Koncentrált jelenlét

A háborúban megerőszakolt nők emlékművének társalkotója egy budai foghíjtelken álló hússzínű fallal körülvett emléktérrel nyerte meg harmadmagával a főváros által kiírt pályázatot. Németh Ilona szerint a helyszín maga is begyógyításra váró seb.

VERES VIKTOR

Szilágyi Sára

¬ Régóta foglalkoztatja a háborús erőszak témája, vagy csak a főváros emlékműpályázata után kezdett gondolkodni róla? Miért van szükség erre az emlékműre?

A köztereinket történetileg férfiaknak szentelték: akár az utcaneveket vesszük, akár a szobrokat. Hiányzik a nők reprezentációja, így inspiráló volt a kezdeményezés, amely erre próbál választ adni. Ráadásul a közterek tele vannak korszerűtlen, művészetnek nem is mondható emlékművekkel. Most, hogy Ukrajnában dúl a háború, ismét mutatja, mennyire helyes ezzel a témával foglalkozni, hiszen látszik, hogy ami korábban megtörtént, megtörténhet bármikor. Akár a szomszéd országban is.

¬ Személyes történeteket is feldolgoztak a kutatómunka és a tervezés során?

Igen, de a mi hozzáállásunk épp arról szólt, hogyan tudjuk az egyedi történeteket együtt megmutatni. Azt kerestük, ami összeköti ezeket akkor is, ha ukrán nők az erőszak elszenvedői, és akkor is, ha magyarok. A nemi erőszak valójában a hadviselés része: a katonákat a harctéren akarják legyőzni, a nőket a hátországban. Ezért is szükséges minden áldozatnak emléket állítani, ezeknek az elhallgatott történeteknek is meg kell jelenniük a köztérben és ezzel együtt a közgondolkodásban.

¬ Képes a társadalom sajátjának érezni ezeket a traumákat, vagy annyira tabutéma ma is, hogy még a háborús vereséget is könnyebb feldolgozni?

Az elmúlt két év épp arról szólt, hogy erről gondolkodjunk. Az emlékművek célja nem csak a terek díszítése, arra is szolgálnak, hogy legyen egy hely, ahol beszélünk bizonyos traumákról. A traumákat addig ugyanis nem tudjuk feldolgozni, amíg nem beszélünk róluk. Ráadásul ebben az esetben sokszor azokat a nőket ítélte el a közösség, akár a saját családjuk, akikkel ez a tragédia megtörtént.

¬ Az Elhallgatva című projektre benyújtott nyertes pályaművük szerint a Hunyadi János úti emléktér maga lesz a seb, „a  megerőszakolt nők kiüresedett teste”. Nem túlságosan felkavaró ez a hozzáállás?

Maga a tér adta ezt a megközelítést. Ez a foghíjtelek Budapest második világháborús ostromakor keletkezett. Sok ilyen van még a városban ma is, sok évtizeddel az események után. Sebek, de a város szövetében vannak, megszoktuk őket, nap mint nap elmegyünk mellettük, akár használjuk is őket. Nem gondolunk arra, hogy ott otthonok álltak, amiket lebombáztak, elpusztítva egy élet munkáját.

¬ A makettról úgy tűnik, a telek határán, a szomszédos házak mellett felhúzott betonfal lesz az emlékmű. Elég nehéz értelmezni.

A betonfal valóban a tér fontos része lesz, mert általa jön létre egy folyosó, amelyen körbe lehet sétálni. És a helyszínnek pont ez a lényege: az a koncentrált jelenlét, hogy két fal között sétálsz, leszűkíti a figyelmet és elősegíti az elmélyedést is. Úgy alakítottuk ki, hogy meditációs tér lehessen. Egyrészt N. Tóth Anikótól elhelyezünk az emlékművön egy verset, amely őszintén beszél a traumáról. Másrészt lesz hozzá egy rövid leírás, magáról a helyszínről és az emlékmű keletkezéséről, vizuális megjelenéséről. Erre szükség van, hiszen ez egy konceptuális mű, és nem várhatjuk el, hogy mindenki megértse. Persze reméljük, hogy lesz olyan ereje a méretnek és a színnek, hogy tudja közvetíteni az üzenetünket.

¬ A pályamű szövege szerint a betonfal vörös színű lesz. Ez nem túlságosan hatásvadász?

A vörös tényleg triviális választás lett volna, de mi nem is vörösre szeretnénk festeni, hanem hú­­s­színűre, ami a női testre, a humán jellegre utal.

¬ A Margitszigetet is megadta a főváros lehetséges helyszínként. Miért a budai Vár foghíjtelkét választották?

A Margitsziget valóban nagyon látogatott, de számunkra nem az a hely, ahol a háborús nemi erőszakról jól lehet beszélni. Mindenkinek joga van leülni ott egy padra, anélkül hogy orrba legyen vágva egy ilyen nehéz témával. Azt sem szerettük volna, hogy olyan jellege legyen, mint valamilyen síremléknek egy pihenőhelyen.

VERES VIKTOR

¬ Általában nőkkel kapcsolatosak az alkotásai, ami miatt úgymond a női művészet képviselőjének tartják. Egyetért ezzel?

A pályám elején tiltakoztam ellene, mert úgy éreztem, hogy szűkíti az értelmezési lehetőségét annak, amit létrehozok. De később rájöttem arra, hogy mivel nő vagyok és a saját szempontomból kommentálom a történéseket, felesleges visszautasítanom ezt a megnevezést. Igen, nőként vagyok művész, mint ahogy vannak férfi művészek is, bár ez furcsán hangozhat, mert nem szoktuk hangsúlyozni. Hosszú ideig, ahogy a közterekben sem jelentek meg nőkhöz kötődő történetek, a férfiak által alkotott művészet és a művészet közé is egyenlőségjelet tettek.

¬ És mi a helyzet a feminizmussal? Ezzel is szokták társítani önt.

Ha azt gondoljuk a feminizmusról, hogy megpróbálja a nőket a saját helyükön elhelyezni a történelemben és a mindennapokban, akkor ez olyan nézőpont, aminek jelen kell lennie minden pillanatban. Akkor is, ha fogkefét veszünk vagy ha emlékművet állítunk.