Sándor Lénárd interjúja a Mandiner hetilapban.

Hosszabb ideje tanulmányozza az úgynevezett jogállamisági mechanizmust. Mi az újdonsága ennek az intézménynek az európai jogban?
Az Európai Parlament és az Európai Unió Tanácsa 2020 decemberében elfogadott rendelete új pénzügyi szankciókat hozott létre arra az esetre, ha „a jogállamiság elveinek valamely tagállamban történő megsértése kellően közvetlenül érinti az uniós költségvetéssel való hatékony és eredményes pénzgazdálkodást”. Szembeötlő, hogy a rendelkezés szándékoltan homályos megfogalmazású. Magyarország és Lengyel­ország jól tudják, hogy a szabályozásnak kifejezetten ők a célpontjai, jóllehet egyes tagállamokban sokkal súlyosabb méreteket ölt a korrupció vagy a közbeszerzési szabályok megsértése. Emiatt kérelmet nyújtottak be a szabályozás önkényessége miatt. Az Európai Unió Bírósága 2022 februárjában a tőle megszokott, kétértelmű körmondatokkal elutasította a magyar és lengyel keresetet. Persze mindannyian jól tudjuk, hogy az EUB mindig igazat ad az EB-nek.

Hogyan lehet definiálni a jogállamiságot? Egyetlen jog­államisági fogalom létezik, vagy pedig az egyes nemzetek történelmébe, hagyományaiba ágyazódik a meghatározás?
A Rechtsstaat kifejezést a 19. századi német jogászok alkották meg, de soha nem egyedi vagy egyértelmű fogalomként tekintettek rá. Tudományos fogalom, amelynek a tételes jogban nincsen meghatározott tartalma, a tudós szerzők pedig különféle jelentéseket tulajdonítanak neki. A tartalma csakúgy, mint a többi jogintézményhez való viszonya tehát gyakran ellentmondásos. A Németországban és Franciaországban érvényesülő változata formálisabb, egyfajta szervezeti jelleget öltött. Apolitikus fogalomként használták, a jogi normák minőségén, az egyenlőség és a kiszámíthatóság követelményein kívül nem volt ideológiai töltete. A jogállamiság célja, hogy korlátozza a döntéshozó, vagyis lényegében a végrehajtó hatalom és a közigazgatás önkényes működését. Ennek eredményeként egy köztisztviselő vagy bíró nem a kénye-kedve vagy személyes preferenciái szerint dönt, hanem előre meghatározott törvények alapján. A jogállam tehát a rendőrállam ellenében fogant, a jogbiztonság, valamint az önkényes döntések megelőzése iránti vágy hívta életre. Mindemellett a jogállamiság fogalma minden más „értéktől” független marad.

Az európai intézmények egyáltalán nem veszik figyelembe a tagállami kormányok demokratikus legitimációját. Miért hiányzik az európai jogállamisági diskurzusból a demokrácia?
A jogállamiság nem feltétlenül jelent demokráciát. Egy arisztokratikus vagy autokratikus berendezkedés is lehet jogállam. Természetjogi vagy metafizikai elvek sem tartoznak a jogállam fogalmához. Az igaz, hogy egy demokrácia szükségszerűen jogállam, mert a népszuverenitás elve megköveteli, hogy a jogi normák hierarchiáját a demokratikus legitimáció csökkenésének sorrendjében rendezzék el. A német alkotmánybíróság jól rávilágított a két fogalom közötti kölcsönhatásra, amikor rögzítette, hogy egy demokratikus jogállamban a legmagasabb norma az, amely a polgárok politikai önrendelkezéshez való alapvető jogát garantálja. Ez rögzíti ugyanis az állami közhatalom forrását. A német alkotmánybíróság a többi ország legfelsőbb bírói fórumaihoz hasonlóan, de azoknál sokkal mesteribb módon egyértelműen megállapította a német alaptörvény lényeges részeinek elsőbbségét az európai uniós normákkal szemben. Ebben az összefüggésben szükségszerűen a szuverén rendelkezik a legmagasabb ranggal. A konfliktus abból ered, hogy a tagállamok saját alkotmányukat helyezik a piramis csúcsára, az Európai Unió Bírósága szerint viszont az uniós jog elsőbbséget élvez velük szemben.

