Az embereket a Horthy-korszak kezdetén, a Trianon utáni időszakban

Sok eladó ügyeskedni próbált, az élelmiszerekkel való kereskedelemben törvénytelen trükkökkel meggazdagodni kívánókra kollektíven az árdrágítók kifejezést használták. Ez utalhatott azokra, akik az államilag befagyasztott árak felett adták el feketén ritka termékeiket; azokra, akik felhalmozták az árukat, amíg az árak megnőttek, és akkor dobták őket piacra; végül azokra a piti csalókra, akik nem a bemondott mennyiséget adták el az ételekből, vagy vizezték a termékeket.

A Szózat 1920 nyarán írt a jelenségről: az árdrágítók „két karral ráncigál[ják] el a szegény lateiner jövedelmét, ruháját, jókedvét és reménységét. Az árak elviselhetetlenek”. A riporter vett egy kilogramm vajat, melyben negyed kiló víz volt. Mikor panaszt tett a csarnokőrnél, az „közönyösen veti oda: hát tessék jelentést tenni!”.

Richard J. E. Humphreys brit gazdasági megbízott 1920 őszén

A statisztikai hivatal adatai szerint az 1921-es év során egy átlagos – ötfősre kalkulált – munkáscsalád heti élelmi szükséglete – 82 ezer kalória – körülbelül ezer koronába került. A hústermékeket és a tojást is árdrágítások sújtották.

Thomas Beaumont Hohler brit követ egy jelentésében kifejtette, hogy az újságokban olvasható hivatalos árak a valóságban nem léteznek. Feljegyzése szerint 1921 májusában egy olcsó öltöny 8200 koronába került, egy kabát 8500-ba (és nem 3200-ba, mint az a lapokban olvasható volt). A budapesti brit követség kiadásainak jegyzőkönyvei szerint egy kiló marha 250 koronába került, a szén kilója 235 volt. Ezeket a lapok egyébként 60 és 135 koronára lőtték be. Humphreys hotelszobája 750 korona volt naponta, míg hivatalosan egy szállodai szoba Budapesten 60 korona körül mozgott.

– foglalta össze Hohler.

A szociális intézkedések terén fontos volt a fűtőanyag kérdése. 1919 decemberében az Ébredő Magyarok Egyesülete ebbe is képes volt antiszemitizmust csempészni – ekkor Zákány Gyula vezetésével memorandumot adtak át Horthy Miklósnak, amelyben a zsidóság kezén lévő kőszén és tüzelőfa azonnali hatósági lefoglalását követelték, hogy „a nyomorgó, fázó, kirabolt keresztény magyar társadalomnak ossza szét”. Horthy az ügy haladéktalan kormány elé vitelét ígérte meg válaszában.

Buzáth János fővárosi alpolgármester a fűtőeszközök – szén és gáz –, illetve a víz-, csatorna- és tömegközlekedési díjak csökkentésének nagy exponense volt. Wolff Károly fővárosi kereszténypárti frakcióvezető egy alkalommal még

a tüzelőanyagárak ostorozása közben. 1923-ban Wolff hívei előtt azzal büszkélkedett, az egész világon Budapest városában van a legolcsóbb villany- és gázvilágítás, ám ez csak retorika volt. 1921 őszén még bőven divatos volt a „szemétkoksszal” való fűtés, amelyet rokkantak kézzel válogattak például a pestszentlőrinci szeméttelepen. Rongy, papír, csont, üveg, étel, föld, fatörmelék keveréke volt ez, melyből 30 millió korona bevétele volt a telepnek csak 1920-ban, napi két-három vagont adva el.

S bár a közműdíjak meredeken emelkedtek a gazdaság stabilizálódásáig, a kormány 1921 januárjában miniszterelnöki rendeletben engedte el a Tanácsköztársaság alatt felhalmozott egyesületi közműtartozásokat, illetve azok esetében, akik úgynevezett fehérpénzben akarták kifizetni tartozásaikat még 1919-ben, s akiknek ezért a kommün elutasította törlesztési kísérletét, a tartozás négyötödét.

Nyitókép: Fortepan / Adományozó: Library of Congress