Portré: Spengler Katalin, műgyűjtő

Fotó: Fazekas István

¬ Ugye nem a tanári fizetésből kezdett gyűjteni?

Épp harminc éve januárban kezdtük el a férjemmel a közös életünket, márciusban alapította meg azt a reklámügynökséget, amely az egzisztenciánkat megalapozta. A gyűjtés is akkor indult, közös szenvedélyként. Együtt választjuk ki a műveket. Sokszor kipróbáltuk, hogy kiállításokon, külön-külön szó nélkül felírjuk egy cédulára, mit vennénk meg, és 95 százalékban ugyanaz szerepel rajta.

¬ Miért épp a kortársakat választották?

A férjem szülei a megismerkedésünk idején kezdték nagybányai festők műveit gyűjteni, mi is azzal indultunk. De hamar rájöttünk, hogy a kortársak érdekelnek, és tudtuk azt is, hogy abból van esély igazán jelentős kollekciót létrehozni.

¬ Nem zavarja, hogy a férje keresi a pénzt, ön pedig, részben a hagyományos női szerepet látja el mellette?

Valóban nem voltam klasszikus állásban, mióta a tanítást befejeztem, szabadúszó újságíró voltam, most tanácsadó vagyok. 1996 óta home office-ban dolgozom, eltelt egy kis idő, amíg a környezetem megértette, hogy bár otthon vagyok, még dolgozom. Néha többet is, mint ha irodába járnék. Miért zavarna az a szerep, hogy én biztosítom a nyugodt otthont a férjemnek és a gyerekeknek? Vannak menedzser típusú személyiségek, akik azzal viszik előre a világot, hogy szervezik, irányítják a munka menetét. Én specialista típusú vagyok, a háttérben dolgozom, a tudásom mélyítése, a kutatás érdekel.

¬ Nem vágyik arra, hogy formalizálja ezt a tevékenységet? Lehetne például galériája.

Gondoltunk rá, de a műgyűjtés számunkra életforma és szenvedély, ha galériánk lenne, akkor üzletté válna. Sokat veszítenénk vele.

¬ Elsőre elég furcsa, hogy saját pénzükből gyarapítják a leggazdagabb országok leggazdagabb múzeumait, például a párizsi Pompidout és a londoni Tate Modernt. Miért teszik?

Soha nem elégedtünk meg a klasszikus műgyűjtéssel, nemcsak elvenni akarunk, hanem adni is. Fontos számunkra, hogy a magyar kortárs művészeket megismerjék Nyugat-Európában. Először kelet-európai művészekkel foglalkozó galériákat támogattunk vásárlásokkal, később hívtak meg a Pompidou és a Tate Modern akvizíciós bizottságaiba, az utóbbiban formálisan a férjem vett részt. A segítségünkkel kerültek például Erdély Miklós, Hajas Tibor, Kepes György, Keserü Ilona, Nádler István alkotásai ezekbe a gyűjteményekbe.

¬ Ez arra is jó, hogy a saját gyűjteményük értékét növeljék?

Ha egy magyar művész bekerül ezekbe a gyűjteményekbe, azzal mindenki nyer, nemcsak a művészek, a gyűjtők, a galériák és az aukciósházak, de a hazai múzeumi gyűjtemények is. Egy-egy vásárlás vagy ajándékozás mindig kőkemény tárgyalások eredménye, az első és a végső szót is a múzeum szakemberei mondják ki.

¬ Frusztráló beülni a milliárdosok közé, és kánonképző intézményeknek műveket ajánlani?

A Tate és a Pompidou is azért kért fel műgyűjtőket, mert ennek a térségnek a művészetét nem ismerték eléggé. Szükségük volt a tudásunkra és a pénzünkre is. A bizottságokban a környező országok gyűjtői vesznek részt, vannak köztük nagyon gazdagok, olyan is, akinek például örökösnő a „foglalkozása”. A mi tájékozottságunk, progresszív gondolkodásunk és elkötelezettségünk nagy érték ebben a közegben is.

¬ Miért vonulnak vissza mégis a Tate Modern akvizíciós bizottságából?

Szeretnénk megvalósítani itthon is azt, amit külföldön megtanultunk, és ott jól működik. A magyar múzeumokra is ráfér a támogatás. Négy gyűjtőtársunkkal elhatároztuk, hogy létrehozzuk a Kortárs Művészet Barátai nevű társaságot a Nemzeti Galéria gyűjteményének gyarapítására, és a múzeummal együttműködve vásárolunk műtárgyakat.

¬ Az ékszergyűjteménye darabjait ön választja ki, vagy közösen a férjével?

Én kezdtem el ékszereket gyűjteni, de Zsolt is beleszeretett, és ma már közösen gyűjtünk. Nem szerettem az ékszereket mindaddig, amíg a kétezres években nem találkoztam egyedi, művészek által tervezett darabokkal. Nem mindegyiket könnyű hordani, hiszen műtárgyak.

¬ A liberális szubkultúrában otthonosként nem okozott gondot, hogy közreműködjön az MNB gyűjteményének építésében?

Szerintem a jövőt építő befektetés, ha egy közintézmény kortárs alkotóktól vásárol, az MNB elnökének és igazgatóságának a képzőművészet iránti elkötelezettsége pedig nagyon tiszteletreméltó.

¬ Hétszáz darabos gyűjteményükből mennyit látnak nap mint nap?

30-40 képnél több sajnos nem fér el az életterünkben. De gyakran cserélgetjük őket, a friss vásárlásokat szeretjük kitenni.

¬ Mi lesz az országban páratlanul széles, közép-európai merítésű kollekcióval?

Szerencsére érdekli a gyermekeinket a képzőművészet, de nem akarjuk megterhelni őket ezzel a nagy gyűjteménnyel. Magánmúzeumot sem akarunk létrehozni, nagyon sok van a világban, talán túl sok is. Tudom, hogy a gyűjtők azt szeretnék, ha örökre együtt maradna a kollekciójuk, hiszen azok ők maguk. Mi nem vágyunk erre a halhatatlanságra. Nem véletlenül lettünk a Tate, a Pompidou és a Nemzeti Galéria barátai.