Nizalowski Attila írása a Mandiner hetilapban.

Farsang. Bál, buli, dínomdánom vízkereszttől húshagyókeddig. Télbúcsúztatás, tavaszköszöntés. A vigalom valaha a hideg utáni kapcsolatépítést, az elgémberedett, zsibbadt tagok pezsdítését szolgálta. Bár két keresztény ünnep közé esett, pogány előzménye is volt. A városiasodással aztán mindennapivá vált, mert sokaknak üres az élet nélküle.

Azt mondják, ha egy nemzedékben divat a szakáll, akkor a fiúk borotválkozni fognak, és ha borotváltak az apák, akkor a fiaik okvetlen szakállt növesztenek. A pest–budai bálok története alapján úgy tűnik, hogy a ledér 18. század után törvényszerű volt a reformkor eljövetele, a szolidaritás és a nemzeti érzés fellángolása.

1789-ben a Magyar Kurir cikket írt a traktérok (vendéglősök), báltartók, muzsikusok és zálogházak üzelmeiről. Az oknyomozó feltárta, hogy a bálozók 10 százalékos uzsorára muriznak. Bizony, a devizaadósságot nem a mi okos korunk találta fel. A cikk második része arról ír, hogy a kétnemű összegyűlt és felhevült ifjúságok közt éjszaka hogyan mi történik. „…táncol Pál Péter kedves barátjának gyenge feleségével a Redoutnak alsó részében, Péter is a Pál húgával a felsőben – mind a két Szállban gyertyák égnek, sok az ember, egyik sem félti a másiktól a magáét – azonban Pál elvesz – kilopja magát az ifjú asszonykával a hátulsó ajtón – kívül mindjárt setét van – bémennek egy előre kibérlett házba – ki tudja, hogy nem a Pál felesége, hanem a Péteré – csépel Pál a Péter béfedett csűrében – visszamegy…”

Hogy hogy jön az agrárium a bálozáshoz, az kissé zavaros. Az viszont egyértelmű, hogy a panaszkultúra nem a Kádár-kor szülötte. Az írás harmadik része szerint a pohár víz 7, a puncs 40, az almapánk (fánk) 10 krajcár. A kelnerek (pincérek) viszont szemre-fényre néznek. Ha ezüstsarkantyús legényt szebb lánnyal látnak, háromszoros az ár. A részegnek a 12 krajcáros bort, alkalmasint a pincében vizezve, 36-ért adják. Ám a lap a muzsikusokról szólva tette igazán magasra a sirámmércét: „az üres fa hangjának jól megvették az árát”.

Nem véletlenül írta ekkoriban Mozart a Don Juant, Sade márki a Szodoma 120 napját, Casanova az Életem történetét, s lepik el meztelen nimfás képek a redoutok falait mindenütt. Mert nem csak a francia udvar engedte meg magának a szabados életet. Czartoryska lengyel hercegnéről, aki gyakran fürdőzött Magyarországon, és csodálatos intelligencia volt, feljegyezték, hogy minden gyerekének más az apja.

Apropó, fürdőzés. Kazinczy Ferenc azt a „bacchanált”, ahol „mezítelen táncolának, minden figefalevél nélkül”, többször is említi a leveleiben. „1800-ban tizenhat pár megromlott erkölcsű s gondolkozású Pesti Nagy szót adott egymásnak, hogy ők egy mezítelen orgiát adnak. Az ifjú Fekete közte volt a táncolóknak; közte Gróf Unwerth is feleségével és 16 esztendős leányával.” A helyszín a Hét Elector nevű fogadó volt, a legnépszerűbb bálház, melynek bérlője a budai és pesti német színházzal együtt maga Unwerth volt. Nagy magyargyűlölő hírében állt, ebbe bukott bele. De ez csupán a színházi üzletmenetre terjedt ki, látni, hogy másfelé szép összhangot talált. Kazinczynak amúgy nem volt ellenére a pőreség. „Ferdés közben ezt bízvást, bízvást, négy szem közt is a szerelem boldog órájában: de hidegvérrel és Cynicus természetességgel – azt már nem.”

Gvadányi József 1790 táján járt a Hét Electorban, gúnyos versben örökítette meg élményeit. Már azon kiakadt, hogy „bilétért” kell fizetnie a strázsáknak. A koszt annyiba volt, hogy azért tíz hétig ehetett Szabolcsban. A tizenkét függő kristálylámpáról és a tükrökről meg azt panaszolta, hogy „A viaszgyertyáktól esett villámlások, /Szememet sértették a sok súgárzások”. Képzelhetjük a villámló gyertyákat, a biciklilámpányi fényözönt. De nem emiatt hányt aztán, hanem a „tzitronos ausztriga” miatt.

A szálloda szálla volt, a bálterem redout, a színház teater. Gyakran egybeépültek, mert több funkciót is igényeltek esténként, színházat, zenét, verset, szavalást, táncot. A szórakoztató-központokat bérlők irányították nagy kapitalista versenyben, ami rengeteg kreativitást igényelt. Az 1691-ben már létező Fehér Hajó fogadó, melynek emlékét pesti utca őrzi, óriási táncteremmel is bírt. Ha 200 vendég volt csak, már üresnek mondták. Egyik bérlője ötölte ki elsőként, hogy a teraszra cserépben akácot, leandert, a környező házak erkélyeire lámpákat, lampionokat rakat. Sőt mécsesekből feliratokat is – valamiért akkoriban a „Szent István” volt a menő, nem az „Open”, mint manapság.

Közvilágítás amúgy nem volt. Fáklyákkal csábították a szórakozókat, akik hintóval, szolgákkal érkeztek, vagy ladikkal Buda felől, mint Gvadányi. A méretekről az imádva gyűlölt Német Színház és a hozzáépült redout ad képet. A mai Vörösmarty téren az üvegfalú áruház, illetve a Vigadó helyén álltak. Európa egyik legnagyobb kultúrkombinátjaként az 1830-as években 6000 főt
szolgáltak ki, és ez csak egy hely volt a sok pesti–budai közül. 1847-ben a színház leégett, majd a forradalomban osztrák ágyúk a pesti partot lőve a táncpalotával is végeztek. Így nyílt meg az út a Vigadó felépítéséhez.

Az 1827-ben alapított Nemzeti Casino a Sylvester Stallone által megnyitott Las Vegas Casino helyén állt a Dorottya utcában. Szigorú szabályzata volt, mégis sokféle embert látott vendégül, mert a nemzet egyesülését kívánta szolgálni. Széchenyi indította külföldi mintára, s rengeteg vígságnak adott helyet. Koncertjeit özvegyasszonyok, műkedvelő muzsikusok belépő nélkül látogathatták. Kár, hogy az 1870-es években már zárt, arisztokratikus volt az egylet tagsága, de hát a nemzedékek, ugye.

Nyitókép: Mandiner-archív