Nem feltétlenül szerepelt a prioritásaim közt, de végül nagyon örültem, hogy megcsinálhattam – mondta legújabb, Ida regénye című tévéfilmjéről Goda Krisztina. A rendezőnő most újra az alkotói oldalon van, míg korábban a filmalap támogatásokról döntő bizottságában szerepelt. Veszprémben, a Magyar Mozgókép Fesztiválon kérdeztük őt.

– Olyan művek után, mint a Csak szex és más semmi, a Veszettek és a BÚÉK, most jött egy Ida regénye. Arra jutott, hogy ma már leginkább csak történelmi filmekkel és klasszikusok feldolgozásával lehet boldogulni?
– Nem erről van szó. Több projektet adtam be, és ez volt az elmúlt pár évben az a filmterv, ami a Filmintézetet is érdekelte. Egyébként nem szerepelt feltétlenül a prioritásaim között, de végül nagyon örültem, hogy megcsinálhattam, mindig szerettem volna kosztümös filmet rendezni.

– Hogy jött egyáltalán az ötlet?
– Divinyi Réka nagy vágya volt, hogy egyszer csináljunk belőle filmet. Én nagyon régen, kamaszként olvastam először. Akkor épp a nihilista korszakomban voltam. Azt hiszem, tetszett, de nem jelentett még annyira átütő élményt.

– Mit jelent az, hogy nihilista korszak? Nietzschét olvasott éjjel-nappal?
– Inkább Dosztojevszkijt. És persze a nyolcvanas évek alternatív kultúrája is beszippantott. Három évvel ezelőtt aztán újra olvastam a regényt, akkor már szakmai szemmel tudtam ránézni, eleve azzal a szándékkal, hogy esetleg ebből érdemes csinálni valamit.

– A tévéfilmeknek nincs ma nehezebb dolguk? Nemrég Karinthy életéről készült mondjuk a Frici és Aranka, mégsem jutott el sokakhoz a híre.
– Ez remélhetőleg azért változni fog. Főleg, ha ezek a tévéfilmek megtalálják az útjukat valamelyik streaming-szolgáltatóhoz. Ott lehetőség lesz arra, hogy többen lássák. Mi a Duna TV-vel vagyunk szerződésben, ők vetítik először, aztán meglátjuk, hova kerül. Jelölték Monte Carlóban is a legjobb tévéfilm kategóriájában. Ez egy rangos fesztivál, lehet, hogy az eladásokat is megsegíti majd.

– Több filmje is felkerült a kínálatba, így erről lehet tapasztalata. A Teljesen idegenek feldolgozása, a BÚÉK, gondolom, kifejezetten jól teljesített. Sokan eleve azt sem tudják, hogy itt egy remake-ről van szó.
– Mi azért elég markánsan eltértünk az eredetitől. Belenéztem más feldolgozásokba, de azt láttam, a különbségek inkább a humorkezelésben voltak. Akadt, aki nagyon börleszkszerűre vette, más inkább a dráma felé vitte. A történet szerkezetébe azonban az általam látott feldolgozások nem nyúltak bele olyan markánsan, mint mi.

– A sztori kifutása itt valóban másként alakult. Paolo Genovese rendező mondta is, hogy nem szerette, amikor nagyon eltértek a filmjétől. Példaként mindig a spanyolt emelte ki.
– Az azért nem tetszett neki, mert túl blődnek tartotta. Addigra tizenhat feldolgozás készült el, és azt mondta, a BÚÉK volt közülük a kedvence. Még ha ő egy másfajta értelmezést is adott a filmjének.

– Lehet tudni, hogy a film milyen számokat hozott streamingen?
– Moziban 270 ezren nézték meg, azt viszont nem tudom, a Netflixen egyáltalán mérik-e a nézettségét. Nehéz lehet, már csak azért is, mert sokan csak tizenöt-húsz percre néznek bele egy filmbe, aztán mennek is tovább. Más ütemben fogyasztunk ma már filmet és sorozatot, mint korábban. Nagyobb is a kínálat, mint például tíz éve. Emlékszem, mikor a 24 kijött, egyszerűen ráment az éjszakám. Tudtam, hogy másnap korán kell kelnem, de nem érdekelt, néztem hajnali ötig. Ma már jobban beosztom az időm, de azért egy jobb sorozattól az ember könnyen függő lesz.

