A kutatóhálózatban egyelőre nyugalom van
Székfoglaló
Az Akadémia közgyűlése és tudományos előadások tucatjai elől lopta el a show-t a múlt héten egyetlen Facebook-bejegyzés, amely az MTA-n belüli férfidominanciát kifogásolta. A javaslat nyitott kapukat dönget, nem úgy a kutatók, akik az autonómiájukat féltik.
Riba István
Lemondott a Magyar Tudományos Akadémia pszichológiai tudományos bizottságában betöltött tagságáról Kende Anna, tiltakozva az ellen, hogy az idén egyetlen nőt sem választottak be az Akadémia rendes tagjai közé. Az ELTE intézetigazgatójának a közösségi oldalán közzétett nyilatkozata annak ellenére nagy port kavart, hogy hamar tisztázódott: az igazi malőr nem most, hanem hat évvel ezelőtt történt. 2016-ban ugyanis nem választottak egyetlen nőt sem az MTA levelező tagjai közé. Márpedig ezek közül kerülhet ki hat év elteltével az, aki az akadémiai testületben rendes taggá válik. Igazán felháborodni tehát akkor lett volna oka Kendének, amit annak idején sokan meg is tettek. Élükön Lovász László akkori MTA-elnökkel, aki a lesújtó választási eredmény láttán létrehozta az azóta is működő Nők a Kutatói Életpályán Elnöki Bizottságot, amelynek az a dolga, hogy figyelemmel kísérje a női kutatók előmenetelét, és ajánlásokat dolgozzon ki az érvényesülésük útjába kerülő akadályok megszüntetésére. Ennek eredményeként 2019-ben már tíz női levelező tagot választottak az akadémikusok. Az elnöki bizottság egyik tagja, Kamarás Katalin akadémikus zokon is vette tudóstársa mostani reakcióját. Mint a Nők a tudományban Facebook-oldalon írta, „köszönöm női akadémikustársaim és a bizottság többi tagja nevében Kende Annának, hogy hároméves erőfeszítésünkről és munkánkról tudomást sem véve most azzal gondol feltűnést kelteni, hogy ő viszont megtagadja a munkát, ha csak bizottsági tagként is”.
Hirtelen pénzeső zúdult rájuk
Azért is terelhette el egyetlen Facebook-poszt a figyelmet az MTA közgyűléséről, mert az Akadémia kormányzati átszervezése körüli, három évvel ezelőtti vihar mára lecsendesedett, a kutatóhálózatától megfosztott tudóstestület iránti figyelem érezhetően lanyhult. Ugyanakkor Lőrincz Viktor, az Akadémiai Dolgozók Fóruma nevű szervezet alelnöke úgy látja, hogy az MTA nemzetközi tudományos presztízsét és reputációját nehéz pótolni, az intézetek gazdájává tett Eötvös Loránd Kutatási Hálózat (ELKH) „nem vált nemzetközileg elismert védjeggyé”. De úgy tűnik, a kutatóhálózatban egyelőre nyugalom van.
Mégpedig alapvetően a pénz miatt. Miután ugyanis az intézetek elkerültek az Akadémiától, hirtelen pénzeső zúdult rájuk. A kutatók fizetését jelentősen, 30–50 százalékkel emelték, s az intézeti költségvetés is közel duplájára nőtt. Ehhez jönnek még a különböző pályázati pénzek, az OTKA, az újonnan indított Élvonal Kiválósági Program vagy a fiatal kutatók számára kiírt pályázatok. Emellett kialakították a nemzeti laboratóriumok hálózatát, amelyben ezek az intézetek konzorciumi tagok, s ezen keresztül is milliárdos összegekhez jutnak. Az ELKH Társadalomtudományi Kutatóközpontjának Jogtudományi Intézetében kutató Lőrincz szerint azonban gond, hogy „a kutatások finanszírozása országos szinten is gyakran ötletszerű és átláthatatlan, így nehéz megmondani, hogy egyes kutatásokat pontosan mi alapján támogatnak”. S az is feszültséget okoz, hogy a béremelés nem épült be a fizetésekbe, „a kutatók aggódnak amiatt, hogy ennek a többletnek hosszú távon is meglesz-e a forrása”. Ahhoz pedig, hogy pluszpénzek kerüljenek a kutatás-fejlesztésbe, nem kellett volna kiszakítani az intézethálózatot az MTA-ból. „Ezt a pénzt az eredeti struktúrában is oda lehetett volna adni az intézeteknek” – szögezi le az Akadémiai Dolgozók Fórumának alelnöke.
