A kislány és apukája percek óta sétált a románzászló-erdő alatt Nagyváradon. Ez persze nem nehéz, mert a belváros románzászló- és -szimbólum-erdő – inkább az a kérdés, hol nem ütközik bele az ember valamibe. Szóval sétáltak a kellemes nyári melegben, és a kislány megkérdezte: miért nincsenek magyar zászlók? Legalább arányosan annyi, amennyi magyar még maradt a városban. Hogy hétévesen hogyan ötlik fel egy gyerekben ilyen kérdés, önmagában is érdekes, de az még érdekesebb, hogyan gondolhatja bárki Magyarországon, mondjuk egy budapesti kerület élén, hogy a mai Romániában jó magyarnak lenni.

Nagyvárad persze nem rossz hely, sőt. Lehet magyarul beszélni az utcán, még ha a szállodában vagy egy átlagos étteremben ne várjon is magyar kiszolgálást, étlapot, feliratot az ember. Nagyvárad belvárosa tényleg ragyogó. Este nem látszanak a liberális városvezetés által százával kitett román zászlók, a hódító I. Ferdinánd új, hatalmas lovas szobráról kis fantáziával képzelhetjük azt, hogy Szent Lászlóé. Búvópatakként tehát meg lehet lenni a hétköznapokon: vannak magyar helyek, sőt a főteret is megkapja a magyarság időnként. A Szent László-napokon jó érzés ott lenni, de aztán a patak megint alámerül, és egy elrománosított várost látunk, ahol semmilyen formában nincsen egyenlőség. Jelképekben, utcanevekben, mindenben a románság dominál, a magyarok az egyötödös jussukat sem kapják meg. Ha egyötöd alá mennek, „progresszív” város ide vagy oda, még ennyi sem marad. Kétségtelen, legalább megkérdezik a magyarokat szimbolikus kérdésekről. Lehet mondani, hogy nem kell Nagyváradnak extraóriási méretű román zászló, amilyenből tucatszámra akad már az erdélyi városokban. Hatalmas zászlók lobognak, hatalmas ortodox templomok épülnek, kolostorok bővülnek. De a magyar progresszív nem veszi észre a mély és erőszakos román nacionalizmust. Románia az „bezzeg”, nem is lehet más.

Románia ráadásul ma is a mélyállam világa, olyan módon, ahogy azt az egyszeri magyar polgármester el sem tudja képzelni. A szervek bizony ott vannak mindenhol, beleszólnak a politikába, és kapcsolatuk az állam elnökével, Klaus Iohannisszal több mint kérdéses. Ahogy sokan mondják: nem biztos, hogy az elnöknek van titkosszolgálata, hanem inkább a titkos­szolgálatnak egy államelnöke. Az új nemzetbiztonsági törvénycsomag orosz mintára bővítené a szolgálatok eleve igen bő jogköreit. Az 1990-es marosvásárhelyi pogrom ürügyén átmentett Securitate-állományból felépülő Román Hírszerző Szolgálat (SRI) óriási hatalma csak tovább nőne.

De még az életszínvonal kérdése is felemás. Nagyváradot elhagyva a vidék lepusztult. Tasnád és Margitta szomorú látvány, akárcsak Diószeg és a környékbeli falvak. Persze van ezeknél rosszabb is, Abrudbányán vagy Zalatnán nehéz megtalálni a prosperitást. Partium és Erdély sokat fejlődött az utóbbi két évtizedben, de néhány nagyváros kivételével általános képben, infrastruktúrában, élhetőségben messze van Magyarországtól. Ezért megy el sok román is, nem csak magyar. Az erdélyi lakosság 1992 és 2011 között 7,7 millióról 6,7 millióra csökkent, és további jelentős csökkenést fog kimutatni a 2022-es népszámlálás.

Románnak lenni sem igazán jó tehát, de a magyaroknak felkínált jövő megalázó. Aki elfogadja a román szupremáciát, szimbolikusan is behódol, azt anyagi sérelem nem éri, üzletelhet, gazdagodhat. Ha nem… Közösségi szinten is lehet egy-két kisebb engedmény, néhány felirat, emlékmű, lehetőleg eldugva, vagy ha „egyensúlyként” két románt építenek mellé. Egy-egy út, kis pénz erre vagy arra. De ennél több nem. A magyar nyelv és kultúra tűrtnek, az asszimiláció támogatottnak számít, az egyenlőségre való bármilyen valódi törekvés, ha nem minősül is tiltottnak, államilag akadályozva van. Beszélni lehet autonómiáról, valós kétnyelvűségről, csak komolyan előrejutni nem. Erdélyben, bármit gondolnak is a magyar progresszívek, nem jó magyarnak lenni.

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata