A megsűrűsödő gyűlölet közege
Hitetlen Kettős
A három évtizede elhunyt Vas István előtt tiszteleg a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum kiállítása, hogy felidézze a költő „vonzóan modern személyét”.
Farkas Zoltán
Többnyire hiába keresték az irodalomtudósok a rendszerváltás éveiben a kádári Magyarországon kicenzúrázott, fiókban maradt irodalmi remekműveket, nem sok ilyet találtak. A kivételek egyike ott bukkant fel, ahol talán a legkevésbé lehetett számítani rá: annál a Vas Istvánnál, akit több évtizedes barátság fűzött a kulturális életet irányító Aczél Györgyhöz, és aki annak ellenére távol tartotta magát az ellenzéki tiltakozó akcióktól, hogy a rendszerkritikusok némelyikével szintén összejárt. A költő 1956. november 1-jén írta Az új Tamás című versét, amelyet csak 1989-ben közölt a Holmi című folyóirat, de mindjárt az első számában, tisztelgés gyanánt. A vers első részében a bibliai Tamás apostol alakja bukkan fel, aki egészen addig nem hitt Jézus feltámadásában, amíg meg nem érintette a sebeit. A Tamás arámiul ikreket jelent, Vas versében a többet sejtető Kettősnek nevezte. A második részben a költő egyes szám első személyre vált, az 1956-os eseményekre utalva ünnepli, hogy „Feltámadtál, sírbatett nemzetem, / A hét sebedet látta két szemem”, majd brutális nyíltsággal fogalmaz: „Halottak napja. A határon át / Özönlenek idegen katonák. / Jönnek a hódítók s a gyilkosok – Magyar vagyok.”
A jó költőnek szinte mindig a verseiben „valósul meg” a jelleme
„Óvatos ember volt, nem kereste a veszélyt, s örült, ha békében hagyták. Elsősorban költő akart lenni, magyar költő, akinek sorsa hozzánőtt Budapestéhez. Ugyanakkor jellemes ember volt, s a jó költőnek szinte mindig a verseiben »valósul meg« a jelleme” – írta Vas 1956 októberét idéző verseiről Gömöri György nemzetközi hírű irodalomtörténész, aki a szovjet beavatkozás után emigrált, majd angol és amerikai egyetemeken tanított. Vas allegorikusan is megfogalmazta akkori érzéseit, például a Vénasszonyok nyara című versben, amely szintén csak több év késéssel, 1983-ban jelent meg. „Zakóban megyek át az Erzsébet-hídon. / Egyszer már volt ilyen szép ősz. Igen, tudom. / Azt hittük, az október belénk szeretett. / Reggel még ragyogott. Hirtelen vége lett. / Hiéna falta fel a holttetem napot. / És mi volt azután? Azután zuhogott.” E sorokat előkelő helyen emeli ki a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum kiállítása, amelynek kurátora, Szilágyi Zsófia Júlia a tárlatvezetésen megemlítette, hogy Vas az 1942-ben elkezdett önéletrajzi regényfolyamát, amelyen élete végéig dolgozott, 1956-tal, ezzel a záporral akarta lezárni, de nem jutott addig: 1991. december 16-án elhunyt. „Pista meghalt” – olvasható a harmadik feleség, a festő Szántó Piroska határidőnaplójában.
Szép gesztus a múzeumtól, hogy Vas István életművének és szentendrei kötődésének Az idő metszeteiben címmel önálló kiállítást szervezett, hiszen alig van hozzá saját anyaga. A más múzeumoktól, levéltáraktól, a Magyar Tudományos Akadémiától kölcsönzött emlékek elevenítik meg azt a szövegtengert, amellyel a rendezők megkínálják a látogatót.
