A rezsiárak megemelése a jelenlegi jövedelmi viszonyok között még nagyobb veszélyt jelent a kulturális élet szereplőire nézve, mint a kataszabályok megváltoztatása. A kulturális termékek luxuscikknek számítanak majd, ezért ez lesz az első, amiről le fognak mondani azok, akiknek eddig volt igényük ilyesmire – véli Lovasi András. Zenésztársa, Kispál András szerint súlyos áldozatok árán ugyan, de ki fog lábalni az ország a gazdasági válságból, ám a ránk ömlő töménytelen gyűlölet alól csak több generáció után fogunk kimászni. A Kispál és a Borz hét év után augusztusban áll ismét színpadra, egyebek között erről, a készülő új albumról, fesztiválfi nanszírozásról, kétharmadról és a Tanú máig élő szelleméről beszélgettünk.

– Harmincöt évvel a megalakulása és 12 évvel a feloszlása után ismét jelen időben beszélhetünk a Kispál és a Borzról. Fiatalabb olvasóink kedvéért talán be is mutathatnák egymást. Mi jut eszükbe, ha a másikra néznek?
Lovasi András: Az első emlékeim a középsuliból vannak Kispiről. Ő biztos nem onnan emlékszik rám, mert három évvel alatta jártam, a fiatalabbakra meg csak akkor emlékszünk a gimnáziumból, ha csajok voltak. Nagyon korszerűtlen figura volt, egyáltalán nem volt trendérzékeny. Akkor, a nyolcvanas években a kinézet, öltözködés alapján körülbelül be lehetett lőni, ki mi iránt érdeklődik, diszkós-e, alter, punk vagy rocker. De Kispiről ránézésre nem derült ki semmi a világon. Katonai kimenőnadrágban járt, elég ciki volt a figura. De egyszer láttam egy metálzenekarban játszani, és ezt megjegyeztem. Nekem fontos információ volt az is, ha valakinek gitár van a kezében. Aztán még évekig kerülgettük egymást. Egyszer az Ózdi (Ózdi Rezső basszus gitáros, Kispál és a Borz, Kiscsillag) lehozta az első zenekarom próbájára a panel aljába; azt hiszem, nem volt elragadtatva az ott hallottaktól. Pár évre rá, a katonaság alatt a tiszti klubban zenéltem, amikor odajöttek az Ózdival, és megbeszéltük, ha leszereltem, zenekart alapítunk. Szerencsésen alakult a dolog, ő épp akkor akarta abbahagyni a zenélést, nem talált hozzá komolyan vehető társakat. Én meg felismertem benne azt a gitárost, aki kész van: konyhakész hangzással, karakterrel, ötletekkel, riffekkel, mindennel. De addigra a furcsa, ellentmondásos természete is meg volt csontosodva. Egy csomó skrupulus, gátlás, félelem gyötörte, ami párosult egy sajátosan kispolgári attitűddel. Ez olyan dolgokban nyilvánult meg, hogy még az erősítőjének is vett buszjegyet, másrészt meg olyan dalszövegek hagyták el az elméjét, mint hogy „hatalmas péniszét addig lengette, míg a pénisz a lengetést engedte”.

Kispál András: Romhányin nőttem fel…

L. A.: Ha egy mondatban kell bemutatnom, akkor: Kispál András a legegyénibb hangú gitáros, akit ismerek.

K. A.: A Lovi pedig az egyik legérdekesebb verseket író ember, aki ráadásul nemcsak megírni tudja őket, hanem megzenésíteni is. Olyan, mintha testvérek lennénk, egy hullámhosszon vagyunk. Egyébként tény, hogy amikor az Ózdi levitt a próbátokra, nem voltam elragadtatva. A szerzemény, amit akkor játszottak, az Égnek meredő uborkák címet viselte…

L. A.: Elnézést, Mellőzéstől felhizlalt uborkák volt a címe.

K. A.: Meg is jegyeztem, hogy én ezekkel nem akarok zenélni. Aztán máshogy alakult, belecsöppentünk, elkezdett működni a dolog, aztán nem sokkal később már azon vettük észre magunkat, hogy komolyan gondoljuk. Én otthagytam a tisztes kispolgári állásomat, Lovi meg a főiskolát. Hamar kialakult a munkamegosztás is, én sosem voltam előretolt helyőrség, a Lovi meg jó volt frontembernek és a szervezésben is, így ő lett a zenekarvezető. Azóta is az ő fejében van minden, folyton ötletel és amit kitalál, általában működik.

– Lovasi Andrással tavaly februárban ott ért véget a beszélgetésünk, hogy azt mondta, ha elfogy az akkortájt eladott házáért kapott pénz, akkor majd összeáll a Kispál és a Borz, addig legfeljebb csak a saját örömükre járnak össze zenélni. Kiürült a kassza, vagy adódott más motiváció is?
L. A.: 2010-ben azért függesztettük fel a Kispál és a Borz működését, mert azt gondoltuk, ha nincsenek új közös ötletek, nem megyünk semerre, ne legyünk nosztalgia-zenekar. Ez ment az utolsó pár évben 2010-ig, próbálkoztunk, vártunk, de a közös kreativitásunk nem tért vissza. Csak mostanra. Dolgozunk egy lemezen, amit még idén november tájékán szeretnénk megjelentetni. Az újbóli közös munka bejelentésekor jöttünk ki az első dallal, és augusztus 10-én publikáljuk a másodikat. Ez így pedig már elég löket ahhoz, hogy csináljunk egy bulit most, a nyáron.

K. A.: Az elmúlt időszakban többször összejártunk zenélni, Lovi elhívott a szólólemezére gitározni, amit nagyon élveztem, aztán voltak ezek a borkóstólós estek is itt, a stúdió kertjében, amire szintén meghívást kaptam. Sok-sok éve nem játszottam közönség előtt, tehát ott volt a zabszem, de aztán gyorsan visszarázódtam. A próbákon meg már azt vettük észre, hogy nemcsak a műsort gyakoroljuk, hanem az új ötleteket is. Tehát most nem csak egy koncertsorozatra állunk össze, ahogy ’14-ben és ’15-ben, amikor az volt az alkotói kihívás, hogy a Kispál-életművet színpadra állítsuk három részben. Most az adja a koncert apropóját, hogy van zenekar, ami egy új albumon dolgozik és amit nagyon élvezünk.

– Hogy haladnak, mik a tervek?
K. A.: Eddig három számot rögzítettünk teljes egészében. A tervünk az, hogy novemberre elkészülünk a többivel, és karácsony előtt meg is jelentetjük. Nem tudom, addig hány szerzeménnyel készülünk el, de nem is igazán ez az érdekes. Ha hattal, akkor annyival, ha nyolccal vagy tízzel, akkor meg annyit adunk ki.

 

 

L. A.: Nem leszek boldogtalan, ha csak, mondjuk, nyolc számmal jövünk ki. A klasszikus album formátum amúgy is eleve korszerűtlen, úgyis csak egy-két dal fut nagyobbat majd, ha egyáltalán bárkit érdekel. Mert igazság szerint ez egyelőre csak nekünk fontos. Az embereket a régi dalok érdeklik, és ezt egy ennyi idős zenekarnak el kell fogadnia. De azért reménykedünk, hátha.

