Hegedű hangja járja be a tornatermet, mélyről zsongó, szívszorító dallam. Hat kisgyerek figyeli komolyan, ahogy Jevgenyija, a Kramatorszkból érkező hegedűművész játszik nekik: mindannyian ukrajnai menekültek, a Piarista Gimnázium vendégei, akik talán átmenetileg, talán végleg Budapesten találtak új otthont maguknak. Drámai pillanat is lehetne, de Jevgenyija tud változtatni rajta: énekeltetni kezdi a gyerekeket, viccelődik, az egyik fészkelődő kisfiút nyugtatja. Tőle Tara, vagyis Tatjana veszi át a stafétát. A fiatal nő – szintén művész – hangszereket mutat a kicsiknek, zenét játszik be nekik. Majd a program külső szemlélő számára váratlanul tornaórává változik: hatalmas fogócska veszi kezdetét, a gyerekek boldogan kergetőznek a teremben.

Hivatalos képzésnek nem, inkább foglalkozásnak lehet nevezni a Piarista Gimnáziumban tartott órákat, ahol önkéntes és fizetett pedagógusok tanítják, nevelgetik az Ukrajnából érkező, 7–11 év közötti kicsiket. Az iskola jelenleg két tantermet és sportolási lehetőséget is tud biztosítani a gyerekeknek.

– Már az orosz–ukrán háború kezdetén azon gondolkodtunk, hogyan tudnánk segíteni a rászorulókon. Erre kötelez minket a piarista rend alapítója, Kalazanci Szent József jelmondata, a „pietas et litterae”, kegyesség és tudomány is – mondja a Magyar Hangnak Horváth Bálint, a gimnázium igazgatója. Az iskola eleinte kárpátaljai magyar diákokra számított, ám főleg ukrán családok jelentkeztek náluk. A kicsiknek természetesen anyanyelvi nevelőkre is szüksége volt: a Piarista Gimnázium erről is gondoskodott.

– A most alkalmazott tanárok is a háború elől menekültek hozzánk. Pályázati forrásokból és adományokból a tanév végéig tudjuk biztosítani ezeket a tanmeneten kívüli foglalkozásokat, és persze az ukrán nyelvű tanárok fizetését. A hozzánk fordulóknak az átmeneti időszakban erre van a legnagyobb szükségük: a gyerekek egy hasonló nyelvű és életkorú közösségben érzik magukat biztonságban, és az is fontos, hogy ne zökkenjenek ki az intézményi jellegű képzésből. A szülőknek pedig nagy segítség, ha napközben, miközben dolgoznak vagy az adminisztratív ügyeiket intézik, valaki vigyáz a kicsikre – fejti ki az intézményvezető.

 

 

Ahol szeretnek, és még csocsóasztal is van

A gimnáziumba elsőként, március közepén érkező kislánynak valódi mentsvárat jelentett az intézmény. Anyja már két nap múlva takarítói állást vállalt egy közeli étteremben, ahol reggel kilenctől este kilencig dolgozott. Így segítséget jelentett számára, hogy biztonságos helyen hagyhatta a lányát.

– Velünk volt akkor is, amikor megbetegedett, édesanyja erre az időre sem hagyhatta abba munkát – meséli Horváth; a gyakorlatias, profi menedzserként viselkedő iskolaigazgató itt egy pillanatra elérzékenyül. Mint hozzáteszi, a családnak szerencsére jobbra fordult a sora, az anya eredeti szakmájában, laboránsként tudott elhelyezkedni egy vidéki kisvárosban. A kezdeti félelem és feszültség után felengedett a gimnázium első befogadott menekültje is. A kislány rájött, hogy szeretetteljes közegbe került, ahol jót akarnak neki. Kérdés, hogy az újabb helyszínváltást hogyan éli majd meg, talál-e barátokat, segítőket vidéken is.

