Hamuban sült Magyarország

Elsivatagosodott táj Mórahalom közelében. Magyar tenger – Fotó: Végh László

Koncz Tamás

Évtizedes hiányosságok vezettek oda, hogy az ország keleti régióit valósággal letarolta az aszály, a politikai árkok helyett valódiakat kellett volna ásni – főleg az Alföldön.

Megsül a virágpor, lábon szárad el a kukorica az utóbbi fél évszázad legsúlyosabb hazai aszályában Kelet-Magyarországon. A rendkívüli szárazság pár hét alatt 400 milliárdos mezőgazdasági kárt okozott, becslések szerint 300 ezer hektár kukorica és 200 ezer hektár napraforgó veszhetett kárba az Alföldön, és termelők ezrei mehettek csődbe az ítéletidő miatt; drámájukat élesen ellensúlyozza, hogy eközben a Dunántúlon átlagos vagy akár kiugróan jó termést takaríthattak be a gazdák.
Az aszály ugyanakkor magában nem, csak mértéke okozhatott meglepetést. Hiszen a folyószabályozás évszázadok,
a globális felmelegedés pedig évtizedek óta okoz vízhiányt az ország keleti térségében. Az elképesztő aszály kapcsán
a Greenfo környezetvédelmi szakportál rámutatott, a folyók reformkor óta tartó becsatornázásával a tavaszi árhullámok
anélkül rohannak ki az országból, hogy táplálhatnák az alföldi tájegységeket: a Homokhátságon az ötvenes évek óta
már 4–7 méterrel csökkent a talajvíz szintje. Az KSH tavalyi összegzéséből pedig a felmelegedés mértékéről kaphatunk
képet: míg 1901-ben 186 volt a csapadékos napok száma, addig tavaly csupán 134-et regisztráltak – a napsütéses órák
száma pedig az 1962-ban számolt 2190 órához képest tavaly több mint a duplájára nőtt.
Az általános felmelegedéshez aztán „bónuszként” járult hozzá a Szaharából Közép-Európába idén két alkalommal is betörő forró légtömeg, amit – az Országos Meteorológiai Szolgálat elemzése alapján – nem ellensúlyoztak nedves
légörvények sem. A kiszáradó talaj és növényzet így nem tudott elegendő párolgást biztosítani, ami a légkörbe jutva
idővel csapadék formájában tért volna vissza, az egyre gyérebb felhőzet pedig nem tudja hatékonyan megvédeni a talajt
a kiszáradástól. Az ördögi(en forró) kör bezárulni látszik.
Bár a globális felmelegedés ellen nem sokat tehetünk, a mindenkori kormánynak nagy felelőssége lett volna abban,
hogy az aszályt legalább enyhítsék, romboló hatását tompítsák. A Magyar Hangnak nyilatkozó két szakértő egybehangzóan állítja: a politikai vezetésnek csak sokadlagos kérdés volt eddig a vízgazdálkodás, a vízügy helyzete – a probléma pedig most úgy égett rájuk, ahogy a héj az összeaszalódó kukoricaszemekre.
A környezetvédelem a rendszerváltás óta a kormányzás mostohagyerekének számít, legyen szó Antall-, Gyurcsányvagy
Orbán-kabinetről. Most pedig szembe kell néznünk a mostoha bánásmód következményeivel – mondta lapunknak
Illés Zoltán, a II. Orbán-kormány volt környezetvédelmi államtitkára. (A kérdésre, hogy ezzel saját munkáját is minősíti-
e, nemmel válaszolt, mivel szerinte csapatával ebben az időszakban is emberfeletti munkát végeztek a klíma és
a környezetvédelem érdekében).
Illés több szakmai-politikai hiányosságot felsorolt a Magyar Hangnak, melyek tovább növelték az aszály pusztító erejét.
Az egyik ilyen szerinte, hogy nem épült elegendő víztározó a szárazság által leginkább sújtott kelet-magyarországi régióban. „Legalább két-három olyan tározó kellene még, mint a tiszaroffi , egyenként közel 100 millió köbméteres befogadóképességgel. Ezek az áradások után, kellő számú oldalirányú ártéri csatornával annyi vizet vezetnének el, ami az aszályos időszakban is éltetné az agráriumot” – mondta Illés Zoltán. Ő úgy látja, még mindig nem késő hozzálátni ezekhez, a több száz milliárdos beruházásokat két kormányzási ciklus, nyolc év alatt is meg lehetne építeni. A szakpolitikus nemcsak a kormány, de a gazdák felelősségét is felvetette az aszály kapcsán: sokan önsorsrontó konoksággal ragaszkodnak a jussukhoz, akkor sem adnának a földjükből földsávot a csatornázáshoz, ha azzal nemcsak a saját szántót, hanem a mögötte gazdálkodó húsz földszomszédét is lehetne locsolni.