– Érezte, hogy kezd azzá válni?
– Arra próbálok vigyázni, hogy az olvasást ne helyettesítse teljesen. De az arányok mindenképpen a filmnézés javára dőlnek el. Vész el a közösségi élmény is. Régen elmentünk moziba, most meg mindenki a saját sorozatát nézi, a saját laptopján, a saját kis sarkában. Kevés olyan film van, ami előtt összegyűlik az egész család, mert valakit biztos nem érdekel eléggé. Nálunk általában a gyerek szokott választani.

– Az Ida regénye akkor szintén kimarad az ilyen nagy, közösségi élményekből? Mozis vetítések sem lesznek?
– A Mozgókép Fesztiválon leadták, de mozikba nem jut el. Felmerült a dolog, de nem szerettem volna. Pont azért, mert nem szerencsés, ha a látványvilágot nagyon drága filmekével vetik össze. Ez tévéfilmes költségvetésből készült, nem érdemes olyan mezőnyben indítani, amelyben mások az elvárások.

– Ez olyan, mintha előre tartana a visszajelzésektől.
– Nem, szerencsére teljesen jó a visszhangja. Egyszerűen csak nem merült fel, hogy mozifilm készüljön belőle. Vannak nagyjátékfilmes terveim is, különböző készültségi fokokon, és íróként dolgozom más rendezők projektjein is. Néha felszabadító érzés, amikor az ember nem saját magának ír. Eltűnik egy görcs, ami a saját projektnél megvan.

 

– Nem megnyugtatóbb, ha tudja, hogy az jön majd ki a forgatókönyvéből, amit elképzelt?
– Ha olyat írok, amit én fogok rendezni, van egyfajta dupla cenzúra írás közben. Túlgondolom, ami a sajátom, viszont magabiztosabban hozok döntéseket, ha nem nekem kell leforgatni. Hiszen azzal már valaki más viszi a bőrét a vásárra. Mivel alapvetően tehetséges rendezőkhöz kerül az anyagom, általában nem aggódom. Benne van persze a pakliban, hogy valami nem jól sül el, de ez mindig így van és eddig szerencsére ez nem fordult elő.

– Gárdonyi Géza regényéből készült már két adaptáció is, de ezek annyira nincsenek benne a köztudatban. Főleg az 1934-es, Székely István rendezte változat. Ezeket megnézte előtte, viszonyult valahogy hozzájuk?
– Megnéztem, de csak azért, mert tudtam, lesznek róluk újságírói kérdések. Valójában nem akartam, hogy ezek befolyásoljanak. Ugyanez volt a Genovese-filmmel is, amit szintén egyszer néztem meg. A saját értelmezésemet akartam megteremteni. Az sem érdekelt, milyen képi megoldásokkal állt elő, a mi forgatókönyvünkkel dolgoztunk. Az Ida regényének korábbi feldolgozásai működőképesek voltak a maguk nemében. Nagyon remélem, hogy az enyém persze más lett. Sok idő telt el azóta, a film pedig hamar elévülő műfaj. Egy barátommal beszéltünk épp arról, hogy milyen kevés film működik 20-30 év múlva is ugyanolyan hatással, mint amikor készült.

