Farkas Anita interjúja a Mandiner hetilapban.

A vírushelyzetre reagáló lélektani dráma és balatoni road movie: #tüneményesutazás munkacímmel már a finisben van a legújabb játékfilmje. Gyors művészi válasz az elmúlt két évünkre?
Igen is, meg nem is. A történetet, amelyben egy nem halálos, de az emberi érintkezést jelentősen megnehezítő vírus terjed szerte Európában, húsz éven át formálódott bennem. Franz Kafka Kereszteződés című novellája volt a kiindulópont, ebből előbb egy nagyszabású sci-fit terveztem, aztán regényt írtam belőle, végül az egész egy disztópiává csendesedett. Magam is meglepődtem, amikor a fikció és a valóság egyszer csak hátborzongató pontossággal összeért: az alaphelyzet sok mindenben rímel a koronavírus-járvány okozta társadalmi változásokra, az amúgy is törékeny emberi kapcsolatok további szétesésére, a szorongásra, az elmagányosodásra. Mindamellett, és ez nagyon fontos, nem katasztrófafilmet akartam készíteni, hanem egy izgalmas és szép mozit, megmutatva, hogy igenis van, lehet kiút egy ilyen végzetesnek látszó szituációból is.

Labilis kapcsolatok, menekülés a virtuális térbe, elidegenedés – gyakran használjuk ezeket a fogalmakat a posztmodern társadalmak jellemzői­ként. Ilyen értelemben szimbolikus figyelmeztetés is, hogy itt az ideje lélekben visszatalálnunk egymáshoz?
Mindenképpen. Már régen kellett volna, de most már nincs mire várnunk. Mert tényleg azt veszi észre az ember, hogy még a legközvetlenebb hozzá­tartozóival sem biztos, hogy helyesen viselkedik, egyre kevesebb a valódi, önzés nélküli, elfogadó szeretet, az őszinteség; álságos kapcsolatokban vagyunk, miközben próbálunk túlélni. A családok, ha látszólag még egyben vannak is, sokszor csupán jól funkcionáló gazdasági és érdekközösségek, a házastársak vagy a szülők és a gyerekek közti igazi, mély lelki kapcsolódások nélkül. Nyilván ez nem új keletű probléma, és engem mindig is érdekeltek az okai. Ezért a #tüneményesutazást leginkább családi filmnek mondanám, amelyben egy anya, egy apa és a tizenöt éves fiuk keresi a saját megoldásait. Általános recept nincs, mindenkinek magának kell megtalálnia a megbékéléshez vezető utat.

Ön már megtalálta? 
Fogalmazzunk úgy, hogy próbálok azon járni.

És ebben van szerepe annak, hogy nagy reményű filmesként egyszer csak kilépett a főváros bűvös vonzásköréből, és táncművész feleségével a Veszprém melletti Bándra, Budapestről nézve az Isten háta mögé költözött?
Ez csak egy szelete lehet a dolognak. Nem tudom, mi lett volna, ha Budapesten maradunk, és azt sem állítom, hogy a vidék csupa romantika, ahol nem kell nap mint nap megküzdeni azért, hogy mindannyian jól érezzük magunkat. A gyerekeim
közül is van olyan, aki, hiába a szép ház és a csodálatos környezet, elkívánkozik innen; ez természetes, hiszen neki ugyanúgy a saját útját kell járnia. Mi a családalapítás idején a feleségemmel tudatosan döntöttünk a kivonulás mellett, vállalva azt is, hogy ez a karrierünkre nézve hátrányokkal járhat. Valahogy mindketten ösztönösen úgy gondoltuk, hogy a mi kis közösségünk, a családunk csak ilyen módon óvható meg, és hogy gyerekeket nevelni falun és kertes házban lenne a legjobb – legalábbis mi így szeretnénk. Hét évig a Gödöllői-dombságban éltünk, onnan költöztünk már két gyerekkel Bándra, a két kisebb ide született.

És miért pont ez a falu?
Az anyai nagyszüleim bándiak, az őseik a 18. század második felében érkeztek ide Németországból. Gyerekkoromban sokat voltam náluk, a zsigereikben őrzött paraszti kultúra, az állatokhoz, a természethez való magától értetődő közelség – összefonódva a Balaton varázsával – mindig nagy hatással volt rám. Az itt töltött nyarak olyan biztonságot és szilárd alapot adtak, amihez nagyon könnyű volt visszatalálnom a több évtizedes fővárosi létezés után.

