A politika túl nagy szerepet kapott a mindennapokban. Két ember között is, akik megismerkednek, pár perc után ez a téma – mondja interjúnkban Nagy Zsolt, akit június 9-étől A játszma című filmben láthatunk, a díszbemutatót pedig a veszprémi Magyar Mozgókép Fesztiválon tartották. Beszélgettünk A besúgó kapcsán indult vitákról, kormányról és ellenzékről, támogatásokról és Vidnyánszky Attiláról is.

– Este tízkor interjúzunk, a Kertész utcai Shaxpeare-mosó előadása után. Be van táblázva minden perce?

– Örülök annak, hogy most nagyon. De ezzel együtt most sokkal nagyobb figyelemmel tudok fordulni a családom felé. És a partnerem el is várja ezt. Tanít, hogy lehet még értékesebb perceket eltölteni a családoddal. Valóságos figyelemmel, valóságos energiabefektetéssel és idővel. Amit csak velük töltök. Nagyon jó, hogy folyamatosan figyelmeztet és visszaránt a valóságba. Mert nagyon könnyű eltévedni egy olyan fikciókkal teli világban, mint amilyen a színház.

– Mit ért valóságos idő alatt?
– Nagyon sokszor csinálom ezt: „de hát itt vagyok, itthon vagyok!” Persze, ott vagy, olvasol valamit, a saját dolgaiddal foglalkozol, héderezel a gyerekek mellett. Nem! Menj oda, készítsd el vele a leckét, csináld meg neki a szendvicset. Próbáljuk úgy nevelni a gyerekeinket, hogy konstruktív tagjai legyenek annak a világnak, amibe belenőnek. Mindketten azt látjuk feleségemmel, Oltai Katával, hogy ez egy jó útja a pozitív irányba haladásnak: a figyelem, a türelem, a szeretet, az odafigyelés.

 

– Viszont hiába tesz meg mindent a szülő, ha a közeg, a környezet behatárol, nem? Mondják legalábbis, hogy a kádárizmus is beleivódott az emberekbe, bennünk van ma is. Ahogy ott a NER, a háború, a járványidőszak, ezeken nem tud változtatni egy szülő.
– Annyira bonyolultnak látom az emberi működést! Főleg az agyműködés, az elsődleges és másodlagos reflexek, viselkedési minták miatt. Azt viszont nem gondolom mindent eldöntőnek, hogy éppen milyen rendszerben élünk. Inkább látom meghatározónak, hogy hogyan összegezzük az egészet, és mit kapunk a szűkebb közösségtől. Végtelenül fontos ebben a család szerepe. Az óvónőé, egy iskolai tanítóé, akár az edzőé, az egyetemi barátoké. Négy-öt éves korig a szinapszisok napról napra, exponenciálisan fejlődnek, majd utána beáll az agy, behuzalozódnak rutinok. Majd 14 éves korban megint robban egy nagyot, amikor megkergül az ember, nagyon nehéz időszak.

– Tapasztalhatja a gyerekeinél is.
– Tizenkilenc éves a fiam, ezt végignéztem. Ha nincs egy mester, egy másik ember, akiben bízhat ez a fiatal, nagyon könnyű eltévedni. Nekem is voltak tapasztaltabbak, akikre hallgattam. Ezért is lenne fontosabb megbecsülni az idős, tapasztalt embereket. Sokkal nagyobb figyelemmel kellene forduljon feléjük a társadalom. Ha már úgyis ennyi mindent változtat meg Orbán Viktor, akkor erre is figyelni kellene. Nemcsak a nyugdíjra, hanem a társadalmi megbecsülésre is. Az apám nagyon hiányzik, történt bármi is közöttünk. Anyám meg itt van, nagyon örülök neki, és nem tudok rá haragudni, bármilyen hibát követ el. Én magam is nagyobb figyelemmel fordulok feléjük, mert most látom igazán, hogy mennyit tudnak segíteni nekünk, fiatalabbaknak.

– Konfliktusos volt a viszony az édesapjával?
– Sok konfliktusunk volt, de lezártam már ezt az utat. Nem is nagyon akarok róla beszélni, mert nincs bennem harag. Csak nagyon hiányzik.

– Szóval úgy látja, túl nagy jelentőséget tulajdonítunk a közéletnek?
– Azt gondolom, a politika túl nagy szerepet kapott a mindennapokban. Két ember között is, akik megismerkednek. Három perc után arról beszélnek, hogy mi nálunk a helyzet. Miért kell folyton ezzel foglalkozni? Természetesen egy olyan közegben élek, amelyiknek fontos szerepe van a közízlés formálásában. De nem határozhatja meg ez a mindennapjainkat. Sokkal több inspiráló pillanat van az életben, mint az, ahogy a politika működik. Ráadásul a magunkfajta embereknek átláthatatlan az a dzsungel. Tájékozott vagyok, figyelem a híreket, kiállok bizonyos dolgokért. De azt a bonyolultságot, ahogy egy kapitalista rendszer meghatározza az életünket, nem láthatom át. Közben persze a rigid valóság az, hogy mi hány forint. Öntörvényű az egész világ gazdasági működése. Mit látni abból, hogyan forgatják meg a búzát négyszer az Atlanti-óceánon, csak a tőzsde miatt?

