A nápolyi királyságban annak idején dívott a magyar szentek kultusza
Kultusz a javából
A magyar származású nápolyi királyné, Magyarországi Mária jóvoltából – aki az unokájának megszerezte a magyar trónt – a XIV. században több emléket állítottak Szent Lászlónak, melyek máig épen fennmaradtak.
Riba István
Nápoly és Messina között félúton, az autópályától néhány kilométerre fekszik Altomonte. A hegyre épült városkában bóklászva váratlanul a magyar történelem jön szembe a gyanútlan látogatóval. A főtéren álló középkori templom melletti domonkos kolostor néhány egykori szerzetesi cellájában kialakított városi múzeum legfőbb ékessége a Szent László magyar királyt ábrázoló, XIV. század eleji táblakép. Természetesen a szigorú ábrázattal, aranyglóriával, az uralkodót Sanctus Ladislaus, Rex Ungariae felirattal megjelenítő mű különlegessége nem a magyar király, hanem a festő, aki nem más, mint a kor egyik legnagyobbika, a sienai városháza nagytermének falát borító Maesta (trónon ülő Madonna) készítője, Simone Martini. Pontosan nem tudni, milyen úton-módon került a kép a ma mintegy 4400 lakosú, calabriai Altomontéba, csak annyi bizonyos, hogy a nápolyi királyi udvarból vihették oda. Altomonte várura ugyanis Filippo di Sangineto lovag volt, aki a nápolyi Anjou-házból származó királyok emberének számított, és az ő síremlékén is látható a magyar király, mégpedig szoborként ábrázolva.
Szent László tisztán látta, hogy királyként aligha érdemes a szentségre. Mint a montecassinói bencés apátnak írta levelében: „…bűnös vagyok, mert a földi hatalmat a legsúlyosabb vétkek nélkül nem lehet gyakorolni…” Kultusza mégis hamar megteremtődött, s halála után száz éven belül szentté is avatták. Azon ritka szentek közé tartozik, akiknek nem a haláluk napján – égi születésnapján – van a névnapjuk a naptárban, hanem földi életük kezdőnapján.
Miután László királyt szentté avatták, a pápa küldöttének jelenlétében a születésnapja évfordulóján, 1192. június 27-én exhumálták, és Nagyváradon ünnepélyesen újratemették. A legenda szerint ekkor egy fényes csillag jelent meg a sírhely felett, és két órán keresztül ott is ragyogott. A különös jelenséget csodaként értékelték, és erre a napra került a szent tisztelete a katolikus egyházban.
A nápolyi királyságban annak idején dívott a magyar szentek kultusza
A nápolyi királyságban annak idején a királyné, Magyarországi Mária, V. István magyar király lánya jóvoltából dívott a magyar szentek kultusza. Érdeklődése azzal, hogy Sánta Károly király felesége lett, nem hunyt ki Magyarország iránt, sőt testvére, IV. László király 1290-ben bekövetkezett halálával egyenesen odáig elment, hogy bejelentkezett a magyar trónra. Elsőszülött fiát, Károlyt szerette volna megkoronáztatni, ám miután ő korán meghalt, annak fiát, tehát az unokáját, Róbertet támogatta a magyar korona elnyerésében, aki sikerrel meg is szerezte azt. Belőle lett Károly Róbert, a magyar Anjou-ház megalapítója.
Mária királyné fontosnak tartotta meghonosítani Nápolyban a magyar szent királyok kultuszát. A nápolyi Anjou-ház számára a magyar trónigény megfogalmazásakor lényeges legitimációs eszköz volt az Árpád-házi ősök iránti tisztelet hangsúlyos ápolása. Szent László alakja különösen alkalmas volt erre a szoros kapcsolódásra, mert a lovagkor királyeszményének – jó hadvezér, harcos király, a kereszténység védelmezője, kegyes és bölcs, törvényhozó uralkodó – tökéletesen megfelelt. S ennek nem csak az altomontei Szent László-táblakép a bizonyítéka.
A királyné kedvenc temploma volt például Santa Maria Donnaregina (a Királyné Szűz Mária-temploma), ott is van a nyughelye. Miután a ferences női rend, a klarisszák temploma földrengésben megsérült, Mária királyné gótikus stílusban újíttatta fel, s akkor új freskók is készültek. A királyné nagyapja, IV. Béla testvéréről, az akkor Európában széles körben tisztelt Árpád-házi Szent Erzsébetről egész képsorozatot festetett a templomba, amelyen feltűntek a magyar szent királyok is. Szent László ezen a képen Szent István és Szent Imre társaságában látható, hiszen a Sancti reges Hungariae, azaz a magyar szent királyok együttes ábrázolása akkortájt több helyen előfordult. A falkép a magyar szent királyok megjelenítésének az egyik legkorábbi emléke, és az 1308-tól Nápolyban dolgozó római festő, Pietro Cavallini és műhelye munkája.