A Piarista Gimnázium ugyanakkor nemcsak kisiskolásokon segít. Külön termet kapott náluk 15–20 ukrán középiskolás is, akik online oktatás keretében tudnak csatlakozni az otthoni tanórákhoz. Adományozók segítségével cirill nyelvű billentyűzetet szereztek nekik, órák után pedig a fiatalok csocsózhatnak, pihenhetnek az iskola területén.

A sziréna és a robaj is megijeszti őket

A menekült gyerekek helyzetéről tanáraik tudnak mesélni a legtöbbet: a csapi származású, óvodapedagógus végzettségű Edina március közepe óta a gimnázium alkalmazottja. – Már a háború elején átjöttünk a testvéremmel, és nagyon örülök, hogy olyan munkát találtam, amivel mások hasznára is lehetek – mondja mosolyogva a fiatal nő. Bár szakmája szerint is kicsikkel foglalkozik, ebben a helyzetben ez neki sem könnyű feladat: mindegyik gyerek más területről, más lelki sebekkel érkezik hozzájuk a háború poklából: a kezdeti bizalmatlanság után apránként nyitnak nevelők felé, játék és beszélgetés közben adják ki magukból a felgyülemlett feszültséget. – Van köztük olyan kisfiú, aki összerezzen, ha nagyobb teherautó zörgését hallja, mert a zaj az utcájukon átvonuló tankok csikorgására emlékezteti. Általános, hogy a gyerekek félnek a mentőautók szirénájától, ami az állandó légiriadókat idézi fel bennük. Ukrajnáról nem is szeretnek beszélni, ha szóba kerül, mindig eszükbe jut, hogy az apukájuk otthon maradt.

Hasonló esetekről számol be Násztya, aki február 24-én, az első robbanások után menekült el az Odessza melletti Csernomorszkból. A civilben kreatív foglalkozásokat és rajzórákat tartó tanárnő „kis Ukrajnának” érzi a szobát, ahol naponta fest, játszik a gyerekekkel, magát pedig amolyan anyukapótléknak tartja. – A szereteten és az elfogadáson van a hangsúly, és persze a közös játékon. A traumákról nem kérdezem őket, de ha maguktól mesélnek a háborúról, természetesen meghallgatom őket. Ilyenkor utána ölelést kérnek tőlem. Ha erről beszélnek, a kilátástalan, rémisztő helyzeteket elevenítik fel. Hogy milyen sokat kellett ülniük a pincében a légiriadók miatt. Hogy otthon maradt az apjuk – említi meg Násztyja is –, de sokan a kutyájukat is siratják, amit barátjuknak éreztek, mégis el kellett hagyniuk.

 

Násztya idős apját és nevelőanyját hagyta otthon, akik már nem vállalkoztak nagyobb útra. Rendszeresen beszél velük videócseten, ám van, amikor a hívást a háború szakítja meg. – Apámmal beszéltem, aztán egyszerre egy iszonyatos dörrenést hallottunk, a kép is elment egy pillanatra. Később tudtuk meg, hogy az oroszok akkor bombáztak le egy kollégiumot Odesszában. Egy 17 éves és egy 7 éves fiú is meghalt a támadásban – idézi fel a tanárnő. Mint mondja, ő már végleg Magyarországon maradna. – Budapest kicsit olyan, mint Kijev, csak itt alacsonyabb az ég. Magamban kértem a várost, hogy befogadjon, remélem, ő is így gondolja – mosolyog Násztya.

Megoldás csak a tanév végéig

A „kis Ukrajna” ebben a formájában azonban nem sokáig maradhat a Piarista Gimnáziumban. Horváth Bálint a tanév végéig látja előre a folytatást, szeptemberben viszont már az ukrán diákok szüleinek is dönteniük kell: maradnak-e Pesten, vagy tovább mennek. Ha a maradást választják, akkor menedékes státuszukat is véglegesíteniük kell, a gyerekeket pedig hivatalosan is be kell íratniuk valamelyik állami vagy egyházi fenntartású iskolába.