– Ellentmondásos tényleg, hogy sokkal többet beszélünk Lázár Jánosról, mint mondjuk Faludy Györgyről, akivel egyik mostani műsorában is foglalkozik. Fogják tudni harminc-negyven év múlva, ki az a Lázár János?
– És a saját rokonainkkal is kevesebbet törődünk. Sokat adtak nekem az első feleségem nagyszülei is. Bementünk hozzájuk, délután négy-öt óra lehetett télen, sötét volt. Kérdeztük, hogy de hát miért ülnek így, mire azt válaszolták: hogy szokják a sötétet. Utána órákat töltöttünk velük, erről beszélgetve. Erre nagy szüksége lenne az embereknek, hogy méltósággal tudjuk mindezt feldolgozni. És mi is felkészültek lehessünk, amikor eljön az idő. Ők is meg voltak nyomorítva, nagyon sok baj érte őket. Mégsem tűnt el belőlük a derű, tudtak az unokájuk férjének is adni valamit.

 

 

– Az, hogy dolgozik és jön-megy minden percben, segít az életre fókuszálni?
– Einstein mondta a relativitáselméletről, hogy ő nem talált ki semmit, csak újrarendszerezte a dolgokat. Nyilván nem szeretném magam Einsteinhez hasonlítani, de ez az analógia nagyon tetszik. Nem találok ki semmi újat, egyszerűen csak figyelem, ami körülöttem történik. Ez nem hétkor kezdődik el, hanem tizennyolc évesen, amikor azt mondtam, színész leszek. Amikor itt ülünk szemtől szemben egymással, látom, hogyan ülsz, hogyan sodrod meg a szakállad, és mikor mondok egy zavarba ejtő gondolatot, akkor hogyan viselkedsz. Én ebből élek. Egész életemben ezt csináltam. Ráadásul ez tényleg egy terhelt időszak, nagypolitikailag is elbillentek a dolgok. De ezt nem a Fidesz számlájára írnám. Mindannyian felelősök vagyunk. Mindannyian mesterei és tanítványai is vagyunk egymásnak. A gyűlölködésnek szeretnék véget vetni. Nem akarok már acsarkodni, kirekeszteni és mindenre nemet mondani.

– Mikor csinált ilyet?
– Nekem is volt olyan időszakom, amikor azt gondoltam, hogy végtelenül kegyetlen módon el kell vágnom szálakat. Hogy el kell határolódnom, mert nem keveredünk, ez egy másik szellemi közeg. De most azt gondolom, hogy az igazán felelős dolog szembenézni, mondjuk, Vidnyánszky Attilával. Aki kirakott engem a Nemzeti Színházból, mert azt mondta, hogy túlságosan megosztó vagyok, ezért nem fogunk tudni együtt dolgozni. Ott is elmondtam neki, hogy szerintem nagy hibát követ el. Mert pont egy kritikus szemléletű embert távolít el, ezzel a kritikát ölve meg. Ha azt kényelmetlennek tartja, persze, megértem. A mostani kormány jobban támogatja azokat, akik közel állnak hozzá. Persze, lehet itt maffiáról beszélni, de ez voltaképp nagyon egyszerű működés. Hisz ki akar folyamatosan konfrontálódni? Azokat húzzák hát be, akikkel eleve egyetértenek. Csakhogy én meg úgy látom: nemcsak azokkal kell együtt dolgozni, akik mindenben egyetértenek. Én olyan színész akarok lenni ebben a társadalomban, aki kristálytisztán és érthetően fogalmaz. Számomra egy alkotó folyamatban a viták a legtermékenyebb pillanatok. Mert elképesztő módon fejleszti a működésemet, az önkritikámat. Egy, el kell fogadni mások véleményét. Kettő, szembesülni kell vele, hogy amit gondoltál, az esetleg nem időszerű vagy helytelen. És a politikai pánikkeltésből is elegem van. Nemcsak a jobboldaléból, a hatpártiakéból is.

– Nem próbálták berántani?
– Én voltam a hangja a hatpárti egyeztetésnek, de nem értettem egyet a gyűlöletkampánnyal. Azt mondtam, hogy ugyanazt csináljátok, mint a Fidesz. Elkezditek a személyeskedést, a kényelmetlen sztorik felhánytorgatását. De mi van a programmal? Miért nem próbáltok meg szellemesen, esetleg úgy fogalmazni, hogy mindenki értse? Ki a célközönség? Nem éreztem ezt a pluszmunkát. Inkább egyszerű lemásolását a Fidesz-kampánynak. Miközben tudom, hogy végtelenül sok értelmes, érzékeny ember van jobb- és baloldalon is. Azt sem értem, ők miért mennek bele egy ilyen leegyszerűsítő kampányba.