A legnagyobb problémát a rendezéshez szükséges politikai akarat teljes hiányában látja Illés. Az egykor 60 ezer
embert foglalkoztató vízügy mára lényegében elsorvadt, jelentéktelen háttérszervezetté vált. „Mondjuk ki őszintén,
a bányászbéka segge alá került a szakma, teljes nonszensz, hogy a belügyi tárca alá sorolták be. Ráadásul egy laikus, egy
munkaügyi szakember lett a területért felelős helyettes államtitkár (Réthy Pál- a szerk) – mutatott rá Illés Zoltán. Szerinte ilyen körülmények között nem csoda, ha a vízügyesek csendben maradnak, és próbálják megőrizni állásukat.
A volt államtitkár egy új környezetvédelmi minisztérium felállításában látná a megoldást, amely egyesítené az ad hoc módon feldarabolt környezetvédelmet – máskülönben a környezetvédelem elbukik a kormányzati és piaci lobbik
érdekérvényesítő harcában. Továbbá egy vízkormányzási tanácsot is felállítana, amelynek vezetőjeként Orbán Viktort
képzelné el. Nem szervilizmusból, hanem a politikai realitás ismeretében: ma csak egy olyan kormányzati tanács képes
érdemi döntéseket hozni, amelynek Orbán áll az élén. Persze ehhez az is kell, hogy a miniszterelnök és tanácsadói környezete ráébredjen, a hatalom megnyerésénél és megtartásánál jóval többet kell tennie, ha az ország túlélése a tét. „A kormány most arra játszik, hogy a kisember primer érdekeit elégítse ki adó-visszatérítéssel, állami támogatással. Az, hogy
közben szétesik az államigazgatás, nincs vízügyi infrastruktúra-fejlesztés, nem érdekli őket, mert nem érdekli az átlagos
szavazót sem”– mutat rá Illés.
Hagyjuk elfolyni az országon átáramló vizeket, ráadásul nagy folyóinkat sem kötöttük össze csatornarendszerek segítségével – ebben látja a kardinális bajokat az Edimár Kft. vízügyi szakembere. A névtelenséget kérő szakember hibának tartja, hogy a tiltakozások hatására végül nem épült meg a bős–nagymarosi vízlépcső, amely méterekkel emelhette volna meg a Duna felső szakaszának vízszintjét, és biztosított volna tartalékot a nehezebb időkre. „Így szabályozhattuk volna a folyót, a hajózást, és rengeteg zöld, környezetbarát módon elállított áramot is termelhetnénk” – mondta a férfi .
A szakértő szerint több évszázados hanyagság üt most vissza azzal, hogy máig sem épült meg a Duna–Tisza-csatorna,
amely árvízi és aszályos időszakban harmonizálhatta volna a két folyó vízállását, és segítségével a Homokhátság
szántóföldjeit is meg lehetett volna menteni. De azt sem óvtuk meg, ami a kezünkön maradt a rendszerváltás után: a vízgazdálkodási társulatokat, melyekből egyre kevesebb van, és az öntözőcsatornákat, amelyeket központi támogatás és ráhatás híján alig tartanak karban. „Ott tartunk, hogy a gazdának kell fi zetnie, ha felszíni vagy talajvizet akar használni az öntözéshez ahelyett, hogy az állam fi zetne, és kompenzálná a vízkivétel költségeit –mutatott rá a vízügyi szakértő.
A témával kapcsolatban az Agrárminisztériumot és az Országos Vízügyi Főigazgatóságot is megkérdeztük – választ
egyelőre nem kaptunk kérdéseinkre. A kormány mindenesetre eszmélni látszik a hőguta után: aszályvédelmi operatív
törzset hoztak létre, hitelmoratóriumot adnak a bajba jutott gazdálkodóknak, többmilliárdos takarmányszállítási keretet
ígérnek az állattartóknak. Kérdés, mire lesz ez elég az aszályok évszázadában – tényleges vízgazdálkodási akarat nélkül.