lenne a legjobb, ha biztosítani tudnánk, hogy ezeket rendszeresen át tudja mosni a folyó vize.
Az Alföld vízháztartási szélsőségeinek kezelésére ideális megoldás lenne Kajner Péter szerint az úgynevezett mélyártéri vízkivezetések megvalósítása. A folyó menti, mélyen fekvő, vízjárta területeket vissza kellene kapcsolni a folyóhoz, és rendszeresen sekély vizekkel, szabályozottan lehetne árasztani ezeket a területeket. Az efféle beavatkozások nem igényelnének túl sok építkezést, kisebb műtárgyakkal, kevesebb töltéssel is megoldhatók lennének, mivel a kiépítés során a domborzathoz alkalmazkodnának. Így ezek a területek hosszabb ideig víz alatt maradnának, a környező táj mikroklímájára is kedvező hatással lehetnének. Lényegében a táj természetközeli öntözését tennék lehetővé, és védelmet jelentenének a szárazodás ellen.
A Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése keretében nem efféle elárasztások, hanem úgynevezett vésztározók létesülnek a Tisza mentén. Ezeket azzal a céllal építik, hogy amikor veszélyesen magas árhullám vonul le a Tiszán, ami már településeket fenyegetne, akkor vészhelyzetben ezekre a területekre eresszék ki a vízfelesleget.
Csakhogy ilyen áradások a számítások szerint 30-40 évente történhetnek, nem véletlenül nevezik ezeket a létesítményeket száraz tározóknak. Ezek megnyitása ráadásul nagyon költséges, mivel az államnak kártérítést kell fizetnie az elárasztott mezőgazdasági területek tulajdonosainak. Nem csoda, hogy kétszer is meggondolják, megnyissák-e őket a víz előtt, vagy se. Léteznek ugyan átmeneti megoldások is: a beregi és a cigándi vésztározók elvileg alkalmasak tájgazdálkodási célú vízkivezetésre is. Ám ezt a lehetőséget nem szokták kihasználni, mivel a gazdák érdekeibe ütközik. A jövőben azonban több ilyen megoldásra és vízkivezető, vízpótló rendszerek üzemszerű működtetésére lenne szükség a Tisza mentén. Kajner Péter abban bízik, hogy egy új agrárkoncepció ezen is változtatni fog, lehetővé téve, hogy a kincset érő vízkészleteinket a határainkon belül tartsuk.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/13. számában jelent meg március 25-én.