– Eddig csak egy koncert lett meghirdetve a Kispál on Orfűn, augusztus 27-ére. A turné ötletszinten sem merült fel?
L. A.: Sem testünk, sem lelkünk nem kívánja. Úgy meg semmi értelme, ha nem érezzük jól magunkat közben. Kispinek fénykorában sem volt a világa ez. Mindig az agyára ment a bizonytalanság, hogy hol alszunk, mit kajálunk, kinyitja-e időben a portás a vidéki művházat. Az évek múlásával én is úgy vagyok vele, hogy erre a tortúrára már nincs szükségem. Annak, hogy a Kiscsillaggal is kevesebb bulit vállalunk, ez is az oka, nemcsak az, hogy most a Kispál és a Borzra koncentrálok. Azt szeretnénk, ha a koncertjeink számunkra is ünnepek lennének. Ez egy sok állomásos turné esetén lehetetlen. Viszont lehetséges, ha olyan a hely, a közeg, és felkészülni is van időnk. A Kispál általában nem gondolkodott Budapestben, a tizedik, majd a huszadik születésnapokat is itt, Pécsen ünnepeltük. Orfű pedig a legideálisabb helyszín és alkalom, hogy ismét színpadra álljunk.

K. A.: Az életemnek ezt a szakaszát 2010-ben lezártam, amikor vége lett az utolsó koncertünknek, elköszöntem mindenkitől és hazamentem. Azóta is nyugodt, kispolgári életet élek, remekül elvagyok a kertben, a ház körüli munkával. Élveztem, hogy kiestem a popipar miliőjéből, egyáltalán nem hiányzik a nyüzsgés. A későbbi bulikról is győzködnie kellett a Lovinak, igaz, annak nagyon örülök, hogy sikerült neki. Nekem nagyon jó így, hogy öt-hat évente adunk egy nagykoncertet, ami ünnepi esemény. És nekem is evidencia, hogy egy ilyen bulinak Orfűn a helye, már csak azért is, mert a Fishinghez erősen kötődnek a barátaink, a helyi zenészek és a közönség is.

– Vissza az anyagiakra, mennyire motiváló a pénz egy Kispál-koncert összehozásakor?
K. A.: Szerintem semmiképp nem az elsődleges szempont, hiszen egy nagyobb helyen sokkal több pénzt kereshettünk volna, ne felejtsük el, a meghirdetés után, alig tíz nap alatt elfogyott a szombati Kispál-napra az összes jegy. Szóval számolunk bevétellel, de jelentősebb kiadásokkal is. Úgy vagyunk vele, hogy ha már ilyen ritka és ünnepi alkalmak a Kispál-koncertek, akkor illik maradandót az asztalra tenni, aminek vannak költségvonzatai is: az átlagosnál komolyabb fény- és videótechnikával készülünk, ami nem olcsó mulatság. Lesz rendezője is a koncertnek Bodó Viktor személyében, és egyéb meglepetésekkel is készülünk, szóval elég nagy most a készülődés.

L. A.: Vannak olyan zenekarok, amelyek a múltjukból élnek. Mi sem áltatjuk magunkat, tudjuk, hogy a közönség jelentős része a 90-es–2000-es években írt dalokért kíváncsi ma is a Kispálra. Egy nosztalgiabulit bármikor hoznánk egy erős négyesre. De magunkkal szemben van egy elvárásunk, szeretnénk, ha a közönség úgy menne haza a koncertünkről, hogy többet kapott, mint egy nosztalgiabuli. És ha már anyagiak: részemről van egy másik aspektus is: a Fishing On Orfű (FOO) 40 százalékos tulajdonosaként nincs okom tagadni, hogy a buli számottevő bevételt jelent a szervezőknek. A bevételből nem a saját pénztárcánkat tömjük tele, hanem hiteleket finanszírozunk, a FOO ugyanis mondhatom, hogy erő feletti vállalással megvásárolta a fesztiválnak otthont adó kempinget. Az augusztusi háromnapos rendezvény és az ennek csúcseseményeként beharangozott Kispál-koncert tehát tagadhatatlanul fontos üzletileg is. De azt gondolom, ezért nincs szégyenkeznivalónk.