Hol és miért akadnak el a nők a tudományos pályán? Évtizedek óta foglalkoztatja ez a probléma a kutatókat, és nemcsak Magyarországon, de a fejlett világban szinte mindenhol. Az UNESCO pár évvel ezelőtti gyűjtése szerint a kutatás-fejlesztésben a nők magyarországi aránya nem maradt el az európai átlagtól, sőt jobb volt, mint Svédországban, Németországban, Hollandiában vagy Ausztriában. De az is kiderült ebből a rangsorból, hogy az élen volt posztszocialista országok, Lettország, Horvátország, Bulgária, Litvánia álltak, mindegyikben aránylag magas nőikutató-aránnyal. A szakértők ezt azzal magyarázták, hogy – hasonlóan a pedagóguspálya magyarországi elnőiesedéséhez – az alacsony fizetések kikezdték a kutatói pálya presztízsét, és a férfiak magasabb jövedelemért elhagyták a kutatási szférát.
Az is látszik, hogy a tudományos életpályán a nők egy bizonyos korban elakadnak, s ezt a hátrányt később már nem igazán tudják ledolgozni. Az egyetemet végzettek között több a nő, s a doktori (PhD) iskolákba beiratkozottak között is még nagyjából egyenlően szerepelnek a férfiakkal. A PhD-t azonban már kevesebb nő szerzi meg, s onnantól pedig a tudományos élet vezető pozícióiba alig tudnak bejutni. Ezt általában a családalapítással, a gyerekvállalással hozzák összefüggésbe, mondván: a kisgyermekük mellől visszatérve csak kevesen tudnak arra a szintre eljutni, hogy megszerezzék például a komoly tudományos munka megvédése után megszerezhető MTA-doktori címet vagy az akadémiai tagságot.
Azt, hogy ma a férfiaknál jóval kevesebb nő van az MTA doktorai és tagjai között, részben meghatározza az is, hogy hányan végezték el az egyetemet az 1980-as években, amikor még ott is a férfiak voltak többségben. Fábri Györgynek, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kara docensének számításai szerint 2019-ben és 2022-ben arányaiban megközelítőleg annyi nő jutott akadémiai tagsághoz, mint amilyen arányban negyven éve az egyetemen végeztek. Az igazi gond az, hogy ezeket az arányokat csak erőteljes beavatkozással, a Nők a Kutatói Életpályán Elnöki Bizottság ajánlásai nyomán elfogadott szabályokkal sikerült elérni. Az utóbbi időben tehát az MTA-n megtörténtek azok a változások, amelyek elősegítik a nők minél nagyobb jelenlétét az Akadémián, több évtizedes hátrányt azonban nem lehet néhány év alatt ledolgozni. S ez nem is az Akadémián múlik. Amennyiben sikerül a női PhD-sek számát növelni – s ez az egyetemek reszortja –, akkor több nő pályázhat majd az MTA-doktori címre, amely az akadémiai tagság előfeltétele. Az MTA-doktori címet frissen megszerzettek között ma már nagyjából egyharmados a nők aránya, s – szintén Fábri számításai szerint – az utóbbi két akadémikusválasztáson a nők átlagban már 9 évvel az MTA-doktori címük megszerzése után befutottak, míg a férfiaknak ehhez 16 év kellett. Az MTA-tag nők aránya 2000 óta több mint megháromszorozódott, ám még így is alig több, mint 10 százalék.
A többletpénz mellett eltörpülni látszik azoknak az eseteknek a jelentősége, amelyek azért rávilágítanak arra, hogy ha az ELKH vezetése vagy a kormány valamiért be akar avatkozni a kutatási folyamatokba, akkor azt gond nélkül meg is tudja tenni. Megtörtént, hogy a kormányhoz közelebb álló kutatók érdekében átírták az egyik OTKA-bizottság döntését (a bizottság elnöke tiltakozásul lemondott), és a pénzt végül az Innovációs és Technológiai Minisztérium (ITM) által átalakított lista alapján osztották ki. Az ELKH-nál az Ökológiai Kutatóközponthoz tartozó Balatoni Limnológiai Intézet önállósításánál és igazgatójának leváltásánál borult a bili. Jordán Ferenc igazgató nem kímélte sem a tudományos közéletet, sem Maróth Miklós ELKH-elnököt, a Válaszonline-nak adott interjújában az előbbit „balkáni mutyimocsárnak” nevezte, Maróthot pedig alkalmatlannak mondta arra, hogy országos kutatóhálózatot irányítson.
