A nők uralják az idei nemzetközi művészeti seregszemlét
Rémálommesék
A nők uralják az idei nemzetközi művészeti seregszemlét, amely a veszélyeztetetté nyilvánított emberi faj identitásának és lehetséges jövőjének kérdéseit állítja középpontba.
Ságy Erna
Hogyan változik az ember definíciója? Mi az élet, és mi különbözteti meg egymástól a létezés különböző formáit? Hol a határ ember és más lények között? Segítőink vagy ellenségeink a robotok? Mi a felelősségünk a bolygóval, más emberekkel, más életformákkal szemben? És milyen lenne az élet az ember után? Ilyen és hasonló kérdésekre keresik a választ az idei Velencei Képzőművészeti Biennálé résztvevői. A rendezvény főkurátora, az olasz Cecilia Alemani – a New York-i High Line Art galéria programigazgatója – megidézte a szürrealista mozgalom egyik kevésbé ismert alakjának, Leonora Carrington festőművész írónak a munkásságát, amikor egy mágikus meséjének a címét adta a központi tárlatának. A The Milk of Dreams mutáns lények félelmetes világában játszódik – a pandémia miatt egy évvel elhalasztott hatalmas művészeti seregszemlének is a szorongás és baljóslatú előérzet lett az ihlető alapélménye.
Változtassuk meg a jövő történelmét!
A biennálé 127 éves történetében most először vannak a kiállítók között elsöprő többségben a nők, ráadásul az 58 országból a főkurátor által meghívott több mint kétszáz művész közül mintegy 180 alkotó először mutatkozik be nemzetközi kiállításon. A művésznők szerepeltetése viszont korántsem a feminizmus jegyében zajlik. Alemani szerint az Ukrajnát fojtogató háború, a világjárvány, a klíma- és a gazdasági válság közepette a művészet feladata, hogy a lét misztériumának felmutatásával megtartó erőt adjon, s így az alkotónők szerepe felértékelődik.
Két kiállítás is markánsan képviseli a jellegzetesen európai roma nők nézőpontját Velencében. A 2017-ben megalakult Európai Roma Művészeti és Kulturális Intézet biennálét kísérő tárlata a cigány nőknek a fehér felsőbbrendűség és a férfidominancia szorításában megélt kettős kisebbségi helyzetét állítja középpontba. „Roma nők: Az ellenállás performatív stratégiái” címmel feminista művészek és társadalomtudósok csoportja berendezett lakóterekben mutatja be, melyek azok a jellegzetes kódok, amelyek kifejezik kettős identitásukat – a rózsás párnák, színes textilek között álló könyvespolcon a kortárs gender- és holokausztirodalom színe-java sorakozik. A Szöktetés a szerájból Mozart-opera egyik jelenetét ábrázoló faliszőnyeg, amely egykor a kelet-európai lakások egyik jellegzetes dísze volt, Eugen Raportoru romániai roma festőművész nagy méretű olajvásznait ihlette.
A biennálé helyszínének, a Giardininek a lengyel pavilonját kívül-belül beburkoló gigantikus textilképeivel Malgorzata Mirga-Tas párhuzamosan idézi meg a cigányságról a többség által kialakított, egyszerre mesés és bántóan sztereotipizált képet, valamint a XXI. századi hagyományos roma kisközösségek hétköznapjait. A patchwork technikával, színes textildarabokból összevarrt, egész termet beborító alkotás első ránézésre a méreteivel nyűgözi le a látogatót. A ferrarai Palazzo Schifanoia reneszánsz palota nagytermének XV. századi freskósorozatát megidéző kompozíció a hónapokat soroló tizenkét blokkból áll, és a vízszintes síkot tagolva, három szinten fut körbe a csarnokban. A legfelső sor egy XVII. századi vándorcigányokról készült, korabeli sztereotípiákat felvonultató rézkarcsorozat átdolgozása: a historikus jelmezekbe bújt szereplők lovon vándorolnak, sátorban laknak, egy asszony a fa tövében szül, miközben lányt szöktetnek, asszonyok kártyát vetnek, sőt egy férfi a szabadban végzi el a dolgát. Az alsó, életnagyságú jelenetsorban falusi roma nők hétköznapjai elevenednek meg, ahogy beszélgetnek, teregetnek, szedik fel a földekről a burgonyát, levágják a csirkét vagy éppen piacoznak. A kompozíció középső részén pedig – a reneszánsz palota freskóinak szerkezetét követve – képletesen „a földi és az égi világ között lebegő”, a hagyományokat és a legendákat egyaránt hátrahagyó, modern életet élő figurák kapnak helyet. Talán épp erre a momentumra utal a kiállítás címe: Újjávarázsolni a világot. A lengyel roma művész amellett áll ki, hogy a cigányság része az európai kultúrának, az egyes emberek pedig a saját maguk alkotta identitással szeretnének kapcsolódni a többségi társadalomhoz.
