Gózon Ákos írása a Mandiner hetilapban.

Május 25-én az Óbudai temetőben kísérték utolsó útjára tisztelői, munkatársai, tanítványai a 87 éves korában elhunyt Herczeg Jánost, a neves ismeretterjesztő újságírót, az Élet és Tudomány volt főszerkesztőjét, szerkesztőbizottsági tagját, a Magyar Rádió Gordiusz műhelyének egykori rovatvezetőjét – és nem utolsósorban kiváló matematikust, matematikatanárt, a logika és a logikai gondolkodásmód elhivatott képviselőjét.

„Sokan gondolják magukról – mivel a matematika megismerése manapság szinte kizárólag az iskolára korlátozódik –, hogy nem képesek elsajátítani a matematikai gondolkodásmódot; pedig ez a vélemény gyakran téves” – éppen fél évszázaddal ezelőtt fogalmazta meg ezt a mind a mai napig aktuális látleletet Herczeg János Bizám Györggyel közösen megjelentetett, Játék és logika, 85 feladat című könyve előszavában arról, hogy miért számít mumusnak a matematika sokak szemében.

Azért vélte, hogy ez az ódzkodás hibás gondolaton alapszik, mert szerinte a rossz tapasztalatok a matematika iskolai tanításának csak az egyik feladatköréhez kapcsolódnak: amely szerint e tudományterület oktatásának célja konkrét matematikai ismeretek elsajátítása. Márpedig az egymásra épülő ismeretekből áll, s ha valaki valahol elakad, vagy lemarad a tanulásban, kétségtelenül elveszítheti a fonalat.

Igen ám, de van a matematikának egy másik feladata is az iskolában: a logikus gondolkodás módszertanának a megismertetése. Erre mindenkinek szüksége van, vezesse is az élet később akármilyen távolinak tűnő pálya felé. Herczeg János ezért fejlesztett ki a logikus gondolkodásmód megismertetésére egy speciális módszert, amely leginkább az Élet és Tudományban 1954-től (egyetemistaként) általa is szerkesztett Logar Miska feladatai, majd A gondolkodás iskolája című rovatban teljesedhetett ki. Ennek a metódusnak a lényege abban állt, hogy semmiféle előismeretet nem követelt meg az olvasótól azon kívül, amit a sorozat (illetve a belőle készült könyv) feladatai révén lépésről lépésre elsajátíthatott. Így a Herczeg–Bizám-féle logika egységes, zárt „világképet” kínált. Ebben a mini gondolati univerzumban nem az volt a lényeges, hogy mi lesz egy-egy feladat megoldása, sokkal inkább az, hogy miként lehet a megfejtéshez eljutni – vagyis a logikus gondolkodás menete.

„A rádióban mindenki Tanár Úrnak szólította – idézi fel alakját az egykori közrádiós ismeretterjesztő műhely, a Gordiusz rovat élén egyik utódja, Lánczi Ágnes kiemelt szerkesztő. – Szívesen beszélt matematikatanári múltjáról. Hogy tanáros lett volna? Nem hiszem. Ő csak figyelt, ha beszéltek hozzá, és ha másképpen gondolta is, nem akarta feltétlenül meg­győzni a saját igazáról a másikat. Volt egy kedvenc Pascal-idézete: »A magunk lelte magyarázatok általában jobban meggyőznek bennünket, mint azok, amelyek másoknak jutottak az eszükbe.«” Nemcsak logikusan, hanem lovagiasan is tudott tehát megnyilvánulni az általa olyannyira kedvelt diszkussziókban – tudományos vagy mindennapi vitahelyzetekben.

Akiket matematikára oktatott – Ócsán, a Bolyai-gimnáziumban, aztán Kispesten, a MüM kísérleti iskolájában, majd a szívéhez talán legközelebb álló budapesti Berzsenyi-gimnáziumban, a speciális matematika tagozaton, melynek országos hírűvé válásában jelentős pedagógiai érdemeket szerzett, vagy éppen az ELTE Geometria Tanszékén –, azok mind rajongtak érte. A vissza­emlékezések szerint az óráin szinte nem esett szó másról, csak és kizárólag matematikáról. De olyan színesen, okosan és lebilincselően, hogy senkinek még csak eszébe sem jutott másfelé figyelni. Sziklaszilárd tudásalapot adott – nem véletlen, hogy számos tanítványából lett matematikus vagy közeli tudományterületek kutatója.

Közülük Pataki János matematikus így emlékezik Herczeg János logikus órafelépítésére: „Elindult az óra, világos volt, hogy min kell gondolkodni. Ő sétált a tanteremben, megállt, néha belenézett egy-egy füzetbe. Mi számoltunk, gondolkodtunk, akinek kijött valami, jelentkezett. Ha csend lett, akkor kérdezett, vagy felhívta a figyelmet erre vagy arra. Tudatosodott így egy szerkezet, máskor új lehetőségek mutatkoztak. Ha valaki figyelemre méltót mondott, Herczeg megállt, elgondolkodva bólintott, odalépett az asztalhoz, és gondosan könyvelt valamit az illető neve mellé. Ez a taktusnyi szünet arra is jó volt, hogy belegondoljunk, mi történt, mi hangzott el: ritmusa volt így az óráinak, a matematika a szemünk láttára épült. Egyensúlyt kellett itt teremtenie: a tananyag, a mi tudásunk és az óráinkon létrejövő konstrukciók egyensúlyát.”

Nyugdíjba vonulása után fáradhatatlan kurátorként szerkesztette az Élet és Tudományban kéthetente jelentkező ÉT-galériát, melyben az olvasók által küldött fotókhoz egy-két mondatos miniesszéket, sokszor haikutömörségű gondolat­esszenciákat csatolt. Ezzel egyfajta vizuális és virtuális közösséget teremtett. Matematikusként olyan mintázatokra, képlogikai összefüggésekre tudta felhívni a fotósorozatok alkotóinak a figyelmét, amilyenekre maguk sem gondoltak, s amelyekből ők maguk is sok mindent megtudtak – saját magukról, saját gondolkodásukról.

Lételeme volt az okos disputa, mindig utat mutatott, felfedeztetett – aztán pedig elismert minden elegáns ötletet, szép megoldást. Talán ezért volt jó kezekben éveken át az egyik legrangosabb ismeretterjesztő újságírói díj kuratóriumának a karmesteri pálcája is Herczeg Jánosnál. Szerencsére ő maga számtalan díjat kapott, megérdemelten, s az ő munkája alapozta meg az Élet és Tudomány 2006-os Magyar Örökség Díját.

Nyitókép: Shutterstock