Sok olyan dolog van, amire mi, magyarok joggal lehetünk büszkék. A Nobel-díjasainkon, az Aranycsapaton, a tokajin kívül ebbe az elit körbe tartozik a szinkron is, amelyet előszeretettel emlegetünk világhírűként. Csakhogy manapság a tömegtermelés miatt már nagyon kevés szinkron képvisel minőséget. Ezek főleg a mozifilmek közül kerülnek ki, más területeken, különösen a tévés produkcióknál sem idő, sem pénz nem jut a színvonalas munkára.

Hogy a szinkron nagyon közel áll a szívünkhöz, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a focihoz hasonlóan vagy szuperlatívuszokban beszélünk róla, vagy a hibáit ostorozzuk elkeseredetten. És nem volt ez másképp évtizedekkel ezelőtt sem. Legfeljebb akkoriban kevesebb embernek tűnt fel egy-egy fájó félrefordítás vagy az, ha a magyar színész hangjának karaktere bántóan elütött az eredetitől.

Vajon csak a múlt dolgai iránti vonzalom mondatja velünk azt, hogy az ezredforduló óta romlik a szinkron színvonala? Sajnos nem. A szakma képviselői is hasonlóan vélekednek, ám ők a folyamat hátterével is tisztában vannak, és úgy gondolják, a mai futószalagon végzett munkákat nem lehet összemérni a régi szinkronokkal, amelyekre sokkal több idő és erőforrás jutott. Szalkai-Lőrincz Ágnes, a Színházi Dolgozók Szakszervezete (SzíDosz) Szinkron Alapszervezetének alelnöke lapunknak arról beszélt, hogy a színvonal esésének legprózaibb oka a tömegtermelésben és az anyagiakban keresendő.

A kilencvenes évek második felében egypercnyi szinkron elkészítéséért körülbelül 3200 forintot fizettek a megrendelők a stúdióknak. Ebbe bele kellett férnie a fordításnak, vagyis a dramaturg bérének, a stúdiómunka költségének és rezsijének, valamint a színészek fizetésének is. Igen ám, de ez az ár közel huszonöt éve nem emelkedett számottevően. Ezért fordulhat elő, hogy a legtöbb szinkrondramaturg átlagosan 350-400 forintot kap egypercnyi fordításért. Időnként előfordulnak magasabb, akár 600 forintos díjak is, de ezek nagyon ritkák.

 

És ez esetben nem nyersfordításról beszélünk, a dramaturg munkája kiterjed a szöveg stilisztikai jegyeinek átültetésére, a nyelv megfelelő kulturális, szociális térbe helyezésére és a szájra írásra is. Könnyű kiszámolni, hogy egy mozifilm teljes fordításával a dramaturgok legfeljebb bruttó 40 000 forintot kereshetnek. A lapunknak nyilatkozó dramaturgok szerint egy egész estés film magyar szövegének elkészítése, ha az szakmai igényességgel párosul, legalább öt-hat teljes munkanapot vesz igénybe. Ebből következik, hogy ha valaki időnként a hétvégéjét is rááldozza a munkára, egy hónapban akkor is legfeljebb négy filmmel végez, kevesebb mint bruttó 200 ezer forintért. Ebből nem lehet megélni. A dramaturgok ezért két dolog közül választhatnak: vagy a minőségi követelményeket elengedve igyekeznek minél többet fordítani, vagy mellékállásként tekintenek a munkára. Egyik sem tesz jót a minőségnek.

A színészek hasonlóképpen alkalmazkodtak a helyzethez. Igyekeznek minél több munkát elvállalni, egyik stúdióból sietnek a másikba. Így viszont sok esetben nem tudnak kellően elmélyülni a szerepükben. Mint azt egy stúdióvezetőtől megtudtuk, az ezredforduló előtt még bevett gyakorlat volt, hogy a rendező elbeszélgetett felvétel előtt a színészekkel a szerepükről, többször is megnézték, kielemezték az adott jelenetet. – Ma erre általában nem jut idő. Gyakran előfordul, hogy a színész beesik az ajtón, átfutja a szöveget, és már kezdődik is a felvétel. A munka végeztével pedig rohan tovább, másik stúdióba, színházba, ki merre keresi a megélhetést – jegyezte meg a stúdióvezető.

Az igazsághoz ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy a fent leírt állapotok inkább az elmúlt évek viszonyait tükrözik, mert mostanában – valószínűleg csak átmenetileg, de – emelkedtek a bérek. Ez azonban nem annak köszönhető, hogy a tévécsatornáknak megesett a szívük a szinkronmunkásokon, hanem annak, hogy egyre több streamingszolgáltató jelenik meg Magyarországon, és ezek a piacra lépés előtt igyekeznek tartalmaik minél nagyobb hányadát magyar felirattal, esetleg szinkronnal ellátni. És ők hajlandók a magyarországi percdíjaknál jóval magasabb, akár 5 dolláros bért is fizetni a fordításért. Nem is csoda, ha az elmúlt hónapokban minden épkézláb szinkrondramaturg hozzájuk pártolt át. A hazai filmforgalmazóknak és tévécsatornáknak dolgozó stúdiók pedig munkaerőhiánnyal küzdenek.

A lapunknak nyilatkozó stúdiók elismerték, hogy nehéz helyzetben vannak, de mint mondják, nem azért nem tudják felvenni a versenyt a nyugat-európai bért fizető szolgáltatókkal, mert nem akarnak többet fizetni, hanem azért, mert a hazai megrendelőik sem tudnak – mások szerint nem hajlandók – többet szánni a szinkronra. A magyar piac nem túl nagy, érvelnek a megrendelők, és ez akár elfogadható magyarázatnak is tűnhetne, ha a Magyarországhoz hasonló méretű Csehországban és a kisebb Szlovákiában nem a hazai bérek többszörösét kapnák a szinkronban dolgozók.