– Az is szempont lehet, hogy ha az ember látni akarja Jávor Pált és Gombaszögi Ellát filmen, itt megteheti.
– Persze, ez fontos. De nekünk az volt a dolgunk, hogy új értelmezést adjunk a regénynek. Mi a legtöbbet Ida karakterén változtattunk, aktivizáltuk őt. A regényben sokkal sodródóbb, passzívabb. Ott az a mankó, amit minden regényíró, így Gárdonyi is kiválóan használ: Ida érzéseiről, gondolatairól másodpercnyi pontossággal beszámol. Nekünk dramatikus helyzetek sorozatát kellett megteremtenünk ahhoz, hogy a néző kötődése a főhőshöz kialakuljon. A másik különbség, hogy a párbeszédek kicsit papírízűek, dagályosak lettek volna, ha egy az egyben emeljük át azokat. Kellett egyfajta frissítés, hogy mainak hassanak, ugyanakkor megtartsák a kor beszédmodorát. A költségvetés miatt kimaradt pár jelenet, többek között a párbajjelenet, ami elég emblematikus a regényben. Ez ezer szállal kötődik ahhoz a festményhez, amelyet Csaba a film végén Idáról fest. Sajnáltam, hogy ezt kivettük, de a leforgatásához nagyjátékfilmes költségvetés kellett volna, mi pedig tévéfilmként pályáztunk.

– Miért lehet ez Gárdonyi második legnépszerűbb regénye? Elvégre már a harmadik adaptáció készül el belőle.
– Gárdonyi szerintem mindig népszerű volt. Nekem egyébként A láthatatlan ember a kedvencem. Készült abból is pár éve szinapszisom, de az egyelőre parkol valahol. Talán egy irodalmár jobban meg tudná mondani, az Idát vagy A láthatatlan embert szeretik-e jobban. Én az utóbbira voksolok.

– Olvasnak ma még annyi Gárdonyit? Ötven éve népszerű volt, legalább annyira, mint Jókai Mór, ma már kevesebben emlegetik. Nem lehet meglepő az sem, hogy a hetvenes évek óta nem készült nagyobb filmadaptáció a könyveiből. Nyolcvanhétben még volt egy tévéfilm Az öreg tekintetesből, 2005-ben egy huszonöt perces Egri csillagok-adaptáció, de ennyi.
– Alapvetően egyre kevesebbet olvasnak az emberek, és nemcsak Gárdonyit. Adta magát, hogy az Ida regényéből készüljön még film, de az nem merült fel, hogy a jelenbe helyezzük a történetet. Az, hogy valaki férjhez adja a lányát azzal a feltétellel, hogy egy évig tartson fenn egy látszatházasságot, ma már nem életszerű.

– Egyébként inkább a romantikus vígjátékokat szokhattuk meg öntől. Mennyire tekinti ezt a főműfajának?
– Szeretem a vígjátékot, abszolút hálás műfaj, az ember időnként már forgatás közben is szórakozik. Legalábbis, amikor még nem nyolcadszorra mondja el ugyanazt a szöveget a színész. De a dráma is vonz. Néha megrémülök, ha nincs ott a humor, mint mankó, de van egy drámai vénám, amit talán nem használok ki eléggé.

– Ez nem azért van, mert könnyebben lesz blockbuster egy vígjátékból?
– De, pontosan ezért van. Bár egy jól működő vígjátékot sem könnyű megcsinálni. Jó érzés, amikor a közönség minden poént vesz és végig nevetik, izgulják a filmet, még akkor is, ha esetleg két nap múlva elfelejtik. Borzalmas élmény lehet, ha néma csend van egy vígjáték vetítésén. A drámában sokkal nehezebb megtapasztalni ezeket a direkt visszajelzéseket.

– Nem az a kérdés, mennyire érzik a nézők mögöttük a lelket? A kisebb projekteknél, mint amilyen a Zanox, ezt könnyebb. Nagyobb projekteknél nem mindig lehet kiérezni. Nekem mondjuk nem sikerült az Így vagy tökéletes esetében.
– Pedig az egy sikeresebb film volt, én kedveltem. Én nagyon sok nemet mondok felkérésekre, és nem feltétlenül azért, mert rossz könyvekkel keresnek meg. Akadtak köztük gigaprodukciók is, de ha nem találom meg bennük magam, akkor inkább nem vállalom el. Valamilyen személyes kötődést muszáj találni. Az amerikai stúdió filmeknél gyakran az a baj, hogy túl sokan szólnak bele a forgatókönyv-fejlesztésbe, később pedig a szereposztásba vagy a stáb összetételébe, így néha még egy tehetséges rendező sem tud igazán jót kihozni belőlük. Persze van példa bőven az ellenkezőjére is.