A műfordításokat méltató teremben például olyan feledhetetlen, ma már a magyar nyelvű költészet részének tekinthető idézetek bukkannak fel, mint a III. Richárd kezdősorai: „York napsütése rosszkedvünk telét / Tündöklő nyárrá változtatta át.” Vagy a francia költőóriás, Apollinaire verse, amelynek fordításával sokan megpróbálkoztak, de Vasé a legismertebb. „A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna / S szerelmeink / Emléke mért zavar ma / Mi volt az öröm ráadás a jajra / Jöjj el éj az óra verjen /Száll az idő itthagy engem.” Meglepetés itt is éri a látogatót, mert kiderül, hogy a klasszikus versformák elegáns művelője lefordította az amerikai beatköltők vezéralakjának, Allen Ginsbergnek a Supermarket in California című költeményét is, történetesen a kevéssé találó Kaliforniai szuperpiac címmel.
„Az irodalmi kánonból kimozdíthatatlan, ám alakja egyre halványul” – fogalmazza meg a múzeum prospektusa, amely szerint a kiállítás be óhajtja mutatni Vas „vonzóan modern személyét” is. A halványulás aligha vitatható, hiszen Vas – barátai és hódolói széles tábora ellenére – az életében sem vetekedhetett a jóval divatosabb Nagy László, Juhász Ferenc, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes hírnevével, és ez ügyben ma sem várható fordulat. Pedig pályája szinte leképezi az izgalmaktól korántsem mentes XX. századot. „Ameddig a családi emlékezet visszanyúlik, apai ágon rabbi volt minden ős” – írja a költő műveinek kiváló ismerője, Sumonyi Zoltán. A nagyapa, Veisz Dávid Bátaszéken volt vallási tanító, az apa, Vas Pál azonban szakított a családi hagyománnyal, textilkereskedést igazgatott. Fiát is efféle karrierre szánta, olyannyira, hogy még a könyvespolcot is elzárta előle. De hiába, Vas már a Berzsenyi Gimnázium hallgatójaként elvitte a verseit Kassák Lajoshoz, aki egyből költővé avatta. Ám Vas rövidesen eltávolodott az avantgárdtól, és Illyés Gyula hatására a hagyományos versformák művelője lett. Az antiszemitizmustól sem mentes népies-urbánus vitában is az előbbiek mellé állt, mert – mint írta – a népiektől több elismerést kapott.
Tisztviselőként dolgozott, a Levél a szabadságról című második kötetének címadó verse sem a magasztos eszméről, hanem két hét fizetett szabadságról szól, amelyet Budapesten fog eltölteni. Ebben a városhoz fűződő ambivalens érzelmeit így jellemzi: „Ízlés nélküli, szürke, cikornyás épületek, / Ez honom, otthonos én már csak köztük lehetek. / Itt a lakosság rossz, cinikus s a beszéde kevert, / Itt a magyar szó nem száll tisztán, torz, kitekert. / Álelegancia illeg az utcán, pompa, hamis, / Ó, hogy utálom, bárha hazámul vállalom is.” Kassák nevelt lányával, a mozdulatművész Nagy Etellel élt együtt, akit hatévi ismeretség után, 1935-ben feleségül vett. Katolicizált, egyházi esküvőt tartottak. Néhány évvel később ez a házasság mentesítette a zsidótörvények alól, a kor szörnyű nyelvezetét is jellemző dokumentum a kiállításon olvasható. Éppúgy, mint az isaszegi munkatáborból küldött képeslap, amelyet Radnóti Miklóssal együtt írt alá. Előzőleg együtt állították össze, ők fordították az Apollinaire verseiből 1940-ben kiadott válogatást. Bár mindkettőjüket többször besorozták munkatáborokba, Vast leszerelték, mert papírja volt arról, hogy házassága révén „nem tekintendő zsidónak”.
