Carlo Ancelotti: szfinx sztáredző

Az öntörvényű, szerénységgel nem vádolható svéd Zlatan Ibrahimovic szinte senkit sem dicsér, de Carlo Ancelottiról azt mondta, ő a világ legjobb edzője. A 62 éves olasz mester trófeagyűjteménye kivételes, és a most zárult szezonban két rekordot is felállított. A Real Madriddal bajnoki címet szerzett, s ezzel ő az egyetlen, aki az öt európai topliga mindegyikében feljuttatott egy csapatot a csúcsra: a spanyol királyi gárda mellett az olasz AC Milant, az angol Chelsea-t, a francia Paris Saint-Germaint (PSG) és a német Bayern Münchent. Amikor pedig a Reallal megnyerte a Bajnokok Ligáját (BL) is, abban is egyedülivé vált, hogy edzőként négyszer is begyűjtötte a legértékesebb európai trófeát, kétszer-kétszer a Milannal és a Reallal.

Az oldalvonal mellett csöndesen rágógumizó, ritkán gesztikuláló Ancelotti a nagy színész José Mourinho, az extázisra mindig képes Jürgen Klopp vagy az ideggombóc Diego Simeone szöges ellentéte. A nyugalmát, s azt a hitét, hogy a befektetett munka meghozza a gyümölcsét, a szüleitől örökölte, akik Olaszország Emilia-Romagna régiójában gazdálkodtak, sertést és tehenet tartottak. Ancelottinak és a húgának is ki kellett vennie a részét a feladatokból, és a későbbi türelmes sikeredző azt is megjegyezte, hogy a szülei által készített parmezán sajtnak is egy év kell, hogy megérjen.

A Carletto becenevű fiú az iskolában nem tűnt ki, a kitörést a futball hozta el. Előbb szülővárosa, Reggiolo ificsapatában játszott, majd leigazolta a Parma, ahonnan az útja az AS Romába, majd az AC Milanba vezetett. A milánóiakkal középpályásként kétszer is BEK-et nyert, a válogatottban pedig 26 alkalommal szerepelt, ott volt az 1986-os és az 1990-es világbajnokságon. Az 1982-esről a térdsérülése miatt maradt le, aminek kiújulása viszonylag hamar véget vetett játékos-pályafutásának. Edzőként a Parmánál kezdte, s akkor még makacs volt, ragaszkodott az egyik mesterétől és példaképétől, Arrigo Sacchitól tanult 4-4-2-es felálláshoz.

Ezzel akkor szakított, amikor nem igazolta le a játékrendjébe nem illő Roberto Baggiót, amit később edzői pályája egyik legnagyobb baklövésének nevezett. Tanulságként levonta, hogy a mindenkori taktikát igyekszik a játékosállományhoz igazítani, a focistákat partnerként kezeli, és a legnagyobb sztárokkal is – mint Ibrahimovic vagy éppen Cristiano Ronaldo példája igazolja – megtalálja a hangot. Ahogy az olyan autokrata klubtulajdonosokkal is, mint Silvio Berlusconi (Milan) vagy Roman Abramovics (Chelsea). Bár nem fürdőzik a reflektorfényben, mindenütt nagyot dobott. A Milannak visszaadta a régi fényét, a Chelsea vele duplázott először (bajnokság és FA-kupa), a PSG 19 év után nyert újra bajnokságot, első ottléte idején pedig a Real megszerezte a régóta áhított tizedik BL-trófeát.

Az öltözőbe edzőként – másik példaképét, a svéd Nils Liedholmot követve – a humort is becsempészi, s amikor a Chelsea után a PSG irányítását átvette, a különbséget így jellemezte: az angol focistákkal nehéz megértetni, hogy nem kell minden edzésen száz százalékot nyújtani, a franciákkal pedig azt, hogy néha azért nem ártana. Ancelotti 25 év után elvált a feleségétől, akitől egy lánya és egy fia született, utóbbi, Davide mostanában a segédedzőjeként dolgozik. Nyolc éve újranősült, és spanyol származású kanadai felesége révén Vancouver természeti szépségeivel is megismerkedett. Igazi itáliaiként amúgy is az élet és az ételek élvezője, aki a fáma szerint minden eddigi külföldi állomáshelyén rövid idő után fejből tudta a legjobb olasz éttermek helyét, ahol néha gálánsan vendégül látta játékosait, segítőit is. Ínyenc, de nem szakadt el a paraszti gyökereitől sem, a 2009-es önéletrajzának a Preferisco la Coppa címet adta, ami tükörfordításban Jobban szeretem a kupát, ám a Coppa olaszul nemcsak a futballtrófeára utal, hanem a szülőföldje szárított sonkájára (coppa) is.