A nagyhatalmak vezetői gyakran szembesülnek ezekkel a dilemmákkal
Ha békét akarsz
A nyugati hatalmak – élükön Anglia – hiszékenysége, érdektelensége, rossz helyzetértékelése és a hatalmas vérveszteséggel lezárult első világháború után egy újabb elkerülésének a vágya mind ahhoz vezetett, hogy a hitleri agresszió szabad teret kapott.
Riba István
Milyen politikával lehet egy agresszív hatalom értésére adni, hogy van az a határ, amit nem léphet át? Mikor kell tárgyalásokra törekedni, mikor erővel fellépni, és azt érzékeltetni, hogy elkerülhetetlen az akár háborúba torkolló, határozott katonai fellépés? A nagyhatalmak vezetői gyakran szembesülnek ezekkel a dilemmákkal, amikor a másik erőszakos lépései veszélyeztetik az érdekeiket. Ilyenkor kulcsfontosságú elhitetni, hogy készek az elrettentő erő bevetésére. Mindezt aláássa azonban, ha visszakoznak korábbi álláspontjuktól. Ahogy azt Donald Trump amerikai elnök 2020 nyarán a West Point katonai akadémián tartott beszédében tette, amikor azt találta mondani, hogy „az amerikai fegyveres erőknek nem feladatuk olyan távoli országok ősi konfliktusainak megoldása, amelyekről sokan még csak nem is hallottak”. Kijelentését nemcsak az oroszok és a kínaiak dekódolták, hanem az afganisztáni tálibok is erőt merítettek belőle.
Hasonló szavakkal fejezte ki több mint nyolcvan éve Neville Chamberlain angol miniszterelnök is Anglia érdektelenségét Közép-Európával kapcsolatban. „Milyen szörnyű, hihetetlen és abszurd, hogy országunkban lövészárkokat ássunk és gázálarcokat próbálgassunk, mert számunkra ismeretlen emberek egy távoli országban összevesztek” – mondta 1938 szeptemberében a BBC rádióban leadott beszédében, pár nappal a Csehszlovákia felosztásáról szóló müncheni egyezmény aláírása előtt, de már az anschluss után. Kinyilatkoztatása zene volt Adolf Hitler német kancellár füleinek, aki pontosan azt olvasta ki belőle, amit jelentett: szabad az út a további kelet-európai hódításokhoz. Azt azonban az angol politikusok közül kevesen fogták fel, hogy ezzel a jövőben a saját országuk sincs biztonságban Hitlertől. A kevesek egyike Winston Churchill volt, aki konzervatív képviselőként szintén 1938 szeptemberében fejtette ki a parlamentben, hogy „Cseh-Szlovákia angol–francia nyomás alatti felosztása annyit jelent, hogy a nyugati demokráciák testestül-lelkestül megadják magukat az erőszakkal való náci fenyegetésnek, és Európa térdet hajt a náci hatalom előtt”.
Chamberlain valóban bízott Hitlerben
Az angol politikusok többsége az 1930-as években mintha becsukta volna a szemét és a fülét, nem vett tudomást a mind agresszívebb hitleri Németország Európa lerohanását célzó terveiről. Ez részben érthető, hiszen úgy kalkuláltak, hogy racionálisan egyetlen hatalom és politikus sem kívánja megismételni az első világháború borzalmait. Angliát olyannyira sokkolta az 1918-ban lezárult háború, hogy szinte az egész ország mindenáron meg akarta őrizni a békét, és azok a politikusok voltak népszerűek, akik ezt megígérték. Mivel az angol politikusok 1918 után úgy látták, hogy Európában szinte mindenki ugyanezt szeretné, kevés pénzt és figyelmet fordítottak a hadseregük korszerűsítésére, még Hitler 1933-as hatalomra jutása után is vonakodtak a komolyabb fegyverkezési programtól.