– A Magyar Hang is megtapasztalhatta, hogy ma már a fesztiválpiac is ki vannak téve a NER kényének-kedvének: megüzenték, ha valahova beengednek bennünket, ott ugrik a pályázati támogatás. A FOO mennyire van függő helyzetben?
L. A.: A Fishing csak a fesztiválszövetségnél szokott pályázni, ahol törekednek arra, hogy a forrásokat a rendezvény méretéhez arányosan igazítsák, és lehetőleg minden szövetségi tag kapjon támogatást. De arról sem vagyok meggyőződve, hogy a rendelkezésre álló pályázati forrás egyáltalán állami pénz-e, hiszen az valójában a jogdíjakból származó, az Artisjuson és a Nemzeti Kulturális Alapon keresztülfolyatott pénz. A lényeg, hogy a Fishing körülbelül 5–10 millió forintot szokott kapni. A fesztivál költségvetése a tízes években 280 milliós volt, de most már a 400 milliót közelíti az infláció és a különböző költségek emelkedése miatt. Tehát röviden: a pályázati pénz a mi esetünkben bár fontos, de nem számottevő jelentőségű. Ugyanakkor az is igaz, hogy egy zenei és egyéb művészeti rétegműfajokat felvonultató kulturális, közéleti profilú fesztivál, mint például az Ördögkatlan vagy a Művészetek Völgye kiszolgáltatottabb helyzetben van. Egyébként a Fishing az antitézise annak, hogy hogyan kell fesztivált csinálni: soha sehol nem toporogtunk azért, hogy hozzánk vágjanak iszonyatos pénzeket. Gerendai Károly, a Sziget alapítója még 2007-ben azt mondta nekem, hogy csak akkor álljunk neki, ha megvan a büdzsé 50 százaléka bárhonnan, de nem jegybevételből. Ehhez képest mi, Kálócz Tamással néhány milliónyi megtakarításunkkal ugrottunk neki. Az első pár év nem vészesen, de bukó volt, a harmadik fesztivált már nullára hoztuk.

– A már említett másfél évvel ezelőtti interjúban azt mondta, reméli, hogy megéri az Orbán-kormány bukását. Meddig égett önben a remény lángja?
L. A.: Ahogy közeledtünk a választás időpontjához, úgy oszlott szerte ez a remény. Bíztam benne, hogy nem lesz meg a kétharmad, de így sem lepődtem meg. Már hozzászoktunk, nem omlik össze a világ egy újabb kétharmad miatt. Emellett, látva az ellenzék képességeit, meggyőződésem, hogy ha tavasszal be is állt volna a fordulat, az új kormány körülbelül addig tartott volna, mint a Tanácsköztársaság: elsodorta volna őket a kezeletlen és kezelhetetlen problémák garmadája és az a mélyállam, amit az elmúlt években arra az esetre épített ki a NER, ha buknának.

– Milyen a közérzetük?
K. A.: Nekem borzasztó. És nem a kispolgári-kisnyugdíjasi életmódomból fakadóan. Nem értek a gazdasághoz, de azt gondolom, hogy a gazdasági nehézségekből valahogy, súlyos áldozatok árán, előbb vagy utóbb ki fog lábalni az ország. Ezt elfogadom. De azzal a töméntelen gyűlölettel, ami ömlik ránk, nem tudok mit kezdeni. Ez megmérgezi az emberi kapcsolatokat, jobban, mint bármikor korábban. Több generációnak kell felnőnie ahhoz, hogy ebből kimásszunk. Alapvetően liberális felfogású vagyok, ez számomra azt jelenti, hogy mindig arra törekedtem, hogy megértsem azokat, akik másképp gondolkodnak. Meggyőződésem, hogy ott jó lenni, ahol mindenkit hagynak élni. Csak most sajnos nem hagynak, lásd gyűlöletszítás, kata, rezsiárak. És azt sem szeretem, ha a pofánkba hazudnak. Aki nem csak a közmédiát követi, tudja, hogy súlyos gazdasági, szociális, társadalmi bajok vannak. Mi lesz a gyerekeinkkel? Kimennek, és ott is maradnak? És az itt maradóknak milyen lehetőségei lesznek a normális életre, boldogulni, gyermeket nevelni, vagy épp gyógyulni?

