Hibahatár

A fő teremtményének hosszú árnyékától megszabadulni képtelen amerikai író, Bret Easton Ellis most megjelent, Fehér című esszékötetében arra keresi a választ, Patrick Bateman feltalálná-e magát a kétezres évek világának buborékjaiban.

AFP / JOEL SAGET

Ligeti Nagy Tamás

A Szerzett Szituációs Narcizmus olyan becsípődés, ami azt a hibaüzenetet küldheti egy írónak, hogy képes semleges isteni nézőpontból ítéletet hozni. Bret Easton Ellis még nem volt 21 éves, amikor megjelent a Nullánál is kevesebb című debütálása, és 27 volt, amikor kiadták az Amerikai psychót, amely nemcsak sok szerző íráshoz fűződő kapcsolatát határozta meg a posztmodern térben, hanem az olvasáshoz való viszonyt is megváltoztatta. A most 58 éves Ellis szupersztár lett a legkülönfélébb előjogokkal. A diplomaosztó partiján az új nemzedék hangját rögzítő írózsenit Madonna, John McEnroe, Keith Haring, Jean-Michel Basquiat, John-John Kennedy és még seregnyi híresség járta körül. Természetesen ott volt Jay McInerney, az X generáció másik fontos regényét, a Fények, nagyvárost publikáló író is. Ellist és McInerney-t földöntúli tehetségnek titulálták az irodalmi lapokban, a társasági rovatokban pedig Narkós Ikreknek nevezték őket, mivel a nyolcvanas éveket akkora kokainhegy előtt hajlongva töltötték, amilyet Woody Allen tüsszentett el az Annie Hallban.

Az önéletrajzi elemeket és szorongástanulmányokat fele-fele arányban tartalmazó, Holdpark című, 2005-ben írt regényében Ellis egy pszichotikus háromszögről szól, az Amerikai psycho főhősének, Patrick Batemannek fenyegető visszatérésével. A Nullánál is kevesebb és A vonzás szabályai a Reagan-korszak fiatalos kicsapongásait eleveníti meg. Mindkettő kemény és radikális könyv, rövid mondatokkal, gyors vágással, rengeteg szexszel és betépéssel kever át egyik jelenetből a másikba. A harmadik regénye, az Amerikai psycho egyfajta lezárása az előző két regényének. Ha Ellis a kollégiumi időkben nyakig benne volt bármiben, ami a testtel és a lélekkel megtehető, ebben a feje búbjától a talpáig. Az előző amerikai regényíró-nemzedék egyik falkavezére, Norman Mailer a Vanity Fair magazinban oldalakon át méltatta Ellis tehetségét. Akkora szenvedéllyel és hosszúságban, mint ahogy a Holdra szállás idején írt a Life magazinban.

Az  olvasáshoz való viszonyt is megváltoztatta

„És az senkit sem érdekel, hogy közben minden darabokra hullik” – idézte az Amerikai psychóban a Talking Heads együttest, és a nyolcvanas évek végén valóban ez senkit sem érdekelt. A fehér garbó, a Genesis és a Playboy kiment a divatból, ám például Tom Cruise nem. Vele lakott Ellis egy épületben New Yorkban a West Side-on, és a színésznek van egy liftes cameója az Amerikai psychóban. A kisfiússág már a múlté, a bizonytalan maszkulinitás megmaradt, a fehér, magas, pózoló, esetleg biszex férfi is aktuális maradt.

Nemrégiben Ellis arra ébredt, hogy a ködpárás reggelek és a nem annyira megbízható dílerek New Yorkjából visszaköltözik Los Angelesbe, ahonnan azért jött el, mert unta a napfelkeltét. Gyerekkorának helyszínén autózgatva rádöbbent, hogy már nem akar több regényt írni, viszont még mindig van mondanivalója a világról. Nem is annyira régen mindenki tudta, mit kell tenni, „ha beüt a gebasz”: „Vedd be a gyógyszered, és nőj fel!” Mára minden összezavarodott, gyorsabb és ízléstelenebb lett, bármi a neten rendelhető.