Hitler érezte ezt a békevágyat, alaposan ki is használta agresszív céljaira. Nem fogadta el a párizsi békeszerződésekben aláírt feltételeket, és miután megszerezte a kancellári posztot, komoly haderőfejlesztésbe kezdett. Tudtára adta az európai hatalmaknak, hogy a Németország számára szigorú feltételeket támasztó szerződéseken átlép. A franciák berzenkedtek ellene, hiszen épp azért foglalták írásba a német leszerelést és a rajnai övezet katonai ellenőrzését, majd később a demilitarizálását, hogy ne érhesse őket támadás Németország felől. Anglia viszont elnézőbb volt Hitlerrel, és szemet hunyt a békeszerződés egyes pontjainak megsértése felett.
Több sem kellett Hitlernek, kis lépésekkel egyre növelte mozgásterét. 1935 márciusában bevezette az általános hadkötelezettséget, újjászervezte a hadsereget, és ezzel a versailles-i békeszerződés határozatait egyoldalúan hatályon kívül helyezte. Erre 1935 áprilisában még egy németellenes angol–francia–olasz paktum volt ugyan a válasz, ám az angolok pár hónappal később megkötötték Hitlerrel az angol–német flottaegyezményt. Ezzel szintén felülírták a versailles-i szerződés néhány pontját, majd szembeszálltak Olaszországgal annak etiópiai háborúja miatt, így a németekkel szembeni lehetséges koalíció rövid úton felbomlott.
Az első figyelmeztető jel, hogy Hitler akár erőszakkal is érvényesíti az érdekeit, a rajnai demilitarizált övezet megszállása volt 1936-ban. Sok történész szerint ez a pillanat volt a vízválasztó, ekkor lehetett volna aránylag a legkisebb kockázattal Hitlernek megálljt parancsolni. A német kancellár blöffölt ugyanis, közel sem volt Németországnak akkora ereje, hogy ellenálljon a francia–angol fellépésnek, ráadásul a német tábornokok is bizonytalanok voltak, s arra készültek, ha szembeszegülést tapasztalnak, visszavonulnak. Hitler ezt később meg is erősítette azzal, ha a franciák akkor bemasíroztak volna a Rajna-vidékre, vissza kellett volna vonulniuk, „mivel a rendelkezésünkre álló katonai források még a mérsékelt ellenálláshoz is elégtelenek voltak”. Az angol politikusok hozzáállását viszont jól tükrözte a konzervatív Lord Lothian, 1939 júniusától az Egyesült Királyság amerikai nagykövete, aki azt mondta, hogy a németek „csak visszavették a hátsó kertjüket”.
Hitler, látva, hogy az angol–francia beavatkozás a Rajna-vidék katonai megszállása ellenére elmaradt, még inkább felbátorodott. Diplomáciájában ügyesen lavírozott, hogy a szándékait elfedje, mindig csak egy kicsit ment előre, hangsúlyozva, hogy ennél többet nem akar, ha ezt még megengedik neki, akkor nincsenek további követelései. S persze mindig tett további lépéseket, ezért a stratégiáját később történészek Stufenplannak, lépcsőzetes vagy fokozatos tervnek nevezték el. A németeknek ezt a taktikáját a korszakban már Churchill is észrevette. Mint 1938 őszén az angol parlamentben elmondta: „Pisztolyt szegeztek ránk, úgy követeltek egy fontot. Amikor odaadtuk, pisztolyt szegezve kettőt követeltek. A végén a diktátor beleegyezett, hogy beéri egy font, tizenhét shilling, hat pennyvel. A hátralék fejében pedig meg kell ígérnünk, hogy a jövőben jól viselkedünk.”