A Giardini negyed központi pavilonjában és az egykori hajóépítő csarnokkomplexumban, az Arsenale gigantikus tereiben a kortárs kiállítók között a főkurátor öt „időkapszulát”, azaz minimúzeumot helyeztetett el, ahol a mai művészek látásmódját, problémafelvetését, módszereit megelőlegező XX. századi avantgárd és posztmodern „előfutárok”, szinte kizárólag nők eddig kevéssé ismert művei szerepelnek tematikus bontásban. A képzőművészet legszélesebb értelemben vett határterületei nyílnak meg Alemani jóvoltából: a legmegrázóbb az amerikai Anna Coleman Ladd klasszicista szobrászművész munkássága, aki az első világháború után visszatért Párizsba, tanulmányainak színhelyére, és a fronton megsebesült, eltorzult arcú katonák számára gyártott felcsatolható arcprotézist. Az egyik nagy felfedezés látomásos festményeivel, elnyújtott macskafejű emberalakokat formázó papírfiguráival és szobraival az Ovartaci művésznevű dán férfi, Louis Marcussen, aki 56 évig élt és alkotott egy elmegyógyintézetben, ahol a kérésére nővé operálták.
A meghívott kortárs művészek a főkurátor által előhívott három témát járják körül: az emberi test átváltozásai, az ember és a technológia viszonya, valamint a test és az anyaföld kapcsolata jelenik meg az alkotásokban. „Változtassuk meg a jövő történelmét!”, javasolja egy ázsiai nőt formázó kiborg az amerikai Lynn Hershman Leeson videóinstallációjában, miután felidézte a biohibrid robotok immár 61 éves történetét, és azt kéri az emberiségtől, hogy a békés egymás mellett létezés érdekében tanítsák meg álmodni és szeretni az algoritmus vezérelte mesterséges intelligenciát. Az ember és a technológia ellentmondásos kapcsolatát sok alkotás ábrázolja. A kínai Lu Jang újmédia-művész videójának főszereplője számítógépes játékok mangafiguráinak bőrébe bújva hatféle alakban születik újjá a virtuális térben, hogy végül soha többé ne tudjon visszatérni az emberi életébe.
Mesterséges vízmosások között emelkedő dombokon dús növényzet burjánzik
Ember és természet kapcsolatát vizsgálja függönyszerű pszichedelikus selyemfestményén az amerikai Emma Talbot. A textilt mint a női alkotóerő legkézenfekvőbb anyagát következetesen alkalmazó művész színes mitologikus ábrákkal és kalligrafikus feliratokkal többek között a klímavészhelyzet előidézésével vádolja a parazitává lett emberiséget, és azt is megkérdőjelezi, hogy az emberi fajnak van-e még joga visszatérni saját természetes létállapotához. Az Arsenale egyik hatalmas termét elfoglalja a Londonban született nigériai-amerikai Precious Okoyomon installációja: mesterséges vízmosások között emelkedő dombokon dús növényzet burjánzik, és átveszi a területet a gyapotból, sárból, vérből összegyúrt emberalakoktól.
Ahogyan az Arsenale területén, a Giardini negyedben is el lehet tölteni egy-egy napot, ha szeretünk leragadni az érdekes alkotások mellett, márpedig az utóbbi helyszínen a központi tárlaton kívül a nemzeti pavilonok is számos meglepetést tartogatnak. A dán kiállítóteret Uffe Isolotto istállóvá alakította át, s egy kentaurcsalád tragédiáját életnagyságú, hiperrealista szoborcsoportban mutatja be. A brazil pavilon két szemközti ajtaja két óriási emberi fület formáz, a látogató az egyiken be-, a másikon kimegy, miközben Jonathas de Andrade szólásmondásokat szobrokba átfogalmazó alkotásait nézheti meg. A technikai csodák rajongóinak paradicsoma a dél-koreai pavilon: Kim Yunchul kinetikus installációit egy kozmikus energiákat átalakító gép mozgatja, a nyolc méter hosszú, összetekeredett kígyóra emlékeztető mesterséges „lény” tükörszelvényei külön-külön nyílnak és csukódnak.
Az Ukrajna elleni orosz invázió a kiállításrendezés legutolsó pillanataiban új helyzet elé állította a biennálé szervezőit. Az orosz pavilon zárva maradt, miután a kurátor és a művészek három nappal a háború február 24-ei megindítását követően visszaléptek a szerepléstől. Saját kiállítóteret kaptak viszont a harcok közvetlen drámáját, traumáját feldolgozó ukrán alkotók: a Giardini „szívében”, a nemzeti pavilonok között sebtében felállított Piazza Ukraina fapergolájának oszlopain több festőművész (köztük a HVG idei 19. számában nyilatkozó Vlada Ralko) vízfestményeit láthatja a közönség. Egy homokzsákokból emelt ötméteres gúla pedig arra emlékeztet, hogy az ostromlott városokban a helyi lakosok becsomagolták a köztéri szobrokat, hogy megvédjék a lövedékektől. Az Arsenale ukrán pavilonjában Pavlo Makov A kimerülés szökőkútja című, tölcsérekből álló ikonikus installációja látható, amely kalandos úton jutott Velencébe. Az alkotó a művészet erejével kívánja bizonyítani, hogy az orosz háborús propaganda állításával ellentétben igenis létezik önálló ukrán nép és kultúra.
Számos kiállítás látható a városban, ahová bárki betérhet, és a kortárs műalkotások mellett gyönyörködhet a csodálatos belsőépítészeti megoldásokban, freskókban és szobrokban. Ilyen kettő az egyben élményt nyújtanak Chun Kwang Young dél-koreai művésznek a többemeletes Palazzo Contarini termeiben látható nagy méretű papírszobrai, vagy a velencei konzervatóriumban bemutatkozó 11 fős nemzetközi művészcsoport környezeti katasztrófákra reagáló installációi.