– Vidnyánszkyval akkor dolgozna még együtt?
– Amikor idejött Kárpátaljáról, ugyanazt csinálta, mint a Krétakör. Ezt ő valahogy most elfelejti, és lila ködösséget emleget. Nem: te is az voltál, egy másik színházi nyelven beszéltél, más érdekelt, egy szűkebb közeg értette a nyelvedet. Ahhoz olvasottnak, műveltnek, pallérozottnak kellett lenni. Te nem a mainstreamet akartad kiszolgálni, Attila. Nem ez volt a cél. Árnyaltan gondolkodtál, sokkal több szín volt benned. Most egyszerűbb színeket választ. Mint egy bokszmeccsen, ha valaki taktikus, lebontja a másikat, valaki meg erővel dolgozik. Most ő erővel dolgozik, és az egyszerűbb utat választja. Hát hogy a fenébe ne lenne Vidnyánszky egy nagyon okos ember? Csak valami másik utat választott. Igen, dolgoznék vele, abszolút! Végtelenül bonyolult az emberi működés, és erről kellene beszélnünk, ez a jövő. Nem az erőszak. Hát látod, ukrán–orosz válság. Milyen jövő lesz így? Beszűkülnek a dolgok, a háború miatt nagy bajban van a Fidesz is. Meghirdette a programját, de nem tudja megcsinálni, mert itt van ez a válság, és fel fog borulni az ő hajója is. Rengeteg elégedetlen ember lesz, aki nem fogja tudni befizetni, pedig akarja, a hiteltartozását. Mert az lesz a prioritás, hogy vesz-e kenyeret, vagy sem.

 

– Nem lesz közben rosszabb a kultúra helyzete is?
– Akkor nem ez lesz majd a kérdés. A kultúra a mindennapi élethez, az eszem-iszom-alszom-hoz ebben a formában nem kell.

– De hát mégis az ad értelmet az életünknek.
– Nem vagyok biztos benne. Nincs szükség igazából így a művészetre, vagy ami van, a természet kielégíti a formáival, a végtelenségével. Ez egy luxus, mi megengedhetjük magunknak a kultúrát, és ezt kell megbecsülnünk. Csányi Sanyi mondta nekem, hogy „Zsolt, tudod, mi a művészet? Képzelj el egy olyan szobát, amiben van egy virág, meg egy olyat is, amiben nincs.” Lehet szoba virág nélkül is. De ha kulturált vagy, pallérozottan, árnyaltan tudsz fogalmazni, teljesebb képet adhatsz arról, amit gondolsz. A fiaimnak is mindig azt mondom, hogy olvassatok, mert ha leültök valakivel beszélgetni, lenyűgöző, ha van szókincsed, forog az agyad, többszörösen összetett mondatokban tudod megfogalmazni az érzelmeidet. És lenyűgöző, amikor szóba áll veled egy Nádasdy Ádám. Vagy egy Nádas Pétert hallgatni… ahogy beszél, az fantasztikus! Nem hiszek a kirekesztésben. A közös gondolkodás alapja a partnerség. Amikor itt, a közelben megvert egy fiút egy másik csávó, jött át a zebrán bedrogozva, azt nem tűrtem. Odamentem, leszedtem róla, s szembeálltam vele. Küzdősportolok, nem féltem, nem tudom egyébként, miért, ilyen hülye vagyok. Nincs értelme, ezt ő is tudja. Leszedtem a srácot, és megnyugodott, mert elmagyaráztam neki, hogy „figyelj, őt meg tudod ütni, nem tud védekezni. Én tudok.” Feltettem a két kezem, hogy „gyere, üss, amekkorát bírsz”. És nem ütött meg. Zavarba ejthette, hogy azt kérem tőle, amit épp csinál. És elgondolkodott a dolgon. Mondtam neki, „látod, nincs értelme”. Mert az erőszaknak sosincs. Mindig van egy erősebb ember, ez egy végeérhetetlen történet.

– Ilyen szituációban, mondjuk, tarthatnak is öntől. Van egyfajta bűnözőfizimiskája, azért is hívják ennyi ilyen szerepre.
– Igen, hát ezek azok, amiket felépített szépen, szisztematikusan a szakma és én. Hogy itt van a Nagy Zsolti, akinek úgy néz ki a feje, meg atlétában van, kicsit izmos, kicsit kivarrt és rekedtebb a hangja. És nem olyan, mint a Mácsai Pali, akinek belenézel a szemébe, és megnyugszol. Viszont ha a Nagy Zsoltiéba nézel, rögtön nyugtalan leszel.