Az orosz–ukrán háború kirobbanása óta kormányzati becslések szerint több mint 600 ezer ukrán menekült lépett be Magyarországra. Mint a Telex május 9-ei cikkében írja, közülük csak rendkívül kevesen, alig 20 ezren kértek a magyar államtól menedékes státuszt, melynek megszerzésével legálisan munkát vállalhatnak, kis összegű segélyt kapnak, és gyerekeiket iskolába járathatják. Ennek oka lehet az ellátó szervek szűkszavúsága és az információhiány, de az is, hogy sokan csak átmeneti állomásként tekintenek Magyarországra, addig maradnak, amíg rendezik soraikat.

A hivatal csak velünk volt hallgatag

A Magyar Hang szerette volna megtudni az Oktatási Hivataltól (OH), hogy a menedékes státuszt eddig megkapó – mintegy tízezer – igénylő közül hány kiskorú van és hányan járnak közülük magyar iskolába, illetve közöttük hányan rendelkeznek kettős állampolgársággal. Az OH sajtóosztálya egy hét után sem válaszolt írásban elküldött kérdéseinkre, a honlapjukon megadott vezetékes számon pedig elérhetetlenek voltak. A hivatal érdekes módon a Világgazdaság kérdésére készségesen válaszolt: közlésük szerint április végéig 360 óvodás és 1153 iskolás menekült gyermek vett részt a magyar köznevelésben – utánuk pedig fejenként 130 ezer forintos állami támogatás jár a befogadó iskoláknak. Azt is hozzátették, hogy a nem magyar állampolgárságú ukrajnai menekült gyermekek akkor válnak jogosulttá az óvodai nevelésre, illetve akkor kezdődik tankötelezettségük, ha „menedékesként való elismerésre vonatkozó kérelmet nyújtanak be”.

Tízévesen az első osztályt

– Mivel összesen két hónap van a hátra tavaszi félévből, a hatóságok valószínűleg most nem veszik olyan szigorúan az iskola kihagyását. Ráadásul csak a három hónapnál hosszabb időre szóló tartózkodási engedéllyel rendelkező családok gyerekei tankötelesek – ezt már Bognár Katalin, a Menedék Migránsokat Segítő Egyesület szakértője mondja lapunknak, arra is emlékeztetve, hogy sok ukrán diák online folytatja tanulmányait.

 

A Menedék Egyesület „mobil teammel”, vagyis szociális munkásból, jogászból és tolmácsból álló csapattal segít az ukrajnai menekülteken, az intézményi szálláshelyeken próbálják felmérni, kinek milyen jellegű támogatásra van szüksége. – Van egy mentorprogramunk is, amiben a minket megkereső iskoláknak nyújtunk segítséget a migráns tanulók képzéséhez – ukrán diákokhoz azonban még nem hívtak minket, jegyzi meg Bognár.

Azt az egyesület szakértője is fontosnak tartja, hogy a Magyarországra érkező diákok minél előbb tanuljanak meg használható szinten magyarul, ám emellett szükség lenne szerinte az ukrán nyelv oktatására is, hogy a fiatalok ne veszítsék el gyökereiket. – A jogegyenlőség még nem jelent esélyegyenlőséget – szögezi le a szakértő, annak kapcsán, hogy bár az iskolalátogatás minden gyereknek kötelező, az ukrán diákok eleve nyelvi hátránnyal kezdik a tanévet. A magyarul tudó kárpátaljai roma gyerekeknek pedig a társadalmi és oktatási integráció jelent majd kihívást. Közülük sokan otthon sem jártak iskolába, alapvető ismeretekben maradnak el majd osztálytársaiktól – vagy éppen tízévesen kezdhetik az első osztályt. A nem magyar anyanyelvű gyerekek felzárkóztatása Bognár szerint ugyanis a magyar iskolarendszer egyik régi hiányosságának számít, és nem csak a menekültek esetében.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/21. számában jelent meg, május 20-án.