Mosolygó Lenin, elhagyott muszlim kendő és lebegő ősrobbanás – először kap saját otthont a 150 éves Néprajzi Múzeum. A „Városliget kapujában” hamarosan megnyíló intézményt Kemecsi Lajos főigazgató mutatta be a Magyar Hangnak.

Hatalmas mennyiségű információ zúdul ránk nap mint nap, a készen kapott válaszok bősége azonban nem felszabadít, sokkal inkább korlátoz, a Néprajzi Múzeum küldetése, hogy szabadságot adjon a látogatóinak – mondta a Magyar Hangnak Kemecsi Lajos. – Nem kész terméket kínálunk, azt szeretnénk, hogy intellektuális munka kötődjön a múzeumi élményhez.

Az idén 150 éves múzeum először kap saját otthont: a Kossuth téri Igazságügyi Palotából a „Városliget kapujába” költözik. Az Ybl-díjas Ferencz Marcel, a Napur Architect iroda vezetője által tervezett épületet – a Liget-projekt részeként – az Ötvenhatosok terén húzták fel. Tetőszerkezete egy gigantikus, egy kilométeres átmérőjű kör ívét követi, a forma asszociációi között így a félcső és a rámpa is felbukkant már. A múzeum közel 40 milliárd forintból valósult meg, a kivitelezéssel a Városligetben (is) kiemelten kezelt ZÁÉV Zrt. és a Magyar Építő Zrt. konzorciumát bízták meg, jelenleg az utolsó simításokat végzik kívül és belül egyaránt.

Hamarosan megnyitja kapuit a Néprajzi Múzeum. Nehéz a Liget-projekt elemeit leválasztani az óriásberuházás kapcsán kirobbant vagy éppen sosem lefolytatott vitákról: a környezetkárosítás veszélyéről, a világörökségi helyszín megóvásáról, a hatósági cinizmusról, a megállíthatatlanul emelkedő költségekről vagy a civilek aggályairól. A múzeumi terek jó ideig viselhetik magukon egyebek mellett a kormány és a főváros harcának nyomait is.

Mint ismert, Orbán Viktor miniszterelnök korábban azt ígérte, ha Budapest nem akarja, nem folytatják a Liget-projektet, a választási győzelem hatására azonban meggondolta magát, mire Karácsony Gergely főpolgármester bejelentette, ha kell, a testükkel védik meg a parkot. Mivel azonban a múzeumszakmai kérdéseknek és a politikai csatáknak alig van közös metszete, a megszegett kormányfői ígéretet nem érdemes a kiállításokra vetítenünk.

 

 

Különösen igaz ez az „új” Néprajzi Múzeum induló tárlataira, amelyek a közéleti küzdelem és a kormányzati propaganda fájóan egyszerű fogalmakra redukált világából a tárgyi kultúrában rejlő gazdag, nyitott, színes és az egyenértékűség elvét felmutató univerzumba kalauzolják a közönséget, amelynek, ahogy azt Kemecsi Lajos fent idézett gondolata is jelezte, meg kell dolgoznia az élményért. Ezt szimbolizálja a Zoom című bevezető vagy levezető kiállítás, amelynek terébe a jövőre megnyíló nagy állandó tárlat előtt vagy annak megtekintése után is beléphetnek az érdeklődők. A falon megannyi fénykép, arcok a világ minden tájáról, felirat és kommentár nélkül: gyermekek és meggyűrődött arcú aggastyánok, fiatal nő népviseletben és indián törzsfőnök harci díszben, erdélyi menyecske és közép-amerikai öregasszony. Egyszerre, egymás mellett jelenik meg a magyar és a nemzetközi gyűjtemény, és első látásra a roppant mennyiséggel ragadja meg a nézőt, aki a fallal szemben elhelyezett periszkóp segítségével kutathat tovább. A szerkezetet a képekre irányítva megjelennek a fotó adatai: hol készült, ki készítette és kit ábrázol.

– Mi az emberekről szólunk, és nézőpontváltásra törekszünk – mondta Kemecsi Lajos. Ez az elv érvényesül a „Közép-Európa legnagyobb vitrinjében” elhelyezett eklektikus válogatás esetében is, ahol a tárgyak a tárló epicentruma körül szóródnak szét, szinte lebegve a levegőben. – Ez az ősrobbanás, ahol a Gazdálkodj okosan! társasjátéktól kezdve a sámándobon át a kerékpárig minden megtalálható a gyűjteményünkből – részletezte a főigazgató. A Zoom terében kapott helyet a legrégebbi székelykapu maradványa, illetve az az egy farönkből kifaragott bödönhajó is, amely az épület legfontosabb műtárgyának bizonyult. A hét méter hosszú eszköz volt ugyanis az etalon a múzeum tervezésekor, a szervízfolyosók és a liftek is éppen akkorák, hogy a hajó szállítható legyen. És nemcsak a Néprajzi, de a Szabolcs utcai Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központ (OMRRK) kialakításánál is a hétméteres hossz jelölte ki a teret: ha esetleg valamikor raktárba kerülne a bödönhajó.