L. A.: Én sem vagyok derűlátó. A saját személyes sorsunkat is mélyen érintik azok a folyamatok, amelyek az országban zajlanak. A kata kiherélése a zenészek zömének azt jelenti, hogy legalább 20-25 százalékkal fognak kevesebbet keresni. Vagy pedig feketézni fognak épp úgy, mint a kata elődje, az eva (egyszerűsített vállalkozói adó) bevezetése előtt. A jelenlegi jövedelmi viszonyok mellett az infláció és a lakossági energiapiac közeli árazása egy ahhoz hasonló, iszonyatos lecsúszást fog eredményezni, mint amilyet a 90-es években már átélt az ország. Amikor a társadalom középső harmada – nevezzük kádári középosztálynak –, amely rendelkezett egy biztos egzisztenciával, pillanatok alatt lecsúszott, és nélkülöznie kellett legalább öt-tíz éven át. Ez egyébként még nagyobb veszélyt jelent a kulturális élet szereplőire nézve, mint a kataszabályok megváltoztatása. A kulturális termékek luxuscikknek számítanak majd megint, ezért ez lesz az első, amiről le fognak mondani azok, akiknek eddig volt valamennyi igényük ilyesmire. Nem siránkozni szeretnék, valószínűleg nem nekünk, befutott ötven–hatvan év körüli zenészeknek lesz a legrosszabb, hanem azoknak a fiataloknak, akiknek épp most jönne el az idejük. Vagy: olyan eszelősen fogják csinálni a rock and rollt, mint anno mi, hiszen a Kispál is egy hasonlóan nehéz időszakban futott be.

 

 

– Korábban lobbizott a szakmáért. Most, hogy romlik a helyzet, lennének ötletei?
L. A.: Az fajta érvényesülési modell, ami a teljes politikai elitet jellemzi oldaltól függetlenül annyira végtelenül taszít, hogy semmi ilyesmiben nem kívánok részt venni. Amikor végül rövid életű, de a popzene középgenerációjának első jelentősebb támogatását jelentő PANKKK-ot (Program a Nemzeti Kortárs Könnyűzenei Kultúráért) a kétezres évek közepén elkezdtük, rengeteg politikussal egyeztettünk előzőleg, és mind a várható politikai hasznot mérlegelte, ahelyett, hogy a dolgát végezve egy jó ügyért lobbizott volna. Az urambátyám viszonyok, a „Pelikán elvtárs, egyszer majd kérni fogunk magától valamit” mentalitás nemcsak a Tanúban van jelen, hanem sajnos mindennapi gyakorlat volt akkor szoci körökben. Most meg, hát látjuk: pár hűségnyilatkozat és lehet a különböző kasszákhoz fáradni. Kíváncsi vagyok, a Demeter-művek hogy fog muzsikálni most, hogy itt a válság, jönnek-e a belengetett milliárdok.

– Mit kértek „Pelikán elvtárstól”? Ingyen Kispál-bulit?
L. A.: Majdnem. Féláron.

K. A.: Igen? Melyik bulin játszottunk fele gázsiért?

L. A.: Egyiken sem, mert nemet mondtam rá. Az egyik egyeztetés után egy héttel visszahívott az illetékes szoci politikus azzal, hogy van itt ez az ifjúsági tábor, ahol a segítségéért cserébe játszunk olcsóbban. „Azért, hogy te segítesz felnevelni a saját konkurenciámat, azért én féláron játsszak?” – kérdeztem vissza. Én a szakmámért lobbiztam, nem magamért. Aztán amikor a program megindulása után az volt talán a Narancs látomása, hogy Lovasi Szandival fog sorban állni a rengeteg pénzért a PANKKK pénztáránál, megerősített abban, hogy ott építsünk fel, találjunk ki szerintem jó dolgokat, ameddig nem ér le a politika. Ebből lett például a Fishing.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/31 számában jelent meg július 29-én.