– Könnyű azon a határon elcsúszni, hogy mi giccses már, mi szép és aranyos még, mi számít már alpárinak, mi nem.
– Bizonyos humorú filmeket én biztosan nem csinálnék. Próbálok úgy fogalmazni, hogy senkit se sértsek meg. De kicsit az a kulcs, ami a kérdésben is felmerült. A Csak szex nekem azért volt fontos, mert ennek a magját egy drámai alap és egy számomra fontos üzenet adja. Nevezetesen az, hogy ki lehet-e zárni mesterségesen a csalódást az életünkből. A humor már csak a forma volt. Ha az az egyetlen cél, hogy nevettessünk, akkor sokszor épp ez nem fog működni.

– Nálam a hasonlók miatt nem működött a Coming out, esetleg a Megdönteni Hajnal Tímeát.
– Szigorú, pedig ezek azért nagyon sikeres filmek voltak magyar viszonylatban. Bőven vannak, amik viszont nem lettek azok.

– Az is kérdés, mit tekintünk sikeresnek. Nagyon sokan megnézték a Pappa Piát is. Sokan azért, mert annyit beszéltek róla. De ettől még nem feltétlenül szerették.
– Szerintem ez nem így működik. Valószínűleg inkább az ön közege mondja, hogy „megnéztem, de rossz volt”. Az nem egy igazi lakmuszpapír. Ha nézik, akkor alapvetően szeretik. Van persze az a promóció, amivel az első körös nézettséget jól lehet generálni, de azok a filmek, amik nem elég jók, utána óhatatlanul elbuknak. A Csak szex például két blockbuster között jött ki, és attól féltünk, ebben a satuban rögtön elvérzik majd. Mégsem ez történt. Nehezen indult, de végül viszonylag magas nézettsége lett, sok film viszont pont annyit ér el, amennyit egy erős promócióval ki tudnak belőle sajtolni.

– Annak, gondolom, örül, hogy ma már nem kell filmtámogatásokról döntenie, így nem is tehetik önt felelőssé az elutasításokért.
– Én vissza akartam térni az alkotói oldalra, mert alapvetően rendezni szerettem volna, és mert nem olyan jó mások munkái felett döntéseket hozni. A fejlesztői munkát viszont kifejezetten élveztem, egy jó csapatban dolgozhattam, olyan emberekkel, akiknek a gondolataira, véleményére kíváncsi voltam. Inspiráló volt.

 

– 2018-ban még azt mondta, soha nem mondták meg a Döntőbizottságban, mire kell szavazni – „úgy nem is tudtam volna csinálni.” Ma is ez lehet a helyzet?
– Ez abszolút így is volt. Andy szavazott utolsóként, hogy senkit se befolyásoljon a véleménye. Volt olyan is, amikor azt mondta, hogy nagyon hisz egy projektben, de mi leszavaztuk. Erre ő csak annyit mondott, hogy „szemetek vagytok”, de aztán nevetett egyet és ment tovább. A mai rendszerrel nem vagyok tisztában, mert nem vagyok döntőbizottság tag, ezt tőlük kell megkérdezni. Azt azért hozzátenném, hogy a pénzosztás hálátlan feladat, mert az embernek sokkal több nemet kell mondani, mint igent. A legtöbb pályázó az elutasítás mögött összeesküvést sejt, akkori is, ha csak gyenge volt a beadott anyag. Én sosem szavaztam másként, mint amilyennek a forgatókönyvet éreztem. Szerintem, ezt egyedül így érdemes csinálni, mert másként egyszerűen nem születik igazán fontos tartalom.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/30. számában jelent meg, július 22-én.