 

 

A múzeum filozófiája az épület szerkezetében ölt testet: Kemecsi Lajos szerint nyitott, átjárható és átlátható intézmény született. – Nincs egy főbejárat, több egyenértékű bejárat van, a vízszintes főlépcsőház pedig teljes hosszában szabadon, vagyis belépőjegy váltása nélkül is bejárható. Egy korszerű múzeum nem bezárkózva őrzi az értékeket, hanem közösségi kulturális térré válik. A két irányba futó lépcsősor mentén alakították ki a Kerámiateret, amely kétszer 40 méteren közel 4 ezer műtárgyat mutat be a múzeum 30 ezer darabos gyűjteményéből. – A két agyféltekéhez hasonló a felosztás, az egyik oldalon megmutatjuk, miként tipologizál egy múzeum, hogyan szervezi egységbe a kollekcióját, a másik rész pedig az asszociációk terepe, a gyűjtemény tematikus felosztása – fejtette ki a főigazgató. Ez utóbbi szakaszon szakrális funkcióval bíró kerámiát éppúgy találhatunk, mint a „tabu” címszó alatt gyűjtött pajzán szobrokat, de házilag restaurált, roncsolt műtárgyak is akadnak, és váratlanul aktuálissá vált politikai üzenetet hordozó edények is: „Lenin elvtárs, ne mosolyogj örökké / 150 év alatt sem váltunk törökké”.

A jubileumát első saját épületében ünneplő múzeum a Megérkeztünk című időszaki tárlattal mutatkozik be a közönségnek új otthonában. A tervek szerint az év végéig látható kiállítás 1000 négyzetméteren 100 műtárgyat jelenít meg 20 témakörben: 30 kutató 15 év munkájának eredményét. A látvány szimbolikus, mintha egy hatalmas, másfél száz éves gyűjteményt rejtő ládát nyitottak volna fel, az óriási doboz teteje az intézmény korábbi helyszíneit jeleníti meg, további rétegeiben pedig váratlan képzettársítás alapján találjuk egymás mellett a műtárgyakat.

Izlandi viking szék társaságában egy magyar cifraszűr, a tekintélyes méretű roma vajdalánc mellett gördeszkás cipő, mint a nagyvárosi szubkultúra terméke. – Ez is jelzi, hogy a néprajzi kutatás nem ért véget, a múzeum sosem egy lezárt folyamat utolsó állomása, hanem egy nyitott, állandóan bővülő rendszer – fogalmazott Kemecsi Lajos.

A főigazgató elárulta, hogy a Néprajzi Múzeum szakemberei 2014-ig, négy éven át kutatták a Magyarországra érkezett bevándorlók tárgykultúráját. A program lezárulta után, a 2015-ös nagy menekülthullám idején a déli határszakaszon gyűjtöttek ismét emlékeket, itt találtak rá arra a drótkerítésen fennakadt muszlim női kendőre, amely a felfedezésekor mutatott formájában – de szögesdrót nélkül – került a kiállítás egyik vitrinjébe. – Mit jelent vajon az elhagyott hidzsáb egy muszlim nő számára? – kérdezi a gazdátlanul lógó tárgy. A kiállítás nem válaszolhatja meg: legtöbbször csak a kérdést tesszük fel, vagy segítünk megfogalmazni azt a látogatóknak.

 

 

Kérdések pedig nemcsak a beltérben, de a múzeum külső megjelenését illetően is megfogalmazódhatnak bennünk. Ha a két végén a magasba törő, középen a föld alá süllyedő formát megemésztettük, az épület borítása biztosít újabb befogadói munkát. A távolról csipkeszerű rajzolatot mutató fémszerkezet mintáit hiába keresnénk a világ népeinek díszítőelemei között: a félmillió pixelből álló rácsozathoz egy algoritmus 20 külföldi és 20 magyar néprajzi motívumot kevert össze. Az újraértelmezés a létező hagyományokból teremtett sosemvolt folklórt.

Az épület tetőszerkezetén több mint hétezer négyzetméteres kert kapott helyet, ahonnan két bejárat is nyílik a múzeum tereibe, tovább erősítve a Kemecsi Lajos által említett átjárhatóság érzetét. Ez a talajból két irányba kiemelkedő park ugyanakkor szintén nem szabadulhat a funkciót és az esztétikumot érintő közéleti vitáktól. Nem lenne szerencsés azonban, ha ez a feszült diskurzus határozná meg az intézmény működését. Alakuljon akárhogy a Liget-projekt jövője, nagy szükség van ugyanis egy olyan intézményre, amely erővel ránk kényszerített válaszok helyett nyitott kérdésekkel fordul a közönség felé, megmutatva azt, amit az elmúlt években jó eséllyel elfelejtettünk, hogy az emberek, éljenek a világ bármely pontján, egyformán értékesek.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/19. számában jelent meg május 6-án.