Filmesként nem volt ez nagy érvágás? Hiszen ekkor már, legalábbis a szakmában, jegyezték a nevét, többek közt a 2002-ben a Velencei biennálén is bemutatott kisfilmje, a Posztkatona okán.
Érdekes, de a törést nem a távolság okozta, hanem hogy 2009-ben nem sikerült befejezni az első nagyjátékfilmemet, az addigi támogatási rendszer összeomlott, az új pedig több év alatt állt fel. Ez idő alatt el is távolodtam a filmezéstől, jórészt a gyerekeimmel foglalkoztam, megírtam a családregényemet, és igyekeztem nem azon aggodalmaskodni, mikor jön el újra az én időm.

Ami aztán 2015-ben meg is történt. Egy kétszeresen is különleges alkotással tért vissza: Iancu Laura Szeretföld című regényének azonos című adaptációja közösségi finanszírozásban készült el helyi egyesületek, civil szervezetek támogatásával, Veszprém környéki művészek, filmes szakemberek, fiatalok bevonásával. Ez is tudatos volt: megerősíteni a lokális kultúrát, egyben megmutatni, hogy nem csak Budapesten van élet?
Igen. A Szeretföldre szinte magától verbuválódott itteni alkotóközösségből nőtt ki aztán a SzeretFilm Stúdió, elkezdtünk helyi érdekeltségű reklám- és üzleti filmeket forgatni, készítettünk mesefilmet a veszprémi színház A szerenád című előadása nyomán, vannak kísérleti munkáink, és 2020-ban bemutattuk a Magdolna című nagyjátékfilmet. Mindez bizonyítja, hogy vidéken is lehet pont ugyanolyan minőségi munkát végezni, mint a fővárosban. A profi munkatársak mellett ráadásul szép számmal vannak lelkes, a filmezés iránt érdeklődő diákok, akiknek például a Magdolna és a #tüneményesutazás esetében már nemcsak feladatot, hanem ösztöndíjat is tudtunk adni. Persze a munka jellegétől függ, mit tudunk megoldani helyben, és mihez kell nagyobb stáb. Egy egész estés mozi esetében elkerülhetetlen, hogy a fővárosból is hívjunk szakembereket. De ez jó dolog, mert a jelenlétük pezsgést hoz, motivál minket, hatunk egymásra. A távlati cél mégis az, hogy a régióban tovább nőjön a filmes szakemberek száma, akik aztán meg is állnak a lábukon, és nem a bizonytalan állami támogatásoktól függenek. És ami a legfontosabb: itt élnek és dolgoznak majd köztünk. Mert akinek viszonyulása van egy adott tájhoz, magába szívta a hagyományait, kultúráját, talán jobban odafigyel arra is, hogy az általános emberit helyi történeteken keresztül mutassa fel – újrafelfedezve ezeket az értékeket.

Ezt tették az említett Magdolnában is, amely az 1921-ben Szigligeten született és 1945-ben Litéren vértanúhalált halt Bódi Mária Magdolnának állít megrendítő szépséggel emléket. A helyi kötődésein felül mi érdekelte legjobban vele kapcsolatban?
A fő rejtély számomra az volt, miért dönt úgy egy fiatal lány, hogy vértanú lesz, miért választja önként a halált az élet helyett. Hogyan, kitől kapja hozzá az erőt, a hitet, hogy ezt már gyerekkorában ki tudja, merje mondani? Mi lehet egy ilyen erős elszánás mögött, amit a végtől való emberi rettegés sem tud megingatni? Miként születik a semmiből egy ilyen erős istenszeretet? Ezekre a kérdésekre szerettem volna választ kapni.

És kapott?
Mindre nem. De ismét megállapíthattam, hogy milyen fontos dolog az áldozathozatal. Nem véletlen, hogy az egyik kedvenc rendezőm, Tarkovszkij utolsó filmjének a címe is ez. Ma már sokkal közelebb vagyok annak megértéséhez, hogy miért van a világnak olyan nagy szüksége a Magdolnáéhoz hasonló, látszólag értelmetlen és életellenes cselekedetekre.