– Mácsai nehezen is játszana stricit a Viktória – A zürichi expresszben!
– Pedig engem nagyon érdekelne, csodálatos lenne! De ez már az én világom, az én ízlésem. Szerintem mindenkiben mindenféle dolog benne van. Végtelen lehetőségeink vannak. Nincs olyan, hogy na, ez most tényleg nagyon jó. Mert van mellette még hat másik opció. A fiamnak, Janikának is mondtam ezt a karatéval kapcsolatban, mert nem akart járni, hogy vannak olyan bonyolult rendszerek, amiket most még nem fog megérteni. De majd néhány év múlva dönthet, csak ismerje meg ezt. Nagyon könnyen mondjuk általunk nem ismert dolgokra, hogy ezt nem akarjuk.

– Hamarosan érkezik A játszma, folytatva a nagy sikerű A vizsga című filmet. Ami most amiatt is aktuális lehet, mert A besúgó révén rengeteg vita folyik arról, mi történhetett meg azokban az évtizedekben, mi nem. A játszma kapcsán is számít hasonlókra?
– Van egy rövid távú memória, ami tizenkét évben nagyon szépen megfogható. Senki nem emlékszik már Hypós Ferire, vissza kell lapozni, az már egy másik idő. A ’89-es Orbán Viktorra is kevesen emlékeznek már. Mit várok ettől a filmtől? Örültem, hogy Köbli Norbi felhívott, és azt mondta, hogy lesz egy második. És épüljön az egész Kulka János köré. Nagyon szeretem Janit, és tisztelem azt, amit elért. Az, hogy megfeszítette az erejét, és ott volt, vállalva, hogy sérült ember, nagy dolog. Egy ilyen kaliberű színész, aki több nyelven beszél, táncol, énekel, és mégis ezek nélkül csinál egy filmet. Végignéztem ezt, nagyon megérintett. Hát becsüljük meg azt, hogy egészségesek vagyunk, és tudunk dolgozni, el tudunk menni bárhová. Könnyen elfelejtjük ezeket, mert nagy a sodrás, de én nagy leckét kaptam.

– Előremutató lehet azért egy ilyen vita is, hogy mi lehetett a filmből reális, mi nem?
– Ez fikció, nem kordokumentum. Nagyon sok minden egyezik az akkoriakkal. És nyilván Lajos Tamás producernek korlátlan mennyiségű pénz van a kezében, a filmezéshez meg pénz kell. De ez Kelet-Európa, Magyarország, és itt nem arról szól a filmezés, mint Amerikában, hogy dől majd a profit is. Az állam erején és szándékán múlik, hogy ki kap pénzt, ki nem. Ezért sajnálom, hogy itt van például Janisch Attila, egy ilyen kaliberű rendező, és tizenvalahány éve nem forgatott.

– Schwechtje sem kap, Török Ferenc sem, Pálfi György szintén…
– Pálfival pont megsemmisült egy filmünk, a Sömmi, ami iszonyú gurításnak ígérkezett, nagyon szerették volna az emberek. Sajnálom, hogy elúszott ez a filmterv. De nekem nem az a dolgom, hogy azokat az embereket kritizáljam, akik pénzt kapnak, hanem azzal kell foglalkoznom, amivel épp megbíz a rendező. Mint A hentes, a k*rva és a félszeműben, ahol egy egybites embert kellett játszanom, arra húztam fel hónapokat. A játszmában megint egy másik feladatot kellett megoldanom. Ahol most tartok 46 évesen.

– Hol tart?
– Nagyon sokat tudok a szakmáról. Ha most megbíznak egy szereppel, akkor olyan munka- társat fog kapni a rendező, aki konstruktív, felkészült, előre megy és tájékozott. És egy nem túlságosan alázatos figurát. De ezen még dolgozom. Pontos ember vagyok, aki elvégzi a munkáját. Hogy milyen lesz, azt majd eldöntik mások. Azt meg, hogy mi felé haladok? Az egész életem mutatja, a munkáim és vállalásaim.

– Negyvenhat év után hátralehet még a fele is.
– Nekem nincs ennyi időm. Ha valaki sok végén égeti a gyertyát, és lelkiismeretes, akkor nem biztos, hogy sokáig tart. Ha hosszú lesz, akkor hosszú lesz a vége. Én mindig nagy figyelemmel fordulok valami felé, amibe bevonódok, az ügyemmé válik, és átveszem annak a terhét. Nem tudok máshogy dolgozni, csapatban szeretek játszani. Valahogy ezért érdekelnek kevésbé a díjak is. Nem gondolom magam kiemelt embernek. A része vagyok a gépnek.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/24. számában jelent meg, június 10-én.