A tervgazdaság a szabályozott árak világa volt
Erőnekerejével
Négy évtized alatt sem találtak megoldást a tervgazdaság irányítói, hogyan célszerű az árakat szabályozni, hogy ne legyen drágaság, de hiány sem. Az Orbán-kormány most mégis a régi receptre emlékeztető árstoppal él.
A korabeli viccekből kicseng, hogy az utca embere is épp így gondolta. „Az állami autókereskedelmi vállalatnál Kovács befizeti az előleget egy új Trabantra. A tisztviselő közli vele, hogy pontosan öt év múlva kapja meg a kocsit. Rendben van, mondja Kovács, de ha lehet, akkor délután kérem. Miért? – kérdi a tisztviselő. Mert délelőtt jön hozzám a vízvezeték-szerelő – válaszolja Kovács.” A poén arról árulkodik, hogy a hiányt a rendszer lényegi jellemzőjének tekintették, amit az áremelés sem orvosol. Hiszen a Trabant durván túlárazott autó volt, mégis hosszú évekig várni kellett rá, előlegfizetéssel. Akadémiai előadásán Kornai erre is kitért: „Felvetődött a hazai közgazdasági vitákban az a gondolat, hogy a hiány hatásos ellenszere az infláció. Rögzített árak mellett nagy a hiány; emelkedő árszínvonal mellett csökkenne a hiány intenzitása. E szerint átváltás (»trade-off«) van hiány és infláció között. Minél erősebb az egyik, annál gyengébb a másik, és megfordítva. Nézetem szerint ez az álláspont téves” – lepte meg hallgatóságát. Majd azt fejtegette, hogy a tervgazdaság intézményi keretei között egyenlőtlen verseny folyik a háztartások és a vállalati szektor között. Az előbbiek csupán annyit költhetnek, amennyi a bevételük, az utóbbi viszont szinte bármennyit, mert az állam úgysem engedi, hogy csődbe jusson, ha kell, kisegíti. A gazdaságot a tartós túlkereslet jellemezte, amelyben egyszerre volt jelen az áruhiány és az infláció. A statisztika ezt fényesen igazolta: 1946 és 1977 között a fogyasztói árak éves átlagban 4,1 százalékkal emelkedtek, miközben az áruhiány legfeljebb enyhült, de nem szűnt meg.
az árak alakításánál az állami preferenciák – azaz a politikai szempontok – voltak perdöntők
Mivel a szocialista rendszer politikai alapjai – állami tulajdon, tervgazdálkodás – kikezdhetetlenek voltak, a gazdaság irányítói újabb és újabb árpolitikai koncepciókhoz fűztek reményeket. A kályha, ahonnan elindultak, Marx egyik munkájának meglehetősen primitív értelmezése alapján az volt, hogy a termelékenység folyamatos növekedésével az árszint egyre csökkenni fog. Erre a tények gyorsan rácáfoltak. Amint 1946 augusztusában bevezették a forintot, rögvest inflálódni kezdett. Az államosítás nem árubőséget hozott, hanem visszavetette a termelést, a mezőgazdaság erőltetett szövetkezetesítése szintúgy. Az árrendszer a nehézipari fejlesztésekre csatornázta át az erőforrásokat, a lakosság az alapvető élelmiszereket is csak jegyre vásárolhatta meg. Ez egyébiránt nem állt ellentétben azzal a marxi–lenini tanítással, hogy a szocializmusban nem piacra, hanem szükségletekre termelnek.
A jegyrendszerből a Minisztertanács és a Magyar Dolgozók Pártja összességében 40 százalékos áremeléssel lépett ki, közös határozatot hozva arról, hogy „1951. december 2-ától jegy nélkül, teljesen szabadon vásárolható a kenyér, a liszt, a cukor, a mosó-, mosdó- és borotvaszappan, a tej és vaj és minden iparcikk. A hús- és zsiradékjegy, illetőleg utalvány ellenében történő árusítást legkésőbb 1952. február 9-én meg kell szüntetni.” Bár a rendelet az egyes termékek árát úgy állapította meg, hogy azok a korábbi hatósági és a szabadpiaci árak közé kerüljenek, a hiány általános maradt. A fogyasztói árak 1949 és 1952 között összességében 65 százalékkal nőttek. Az állam ennyivel emelte őket.
A szocialista árpolitika fordulatai Csikós-Nagy Béla kisebb könyvtárnyi életművéből rekonstruálhatók, amelyben, személyes elfogultsággal, a folyamatot egyenletes fejlődésként állította be. „Az árszabályozás legszigorúbb módszere a hatósági árrögzítés” – írta az 1960-as években, majd két évtizeddel később már azt indokolta meg, miért kell a természeti erőforrások belföldi árait az importár, a késztermékek belföldi árait az exportár alapján megállapítani, a világpiaci árrendszert szimulálni. Szerteágazó életművét az a gondolat tartotta egységben, hogy hitt az állami beavatkozás hasznosságában. Akkor is, amikor 1942 és 1945 között a Pénzügyminisztérium tisztviselője volt, és akkor is, amikor a kommunista párt szolgálatába állt. „1940 és 1984 között mindig »kormánypárti« volt, bármilyen kabinetet és azon belül bármilyen fordulatot jelentsen is ez. Teleki Páltól kezdve Sztójayn, Rákosin, Kádáron és Fock Jenőn át Lázár Györgyig számos kormányfőnek dolgozott. Megszámlálhatatlan pálfordulása szélsőjobbos és -balos, illetve mérsékeltebb ideológiák (ausztrofasizmus, nemzetiszocializmus, marxista, vulgármarxista, sztálinista és posztsztálinista eszmék, szociális piacgazdaság) hatását mutatja” – jellemezte a történész Szegő Iván Miklós.