A magyar szentek tisztelete és kanonizálásuk a nápolyiak számára olyannyira fontos volt, hogy szerepet játszott Toulouse-i Szent Lajos szentté avatásában is. Ő Mária királyné másik fia volt, s a kanonizáció alkalmából 1317-ben írt szentbeszédben a ferences Francois de Meyronnes legfontosabb érvként említette, hogy a püspök „szentek generációjának leszármazottja”, mert anyja „Szent István, Szent Imre és Szent László magyar királyok családjából származik”.
A sienai különc
Az altomontei múzeum méltán büszke arra, hogy a XIV. század első felében alkotó Simone Martini festménye van a birtokában. A sienai festő művei Európa legnagyobb múzeumainak is a díszére válnak. Martini a sienai festészet aranykorának egyik reprezentánsa volt Duccio di Buoninsegna, Ambrogio és Pietro Lorenzetti, valamint Lippo Memmi mellett. Amiatt is különleges helyet foglal el a sienai festők között is, mert miközben a városi dóm festőjének, Ducciónak a tanítványa volt, szakított mestere stílusával. Ismerte kortársa, a firenzei Giotto forradalminak számító festészetét is, ám az ő útját sem választotta.
Első, korai festményein még Duccio hatása érvényesül. A sienai városháza nagytermébe megfestett Maesta viszont már jelentősen eltért Duccio hasonló, a dómba készült művétől. Duccio festményein még érezhető a bizánci hatás, Martini azonban tőle eltérően az emberi alakokat már plasztikusan ábrázolta, az arcokat valósághűen festette meg, ami a korábbi sienai művészetre nem volt jellemző. Különösen szembeszökő ez Martini talán legszebb és legkifejezőbb képén, az Angyali üdvözleten.
A sienai festők nemcsak saját városukban alkottak, de közülük is kitűnt Martini, aki Itália számos részét bejárta, s a franciaországi Avignonban halt meg 1344-ben, alig 60 évesen. Egy ideig a nápolyi királyi udvar szolgálatában állt, ennek köszönhetők a Szent Lászlóról készült képek is. Közülük az egyik az assisi bazilika altemplomában található. Egyes kutatók szerint a sienai festő megfordult Rómában is, s talán ottani patrónusának köszönhető, hogy Avignonba, a pápai udvarba költözött. Ott barátja lett Petrarca, a híres költő, de akkori festményei közül már kevés maradt fenn.
Nápolyban Szent László tisztelete olyannyira erőssé vált, hogy Mária királyné halála után száz évvel, 1423-ban egy másik templom, a Santa Maria Incoronata (Szűz Mária megkoronázása) egyik kápolnájának falán egész freskóciklus készült róla. Persze ennek is dinasztikus célja lehetett. Abban az időben a nápolyi Anjou-ház egyik tagját, az egyébként éppen Szent László után elnevezett Durazzói (vagy a magyar történelemben Nápolyi) Lászlót 1403-ban Zárában (Zadar) magyar királlyá is koronázták. Igaz, a tényleges hatalmat soha nem birtokolta, s nápolyi királyként halt meg. A templomban készült freskóciklusban szerepel Szent László tisztelgése Szent István koronája előtt. Szent László megkoronázása és a királyról szóló freskókra amúgy is jellemző csataábrázolás sem maradhatott ki. A kápolnát a művészettörténészek szerint 1414-ben Nápolyi László halála idején díszítették fel a freskókkal.
Mária királyné nemcsak Nápolyban terjesztette a magyar szentek tiszteletét, hanem a híres ferences bazilikában, Assisiben is. A bazilika altemplomában a királyné megrendelésére készültek képek, s festőjük a nápolyi királyok szolgálatában álló Simone Martini volt. Az akkor már több évtizede ott álló Szent Erzsébet-oltárt két ereklyéjével ajándékozta meg a királyné, majd fölé családja szentjeinek félalakos freskóképeit készíttette el szintén Simone Martinivel. Ebben a képsorban többek között Mária királyné rokonságából másik fia, Toulouse-i Szent Lajos és Szent Erzsébet mellett a két magyar szent király, Szent István és Szent László is helyet kapott, mégpedig a Madonnával és a gyermek Jézussal karöltve. Mindketten az arany királyi jelvényeiket, az országalmát és a jogart ajánlják a Magyarok Nagyasszonyának. Jézus a képen Szent László király felé néz, s megérinti a király kezében lévő jogart, mintegy jelezve, hogy számára különösen kedves a lovag szent, a magyar Anjouk példaképe.
Itáliában már korábban is felbukkant a magyar szentek tisztelete, igaz, akkor is a trónigényhez kapcsolódóan. Velencében készült a XIII. század végén az úgynevezett berni diptychon. Minden valószínűség szerint az ott született utolsó Árpád-házi királynak, III. Andrásnak szánták, de nem kizárt, hogy apjának, az egész életét Velencében töltött „Utószülött” Istvánnak, IV. Béla király testvérének az emlékét szolgálta. A diptychonon számos szent mellett megtalálható ugyanis négy magyar szent, Szent Erzsébet, Szent István, Szent Imre és Szent László ábrázolása is, ami kétségtelenné teszi a megrendelő magyar kapcsolatát