Nagy Etel már a halála után nyújtott védelmet a férjének: 1939 szeptemberében agydaganatban elhunyt. Vasnak a „tanúsítvány” ellenére 1942-től bujkálnia kellett. A váci munkatáborból, a német megszállás után pedig a Gestapo karmaiból új szerelme, Kutni Mária mentette ki; Vácott Radnótit is megpróbálták kiszabadítani, sikertelenül. Előzőleg Aczél kínált elvtársai nevében segítséget Radnótinak, aki ezt nem fogadta el. Budapest ostromának a hónapjaiban Vas Ottlik Gézánál húzta meg magát, aki csupán néhány hetes ismeretséggel magától értetődő könnyedséggel ajánlotta fel a segítségét.
A háború után Kutni Máriát feleségül vette, holott akkor már Szántó Piroskához vonzódott, akit 1940-ben Szentendrén ismert meg. Válás és újabb házasság lett a vége. A festővel vettek házat Szentendrén, később a telkükön vezetett volna át a 11-es út. Vas ekkor aktivizálta régi barátságát Aczéllal, aki a Pest megyei párttitkár, Cservenka Ferencné közreműködésével elérte, hogy az út nyomvonalát áthelyezzék. Ezt ma is Cservenkáné-dudorként emlegetik arrafelé – mondta a kurátor. A szentendrei házba az írók és a költők vasárnap délutánonként meghívás nélkül is beállíthattak borra, zsíros kenyérre; körükben a pályakezdőkre különös figyelmet fordító Vasnak komoly tekintélye volt. Egy később nevezetessé lett antológiában Vas méltatta a későbbi ellenzék egyik vezéralakját, az akkor még pályakezdő Petri Györgyöt is, aki 1991. május 6-án dedikálta neki első legális gyűjteményes kötetét.
Érzem a kicsapó és megsűrűsödő gyűlölet közegét
A szocializmus éveiben Vas sajátos kívülálló, a kádári szóval útitárs maradt. Bár 1945 márciusában belépett a kommunista pártba, később zavaros magánélete és verseinek szemlélete miatt támadások érték, visszaminősítették tagjelöltnek. Kérésére négy évvel később ezt is törölték. Állami kiadóknál dolgozott – az idő tájt másmilyen nem is volt –, mégis egy időre tiltólistára került, évekig nem jelentek meg versei. Az idő múlásával azonban egyre több megbecsülésben volt része, kiérdemelte a Kossuth-díjat is. Nem fordult szembe a rendszerrel, egyaránt tartott a szélsőjobb- és szélsőbaloldali fordulat lehetőségétől – összegezte Szilágyi Zsófia Júlia, aki felhívta a látogatók figyelmét arra a levélre, amelyet 1970 májusában Aczélnak írt. „Szinte tapinthatóan érzem a kicsapó és megsűrűsödő gyűlölet közegét” – jellemezte a korabeli irodalmi közállapotokat a költő, majd magyarázatként hozzátette: nem személyesen őt gyűlölik, hiszen egyik csoporthoz sem tartozik, hanem a légkör durvult el ennyire. Viszont az a benyomása, hogy kirekesztik és elhallgatják.
Lassan feledésbe merülő életművében van egy vers, amely egykor a szavalóversenyek kedvelt darabja volt: a Rapszódia egy őszi kertben. „Hát lett-e a tízezer éveken át / Szépség, ami nem a miénk? / Vagy tud-e ilyet a lomb, a virág: / Eltenni télire a fényt?” Az őszről és az elmúlásról szóló sorokat Lengyel Balázs kritikus Petőfi Szeptember végén című versének ellenrapszódiájaként jellemezte. Ebben – ebben is – összegződnek Vas extra kvalitásai: a versformák fölényesen elegáns művelése, a költészeti és kultúrhistóriai előzmények rafinált bevonása, a teljességre törekvés. Lengyel szavaival: az érzelem- és gondolatmenet heves intenzitása. Nem véletlen, hogy Vas István az egyik versében Arany Jánost nevezte „valódi” nagyapjának, akinek ő a „dekadens unokája”.