Miért?
A keresztény hit szerint Jézus, bár emberré válva félte a halált, önként és tudatosan vállalta, hogy megváltsa az embereket, ezzel a legmélyebb áldozathozatalt bemutatva. Ha nem bukkannának fel időről időre a hozzá hasonlók, ez a több mint kétezer év előtti esemény talán egyszerű mesévé halványulna. Ha viszont egy hétköznapi ember, mondjuk egy „közülünk való” gyári munkáslány példáján keresztül tapasztaljuk meg ugyanezt, frissen élhet közöttünk a krisztusi tett. Magdolna személye ebből a szempontból új felfedezés volt számomra, ám az a tevékeny szeretet és gondoskodás, ami az ő életének központja volt, régóta közel áll hozzám. Tizenéves koromban a Thököly úti Domonkos-rendi templomba jártam, ahol az akkor még nagyon fiatal Diószegi László, Dió volt a káplán. Ő nemcsak gitározott nekünk, és jól beszélt a fiatalok nyelvén, de például jártunk vele hajléktalanokhoz. A gondolkodásomat nyilván erősen meghatározta ez a korai tapasztalat, amely nem más, mint a Szent Ferenc-i minta, amit a leghitelesebb keresztényi viselkedésnek tartok. Fáradhatatlanul szétosztani minden időt, energiát, javakat a rászorulók közt; erre csak a nagyon kivételes emberek képesek. Az egyháznak is szerintem ebben az irányban kellene keresgélnie az oly sokszor emlegetett megújulást. Nem véletlen, hogy a pápa – szimbolikus jelleggel – éppen a Ferenc nevet vette fel, és gyakran felszólal az elesettek védelmében vagy a mostanihoz hasonló értelmetlen vérontások ellen.

A Magdolna készítése ezek szerint a hitére is hatással volt?
Erről nem szeretnék beszélni, mert magánügynek gondolom. Tisztelek minden vallást, és igyekszem mindenkiben az embert és nem a ráaggatott vagy önként magára ragasztott címkét látni. A tettekből derül ki a lényeg, nem a szavakból. Ahogy a legtöbbünknek, úgy persze nekem is vannak kétségeim és belső harcaim, de a tevékeny, cselekvő szeretetben feltétlenül hiszek. Ez tartja meg a közösségeket, és adja az erőt ahhoz, hogy a lehetetlennek tűnő dolgok is megvalósuljanak. Ettől megy előre a főleg közösségi finanszírozású munkákból élő SzeretFilm is. Mert persze létezik az egó, fontosak a pozitív visszajelzések, és néha nem ártana kicsivel több állami támogatás sem, de ott, ahol nem a pénz, hanem az ügy van a középpontban, általában sokszorosan összeadódnak az energiák, szorosabban egymásba fonódnak a lelkek. Ajándék, ha úgy tetszik, kegyelem, hogy engem, talán látva az elhivatottságomat is, mindig megsegítettek az égi és a földi barátaim, és sorra létrejöhettek, létrejöhetnek azok a filmek, amelyeket fontosnak tartok elkészíteni. Nem csupán magam, hanem a bennük felvetett kérdések, témák miatt: alkotóként felelősségem van abban, mit teszek hozzá a világhoz.

Feltétlen hit a szeretetben, békében – nem naiv gondolat kissé ez most, amikor a 21. században elképzelhetetlennek tartott háború dúl a szomszédunkban?
De, talán az, viszont továbbra sem látok más megoldást az emberiség számára. A filmjeimben eddig is nagy szerepe volt a háborúnak – a Posztkatona, a Bodor Ádám novellájából készült Kivégzés, a Szeretföld és a Magdolna is részben erről szólt. Nem azért foglalkoztat olyan hosszú ideje ez a téma, hogy a szörnyűségeket mutogassam. Éppen ellenkezőleg. A háború értelmetlenségére szeretném felhívni a figyelmet, és arra, hogy tűnjön bármilyen kilátástalannak egy helyzet, a hiten, szereteten, egyéni áldozathozatalon keresztül mindig felsejlik az a transzcendens remény, amelyre minden embernek – a hétköznapokban is egyébként – nagy szüksége van.

Örök optimista?
Szorongató, kettős jelleggel. Mert közben persze folyamatosan aggódom a gyerekeim jövőjéért, és hogy most, amikor az atomfenyegetettség is kezd reális félelemmé válni, mit tehetünk. Az emberiség örök problémája volt mindig, hogy a múlt szorítása és a jövő iránti aggodalom, a jövő tervezése közt elmegy az életünk. Ezért lehet, hogy most már valóban eljött az idő, hogy a pillanatnak éljünk, és intenzívebben örüljünk a jelennek. Ami egyébként nagyon nehéz feladat.

***

*** 

Nyitókép: Földházi Árpád