Milyen gyakorlati következményei vannak a mechanizmus alkalmazásának az Európai Unió szerkezetére nézve?
A gyakorlatban azt láttuk, hogy Ursula von der Leyen EB-elnök már a magyarországi választás másnapján úgy döntött, hogy egyedül Magyarország ellen kezdeményezi az európai támogatások felfüggesztését – a progresszív európai parlamenti képviselők nagy örömére, akik kezdettől fogva ebben mesterkedtek. Azzal, hogy most Magyarországra összpontosítja az offenzíváját, és az ukrán helyzet miatt megkegyelmez Lengyelországnak, nyilvánvalóan azt mutatja, hogy az Európai Bizottság eljárása teljes mértékben önkényes és diszkriminatív. Folyamatosan kettős mércével állunk szemben. Azt továbbra is bizonyítani kellene, hogy Magyarország valóban veszélyezteti az Európai Unió költség­vetését. Azt is láthattuk, hogy az Európa jövőjéről szóló konferencia azt javasolta, válasszuk el a jogállamisági feltételrendszert az uniós költségvetés védelmétől. Gondolhatjuk, hogy mely társadalmi szervezetek állnak a javaslat mögött. Mindezek alapján úgy érezhetjük, hogy Magyarország ideológiai támadás alatt áll.

Érdekes jelenséget láthatunk az Egyesült Államokban. Több tüntetést lehet felfedezni a legfelsőbb bíróság, mint a kongresszus épülete előtt, ami abszurd helyzet. Ha ezen az úton halad tovább, akkor az európai integrációnak is hasonló veszélyekkel kell szembenéznie?
Ez egészen biztos. Az Egyesült Államok a „bírói kormányzat” hazájává vált, és kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy az Európai Tanács és az Európai Unió célja az európai kontinens amerikai típusú jogrendre való átalakítása. Nézzük csak meg, mekkora felháborodást okozott az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága nemrég kiszivárgott határozattervezete, amely a terhesség megszakításának kérdését a tagállamok joghatóságába kívánja visszahelyezni. Mikor Emmanuel Macron francia elnök azt javasolja, hogy az abortuszhoz való jogot rögzítsék az Európai Unió alapjogi chartájában, akkor ezzel azt a célt akarja elérni, hogy az uniós bírók felváltsák a tagállami parlamenteket. Az amerikai jogrendszerben a jog „állam nélkül”, vagyis az emberek nélkül születik. Valóban ezt a rendszert kívánták Európa atyái importálni, mondván, a népek veszélyesek, jobb őket oligarchákkal és bírókkal helyettesíteni. Ez a törekvés nagyon világosan kirajzolódik az Európai Tanács megalakítása óta. Jól tudjuk, hogy Charles de Gaulle, aki ragaszkodott a szuverén államokhoz, mennyire ellenezte a jogi szuverenitásnak ezt a felfogását.

Az Európa jövőjéről szóló konferencia fórumot kívánt biztosítani az európai integráció szükséges reformjához. Hogyan értékeli az ajánlásait?
A konferencia különféle testületeinek ajánlásai demokratikus álszentségbe fulladtak. Ezeken a fórumokon szűk, ismeretlen kör tagjai vesznek részt, akiket senki nem választott meg, nem kaptak semmire felhatalmazást, nincs legitimitásuk, a militáns föderalista lobbik manipulálják őket. Ahogyan az várható volt, a konferencia javasolja az egyhangú döntéshozatal korlátozását, az uniós hatáskörök bővítését számos területen, a transznacionális lista bevezetését az európai parlamenti képviselő-választásokon, valamint az uniós jog szövetségi, kényszerzubbony jellegét az országok felett. A progresszív gondolkodás teljes katekizmusa megtalálható benne. A konferencia eredménye olyan, mint a Greta Thunberg-féle éretlen iskolások kívánságlistája. Teljes felelőtlenség!

Véleménye szerint hogyan kellene megreformálni vagy újjáépíteni az európai integrációt, hogy hatékonyabb válaszokat adjon az európai nemzetek előtt álló kihívásokra?
Az igazat megvallva, az alapító szerződések jelentős részét át kellene írni, mert széttöredezettek, túlságosan bonyolultak, és sok helyütt egymásnak is ellentmondanak. Az államoknak össze kell fogniuk a szerződések olyan felülvizsgálatáért, amely az unió hatásköreinek csökkentésére irányul, és világos elveket rögzítve egyértelműen tiszteletben tartja a tagállamok szuverenitását és identitását. Ehhez bátorságra, kitartásra, határozottságra és türelemre van szükség. Az Európai Parlament és az Európai Bizottság, valamint az Emmanuel Macron által felkarolt, Európa jövőjéről szóló konferencia ennek éppen az ellenkezőjét, vagyis erősebb föderalizációt és az Európai Unió további mélyítését szorgalmazza. Ez őrültség, amit nem szabad elfogadni.

Nyitóképen: Csontváry Kosztka Tivadar: Zrínyi kirohanása (1903). Fotó: Wikipédia