A németek nem is rejtették el következő céljukat. Mint azt a washingtoni követség 1936 májusában jelentette a magyar külügynek, Herbert Scholz washingtoni német követségi titkár közölte: miután a fegyverkezés bejelentése és a Rajna-vidék megszállása nem vezetett háborúhoz, Németország harmadik kísérlete az anschluss megvalósítása lesz. Mindezzel az angol diplomácia is tisztában volt, a vezetői eldöntötték azonban, hogy szabad kezet adnak Hitlernek Közép-Európában. Mint azt Anthony Eden külügyminiszter – aki egyébként később ellenezte a megbékélési politikát, s ezért lemondott – 1936. novemberi leamingtoni beszédében elmondta: „A nemzetektől nem várható el, hogy automatikusan kötelezettségeket vállaljanak olyan területekért, amelyekhez nem fűzik őket létfontosságú érdekek.” A németek ezzel megerősítve látták, hogy keleti terjeszkedésük esetén az angolok elnézőek lesznek.
A következő akció, az anschluss hamar bekövetkezett. A lépésre Anglia és Franciaország is számított, lényegében azonban semmit sem tettek a megakadályozására. Mint Chamberlain angol miniszterelnök 1938 márciusában a londoni parlamentben elismerte, „a rideg tény az, hogy semmi sem tartóztathatta volna fel ezt az akciót, hacsak nem mi és a többiek arra használtuk volna fel erőinket, hogy megelőzzük azt”. Márpedig ekkor még kevésbé kívántak háborúba vonulni, mint pár évvel korábban.
Hitler szándékai szerint ezután a Csehszlovákiához tartozó Szudéta-vidék elfoglalása következett, ahol a német kisebbség sérelmeire hivatkozott. Hitlernek már 1938 tavaszán kész volt a haditerve a bevonulásra, ám végül őszre tette át. Végig hangsúlyozta, hogy Csehszlovákiának nem kell aggódnia, ha átengedi a szudéta területeket, viszont azt akár erővel is elfoglalja. Chamberlain 1938 szeptemberében többször elrepült Németországba, hogy Hitlert jobb belátásra bírja. A franciák garantálták ugyanis Csehszlovákia területi épségét, s ha emiatt háborúba kerültek volna Németországgal, akkor az angoloknak Franciaország mellé kellett volna állniuk. Hitler végül harc nélkül megkapta a területeket. Erről a fasiszta olasz Mussolini kezdeményezésére létrejött 1938. szeptemberi müncheni konferencián a csehek feje felett állapodtak meg a nagyhatalmak azzal, hogy beleegyeztek a szudéta területek elcsatolásába. Chamberlain egy szándéknyilatkozatot is aláíratott Hitlerrel a tartós békéről, s azt lobogtatva békeszerzőként térhetett haza.
Hitler a békevágyat ki is használta agresszív céljaira
Az angol megbékéltetési politikát a most a Netflixen futó München című film úgy láttatja, mint amellyel Chamberlainnek sikerült a háborút elhalasztatni, így Anglia fel tudott készülni a nagy összecsapásra. Ez azonban nem egészen így van. Chamberlain ugyanis hitt a kollektív biztonság intézményében, azaz olyan megállapodásrendszerben, amelyben a biztonságot nem a potenciális ellenség ellenében, hanem vele együtt kell megteremteni. Ráadásul valóban bízott Hitlerben, még akkor is, amikor sokadszor kellett szembesülnie azzal, hogy a bolondját járatja vele. 1938. szeptember közepén például a kormány ülésén azt mondta, meggyőződött arról, hogy Hitler céljai szigorúan korlátozottak, s úgy gondolja, ebben „Herr Hitler igazat mondott”.
Hitler persze nem tett le a céljairól, és ebben akkor első helyen Csehszlovákia további feldarabolása szerepelt, de mint környezetének 1938 októberében Chamberlainre utalva mondta: „Most fél évig nem foglalhatom el Prágát, nem tehetem meg az öreg szivarral.” S így is tett, 1939 márciusában foglalták el a németek Prágát. Majd jött a következő lépés, egy héttel később már követelte Lengyelországtól a Németországot kettéválasztó Danzig és a korridor, Litvániától pedig a Memel vidékének átengedését. 1939 szeptemberében pedig Németország, Sztálinnal szövetségben, megtámadta Lengyelországot, és ennek nyomán már Anglia sem tudta elkerülni, hogy belépjen a háborúba.