Nem sokkal ezután lemondott az Ökológiai Kutatóközpont nemzetközi hírű vezetője, Szathmáry Eörs is, aki a magyar tudományszervezés hiányosságai miatt döntött így, de az utolsó csepp a pohárban az volt, hogy „elszakították tőlünk a tihanyi Limnológiai Intézetet”. A döntéssel az ELKH nemzetközi tanácsadó testülete sem értett egyet.
A nemzeti laboratóriumok, ahol általában kutatóintézetek és egyetemek álltak össze, s néhol magáncégek is megjelentek, az ITM szerint alapvetően alkalmazott kutatásokra, illetve innovációkra lennének alkalmasak. Azonban az egész rendszer finanszírozását arra alapozták, amire a felsőoktatás fejlesztését is: az Európai Unió helyreállítási alapjára. A tervek szerint a nemzeti laboratóriumok közel 63 milliárd forinthoz juthatnának e forrásból – már ha a kormány hozzáférne a pénzhez.
Az intézetek autonómiáját féltők a kutatási szabadság miatt aggódtak leginkább, főleg a humán területeken működő intézetekben. Ezeket eddig még nem érte komolyabb fenyegetés, bár a Társadalomtudományi Kutatóközpontnál egy pillanatra megállt a kés a levegőben. A főigazgatói pályázatra ugyanis bejelentkezett az erősen kormánypártinak tartott Simon János politológus, aki ugyan nem nyerte el a posztot, de Boda Zsolt eddigi vezetőt sem nevezték ki az első körben. A megismételt pályázaton kiderült, hogy nincs kormánypárti hivatalos jelölt, így Boda maradt a főigazgató.
a kormány is megrendelőként lép fel
A Bölcsészettudományi Kutatóközpontban sima volt a váltás, Fodor Pál helyére Balogh Balázs került, az intézetek megelégedésére. Maróth Miklós e területre amúgy is jobban figyelt, már csak a Magyarságkutató Intézet jelentette kihívás miatt is, amelyet információink szerint Maróth meglehetősen dilettáns társaságnak lát. Akinek tudományos munkáját ott értékelte, például Szovák Kornél középkorkutató klasszika-filológusét, azt el is csábította az ELKH-hoz, sőt Moravcsik Gyula Intézet néven saját intézetet is kapott. De Maróth azzal is megfricskázta Kásler Miklós minisztert, a fantasztikumba hajló genetikai eredményeivel szívesen kérkedő Magyarságkutató Intézet mentorát, hogy megalakította a Bölcsészettudományi Kutatóközpontban az Archeogenomikai Intézetet, tudományos hátteret adva a történeti-genetikai kutatásoknak.
Freund Tamás, az MTA jelenlegi elnöke többször is kifejtette, hogy igazán azt szeretné, ha az intézethálózat az Akadémia költségvetési fejezetébe kerülne vissza, már csak azért is, mert az ELKH jelenleg ingyen használja az akadémiai vagyont. Emiatt és a kutatások szabadságát féltve Lovász László előző elnök 2019-ben az Alkotmánybírósághoz fordult, amely 2020 decemberében befogadta az indítványát, ám azóta sem döntött róla. „Kezdetektől fogva hangsúlyoztuk: az MTA kényszerítése, hogy ingatlanait használatba adja, egyfajta kisajátítás, ami jogellenes” – mondja erről Lőrincz Viktor, aki szerint az AB késlekedését semmi nem indokolja.
A kutatóhálózat integritását tehát nem érintették az eddig változások, csupán kisebb átalakítások történtek. Pedig egy, a feladatok mentén történő alapos ráncfelvarrás ráfért volna a hálózatra. Az Akadémia égisze alatt esetleg nagyobb esély lehetne a hálózat szükséges átalakítására, az autonóm döntéshozatalt pedig a kutatók is jobban tolerálnák, mint ha a kormány erőből próbálná lenyomni a torkukon az átalakítási terveit.