Hogy mit tehetnek a stúdiók ebben a helyzetben?

Az egyik lehetőség a tűzoltás: megpróbálják az utcáról pótolni a kiesett dramaturgokat. Csakhogy ez nem olyan egyszerű. Mint azt az egyik stúdió több évtizedes szinkrontapasztalattal rendelkező vezetője elmondta, a dramaturg munkájának körülbelül negyven százalékát teszi ki az idegen nyelv használata, másik negyven százalékot a magyar nyelv és az adott kulturális háttér magas fokú ismerete jelenti. A maradék húsz százalékot pedig a szakmai alapelvek, szabályok magabiztos használata teszi ki. Ma már nem nehéz olyan fiatalokat találni, akik megfelelő szinten beszélnek idegen nyelveket, a szakma szabályait is meg lehet tanítani nekik néhány hónap alatt, a műveltséget és a stílusérzéket azonban nem lehet tanfolyamokon oktatni. Ebből következik, hogy a gyorstalpalókon felkészített kollégák jelentős része csak hatvanszázalékos teljesítményt tud nyújtani. Ezért fordulhat elő, hogy a történelmi filmek szereplői gyakran olyan kifejezéseket használnak a magyar szinkronban, amelyeket az adott kor beszélői soha nem mondtak volna ki. – Elkészül a fordítás, a szöveg értelme jó esetben nem csorbul, a minőség azonban elvész – jegyezte meg forrásunk.

Arra a kérdésre, hogy készülnek-e béremelésre, a stúdiók vezetői azt felelték, megteszik, ami tőlük telik, ezért ma már előfordulnak 600 forintos percdíjak is a hazai piacon, ám a nemzetközi cégek által kínált bérek közelébe sem érnek addig, amíg a megrendelőik nem hajlandók emelni a percdíjakon. És egyelőre úgy tűnik, hogy nem fogják hirtelen a többszörösére emelni a magyarításra szánt összegeket. Bár a nagy tévécsatornák megkereséseinkre nem reagáltak, a piac kisebb szereplői látszólag értetlenül álltak az alacsony percdíjakra vonatkozó állításaink előtt. Mint megjegyezték, ők nem tapasztalták, hogy nehezebb lenne dramaturgokat találni, és állításuk szerint a díjak is jelentősen emelkedtek az elmúlt években.

 

A fenti állításoknak ugyanakkor ellentmondani látszik, hogy a megrendelők egyre gyakrabban fordulnak alternatív megoldásokhoz. Egy stúdióvezető osztotta meg velünk a következő történetet. Az egyik hazai tévécsatorna, amikor nem talált szinkrondramaturgokat, egy fordítóirodát kért fel a munkára, majd a magyar szöveget átküldte egy stúdiónak, hogy az alapján készítsék el a szinkront. Hiába szabadkoztak a stúdió szakemberei, hogy ez lehetetlen, a magyar szöveg másfélszer olyan hosszú, mint az angol, a csatorna nem tágított. Ekkor a stúdió küldött nekik egy mintaanyagot, amelyben teljesítették a megrendelő kérését. Persze ebből az lett, hogy a színész a képernyőn már befejezte a mondandóját, épp jóízűt kortyolt az italából, miközben a szinkronhang még mindig beszélt. A megrendelő az eredmény láttán persze felháborodott, ezért végül a szinkron készítőjét vonták felelősségre.

Hogy miért nem emelkedtek az árak lassan huszonöt éve?

A szakmában nincs vita az okok tekintetében, ugyanazok a folyamatok játszódtak le a szinkron területén, amelyek annyi más szellemi munkának a pénzben mért értékét is letörték. A stúdiók ahelyett, hogy összefogtak volna, egységesen léptek volna fel a piacon, és a szakmaiság, a minőség védelmére keltek volna, egymás árai alá licitálva tülekedtek a munkákért. A kiszolgáltatott helyzetben lévő dramaturgok és színészek pedig alacsony bérért is elvállalták a munkákat, attól tartva, hogy nem kapnak elég megrendelést. Így ment ez évtizedekig. Idővel azonban a változatlan percdíjak értéke olyannyira lecsökkent, hogy már akkor sem biztosított tisztességes megélhetést, ha valaki éjjel-nappal dolgozott. A nemzetközi bérszínvonalon dolgoztató streamingszolgáltatók az utolsó pillanatban érkeztek. Csakhogy a nemzetközi cégeknek most azért van szükségük nagyon sok munkaerőre, mert a már meglévő archívumaikat lokalizálják, fordítják le magyarra. Ez a munka azonban legfeljebb egy-két évig tart. Azt követően sokkal kevesebb fordításra lesz szükségük. Épp ezért a szinkronszakma képviselőinek, élükön a stúdiókkal most kellene egységesen fellépniük, és elfogadható árakat kialkudniuk. Különben hamarosan az a helyzet áll elő, hogy a legjobb szakemberek a nyugati béreket kínáló streamingszolgáltatóknak dolgoznak majd, a hazai piacon pedig csak azok vállalnak munkát, akik kénytelenek beérni az alacsonyabb bérekkel is.

 

Gondolhatnánk persze úgy is, hogy mindaz, amiről a dramaturgok és a stúdióvezetők beszélnek, a szinkronszakma belügye. De nem az. A televízió még manapság is nagy hatással van a beszélt magyar nyelvre. Ha beletörődünk abba, hogy a leggyakrabban nézett műsoraink szegényesen, színtelenül szólalnak meg, akkor ne csodálkozzunk rajta, ha az élő nyelv is ezen az úton indul el.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/6. számában jelent meg február 4-én.