A kiváló képességeiről ismertté vált közgazdászt az 1942-ben publikált nagytérgazdasági elmélete ellenére a kommunista irányítású Gazdasági Főtanács vezetője, Vas Zoltán vette maga mellé. A politikai folklór szerint megfenyegette Csikós-Nagyot, hogy vigyázzon magára, különben felkötteti, amire ő haptákba vágta magát, és azzal válaszolt: jelentem, nem engem, hanem a főnökeimet szokták felkötni. Ezzel Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszterre utalt, akit a Népbíróság halálra ítélt. Némi tervhivatali és minisztériumi gyakorlat után Csikós-Nagy 1957-ben létrehozhatta az Országos Árhivatalt, amelynek vezetőjeként – 1984-es nyugdíjazásáig – valamennyi teóriáját kipróbálhatta élesben, mert élvezte a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetőinek támogatását. Alapvető elgondolása az volt, hogy a szocializmusban az árak alakításánál a termelési ráfordításokat, a piaci értékítéletet és az állami preferenciákat egyaránt figyelembe kell venni. Ebből a hármasból többnyire az állami preferenciák – azaz a politikai szempontok – voltak perdöntők.
A tervgazdaság első nagyobb reformja, az 1968-as új gazdasági mechanizmus tíz-tizenöt év alatt akarta elérni, hogy az árak legalább a ráfordításokat tükrözzék – nem sok eredménnyel. Elvileg három kategóriát állított fel, a hatósági, a maximált és a szabad árak körét, utóbbiakat azokra a területekre korlátozva, ahol létezett valamiféle verseny az állami vállalatok között. A tényleges gyakorlat azonban az volt, hogy az alapvető közszükségleti cikkek és szolgáltatások – például az élelmiszerek, az energia, a lakbér – viszonylag olcsók voltak, ezzel szemben az iparcikkek és a jó minőségű importált termékek árát extra adók emelték a magasba. Ebben a rendszerben a termelői és a fogyasztói árak elváltak egymástól. Ha a termelői árszint meghaladta a fogyasztóit, az utóbbit az állam irdatlan összegekkel támogatta, a korabeli szóhasználat szerint dotálta. Az 1968-as mechanizmusreform folytatásaként a Csikós-Nagy által vezényelt 1979–1980-as árreform helyre akarta állítani a kapcsolatot a termelői és a fogyasztói árak között, illetve a világpiaci árak átvételétől várta volna, hogy a tervgazdaság vállalatai is érzékeljék a külső hatásokat, javítsák a versenyképességüket, növeljék az exportot. Az átállás kilencszázalékos árszintemelkedéssel járt, amit jövedelemkiegészítés címén részben ellentételeztek.
Ez a markáns, már-már végső szakítás a szükségletekre termelés kommunista felfogásától aligha következett volna be, ha az 1973-as világpiaci kőolaj- és nyersanyagár-robbanás „begyűrűzése” nem okoz fenntarthatatlan veszteséget a magyar államnak. Néhány év alatt kiderült, hogy a krízis során azok az országok erősödtek meg, amelyek képesek voltak az új globális árviszonyokhoz alkalmazkodni. Annak hatásaitól nem védték meg mindenáron a lakosságot, a költségvetési támogatásokat nem az árak dotálására, az árszint védelmére fordították, hanem az energiatakarékosságot, a technológiai megújulást, az export felfuttatását ösztönözték. Ebben a mezőnyben a szocialista magyar állam hármas kudarcot vallott: az inflációt nem tudta kivédeni, de tervgazdasági keretek között, az állami tulajdon túlsúlya mellett versenyképességi fordulatra sem volt képes, ráadásul súlyosan eladósodott. Pedig ártámogatásra, a fogyasztás serkentésére hitelt felvenni már az akkori közgazdasági tankönyvek szerint is ellenjavallt volt.
A válságnak mégis volt egy kedvező hatása: az állami vezetők kényszerű diskurzust folytattak a lakossággal. Az ebben is kiváló adottságú Csikós-Nagy ezerszer elmagyarázta – ha nem is győzte meg hallgatóságát –, hogy az áraknak a ráfordításokat tükrözniük kell, különben veszteség éri a gazdaságot, vagy hogy a világpiaci árak átvétele nélkül esély sincs az alkalmazkodásra, a felzárkózásra, a takarékosságra. A nyolcvanas években már azt fejtegette, hogy az inflációt nem lehet hatósági árakkal kivédeni, mert a termelők burkolt áremelésekhez folyamodnak: rontják a minőséget, rosszabb áruval, szolgáltatással állnak elő, és ezt a statisztika – „amely semlegesen viselkedik a minőségváltozás és a választékcsere eseteiben” – nem számszerűsíti. Azt is megpendítette, ha az állam dotál egy-egy árucikket, szolgáltatást, azzal a tehetősebbeknek kedvez, mert ők többet vásárolnak belőle. A szocializmus utolsó éveiben csak két termékkör maradt, amelynek támogatásából a politika nem engedett: a kenyéré és a könyvé, azaz az alapvető élelmiszerek és a kulturális javak dotációja. Ám Csikós-Nagy nem merészkedett bármilyen utalást tenni arra, hogy az ár a gazdaság exogén, külső változója, amely kívül esik az Árhivatal hatáskörén