A Fehér szókimondó, provokatív és néha a határokat átlépő esszékötet. Nyolc írást tartalmaz drámaian megosztó jelenségekről, a homoszexualitásról, az algoritmusalapú szexről, a meztelen férfiról, a pornóspam koráról, a függőségről, amit csak a fantázia és a bankkártya határoz meg. Más fejezetek a szürke zónába tévedőkről, a konzervativizmusról, a baloldal rámenősségéről, a sajtószabadság korlátairól vagy éppen a határtalanságának veszélyeiről, a befolyás és a befolyásoltság taktikai csúcsfegyveréről, a Twitterről.

A kulturális térben nyilván lehet némi összefüggés a 2019-ben megjelent Fehér és Michel Houellebecq szintén nyílt forráskódú, haragos esszékötetének és beszélgetőkönyvének második része, az Intervenciók 2020 között. Annak is a legprovokatívabb írásai, a konzervativizmusról, a politikai korrekt beszéd és írás korlátairól, betarthatatlan feltételeiről értekező fejezetei között. Houellebecq a politikai korrektség hitvány lidércnyomásáról elmélkedve ugyanazt állítja, mint Ellis: „Szörnyű, hogy mennyire nem lehet semmit kimondani, egyre több dolog van, amire nem szabad gondolni. Nietzsche, Spinoza vagy Schopenhauer ma már át sem jutna a szűrőn.” Az amerikai író talán olvasta a francia író dolgozatát a Harper’s Magazine-ban, mert szinte teljes egészében osztja azt a megállapítást: Donald Trump az egyik legjobb elnök, akit az Egyesült Államokban valaha is megválasztottak. Ellis – a Fehérben azt írja, nem szavazott Trumpra, ám érti, akik azt tették – szerint a modern társadalmak legnagyobb problémája, hogy az emberek képtelenek elviselni egy időben két ellentétes gondolatot. Minden átpolitizált, az emberek között Grand Canyon méretű szakadék tátong. Nem véletlen, hogy Kaliforniában a nők első kérdése a „Milyen magas vagy és mekkora?” helyét átvette a „Mik a politikai nézeteid?”

A Fehérben hosszan értekezik a homo- és biszexualitással, a mássággal kapcsolatos tolerancia hiányáról éppúgy, mint az ezekkel összefüggő túlreagálásokról. Alighanem itt jöhetne jól az a bizonyos sem ide, sem oda nem húzó isteni pozíció. Amikor azonban Ellis a „meleg mártírfilmekről”, például a nálunk is vetített Kódjátszmáról vagy a Holdfényről ír, vagy hozzászól a „Meleg Férfi mint Mesebeli Manó” témakörhöz, szenvedélyesnek, túlérzékenynek tűnik. Férfi partnerei közül volt, aki felvállalta a homoszexualitását, volt, aki nem, a  partnernői soha nem titkolták, hogy lefeküdtek vele, ezzel is bizonyítva, hogy a vonzás szabályai nem csak egy félig fikciós mű címeként állnak jól.

Ellis az indító- és zárómondatok nagymestere. Az emberek félnek belekeveredni a Los Angeles-i autópályák forgalmába – ez a Nullánál is kevesebb nyitómondata. A magyarul Sepsi László fordításában olvasható Fehér mottója: „A képmutatás a kenőanyag, amely biztosítja a társadalom elfogadható működését.” Az esszékötet lezárásában Ellis előkapja és hosszasan mutogatja Amerika egyik Trumpot ölelgető figuráját, Kanye West popsztárt, valamint beszámol arról, hogy mostanában a countryzenében véli megtalálni az ország hiteles hangját. Fura vallomás ez attól az írótól, aki húsz éve még azt írta: „Soha nem szerettem senkit, és félek az emberektől.”