Lovászy László Gábor írása a Mandiner hetilapban.

Sok szó esik az energiaszektort érintő szankciókról, kés­hegyig menő viták folynak az Európai Tanács és a NATO legfőbb döntéshozó fórumain. A téma fontos, hiszen alapvetően a gáz, a kőolaj és a szén importjára, valamint az atomenergetikára vonatkozó büntetőintézkedések lehetnek a leghatékonyabbak az orosz gazdaság meggyengítésére.

A szankcióknak szerteágazó és veszélyes következményei lehetnek. Emlékezetes, hogy egy amerikai újságíró, az International News Service-nek tudósító William Shirer úgy látta 1939-ben, hogy a háborús kilátások egyáltalán nem lelkesítik a németeket. Úgy vélekedett, hogy az 1918-as vereség, az azt megelőző és követő antantblokád alatt átélt éhezés és nélkülözés, majd a versailles-i szerződés kínzó emlékeket ébreszt bennük. Shirer Berlini naplójában ezért arról számolt be, hogy a fővárosban megdöbbenés lett úrrá, amikor a német csapatok megtámadták Lengyelországot. Ma ismét hadban áll három ország: Oroszország, Ukrajna
és a területeit átengedő Fehéroroszország. Oroszország és Ukrajna együtt a világ gabonaellátásának meghatározó részét adja. Még mielőtt kitört volna a háború, történt egy fontos és kevéssé ismert esemény. Ukrajna kétszer annyi szántófölddel rendelkezik, mint Franciaország. A földeket a vezetés a tiltakozások ellenére elkezdte kiárusítani. 2020 februárjában hosszú vita és tüntetések után a kormány erőszakosan átnyomta a parlamenten a földreformot úgy, hogy a felmérések szerint sem az ellenzék, sem az ukránok többsége nem értett vele egyet. (Az ellenzéket azóta Volodimir Zelenszkij elnök formálisan is betiltotta a háborúra hivatkozva.) A személyenként tízezer hektár föld megvásárlását lehetővé tévő jogszabály nyomán megindult a privatizáció. Bár Zelenszkij eredetileg úgy tervezte, hogy engedélyezi a külföldieknek a földvásárlást, a tiltakozások és a politikai támadások miatt elnapolta a döntést. A kormány végül huszonnyolc év után feloldotta a föld adásvételi tilalmát, magánosításba kezdett, és a külföldi gazdasági szervezeteknek is megengedi termőföldek vásárlását.

Azért sem mindegy, hogy mi zajlik ezen a területen, mert már most látszik, hogy a háború jelentős pusztítást végzett az ország búzaföldjein. Az Ukrán Gabonaszövetség márciusi jelentése szerint – bár a gazdaságok négyötöde még a harcok előtt lefoglalta a szükséges műtrágya- és vetőmagmennyiséget – a mezőgazdasági járműveket sújtó üzemanyaghiány máris az egyik, ha éppen nem a legnagyobb kihívás, hiszen a hajtóanyag mintegy 70 százaléka orosz és fehérorosz forrásból érkezett eddig. Jó hír, hogy a tervezett őszi vetés 97 százaléka a földben van, a tavaszi vetés azonban kevésbé kiszámítható, és a háború elhúzódása esetén a kukorica, a napraforgó, a szója és a tavaszi repce ültetése biztosan veszélybe kerül. A brit Green Square Agro Consulting  korábban úgy becsülte, hogy bő 27 millió tonna búzára lehet számítani idén, az új becslés már csupán 18,6 millió tonna.

Mivel a nagy kikötők és a Fekete-tenger a konfliktus színterei, Ukrajna a vasúti szállítmányozásra fókuszál, így juttatja el a gabonát az EU-ba, ám ez aligha segít az afrikai országokon. Afrika keleti része az importált gabona 90 százalékát a két hadakozó országból szerezte be eddig, és az ENSZ szerint legalább ötven ország szembesül élelmiszerválsággal a közeljövőben. Egyiptom, Törökország, Banglades és Irán a világ legnagyobb búzaimportőrei, a gabona több mint 60 százalékát Oroszországból és Ukrajnából szerzik be. Libanon, Tunézia, Jemen, Líbia és Pakisztán is jelentős mértékben szorul rá a két ország búzaexportjára. Csakhogy ezek az országok jórészt a fekete-tengeri kikötőkből érkező, most blokád alatt lévő hajókkal szállíttatták a gabonát – e hajók orosz és ukrán legénysége a globális tengeri hajózási-szállítmányozási iparban foglalkoztatott munkaerő 15 százalékát adja.

Mindez súlyos geopolitikai biztonsági kockázatot jelent: a Közel-Kelet és Afrika jelentős régiói maradhatnak olcsó gabona nélkül. A maastrichti székhelyű független elemzőcég, a European Centre for Development Policy Management (ECDPM) úgy látja, hogy Európának kulcsszerepet kell játszania a rugalmas élelmiszerrendszerek biztosításában. A társaság szerint az EU-nak törekednie kell arra, hogy érvényesítse saját geopolitikai érdekét, vagyis az Oroszországgal szembeni szankciói ne járjanak brutális költségekkel az afrikai országoknak, ellenkező esetben a 2015-ös migrációs válságnál is nagyobb krízissel kell szembesülni. Ráadásul Moszkva az utóbbi években sikeresen lobbizott, valamint kereskedett a nyugat-európai gyarmati múlttal ideológiailag is minél inkább szakítani kívánó afrikai országokkal, amit az ENSZ-ben lezajló szavazások is jól mutatnak. Az egyik legjelentősebb gyarmattartói múltú országból való cég szerint az EU-nak növelnie kellene a Világélelmezési Program finanszírozását, hogy megakadályozza Afrika további leszakadását – csakhogy az leginkább az ukrán gabonára támaszkodott eddig.

Ezért ajánlja az ECDPM, hogy az uniós tagállamok ne vezessenek be exporttilalmat az élelmiszerekre. Hazánk ismét ellenkező álláspontot képvisel: Magyarország március elején már betiltotta a gabonaexportot, olcsóbbá téve ezzel a kenyeret a magyar állampolgároknak. Ez a nyugati országok szemében azt jelenti, hogy részben hazánk miatt fognak emelkedni az unión kívüli élelmiszerárak, Magyarországon viszont vélhetően kedvezőbbek maradnak. Amennyiben általánossá válik a nyugati álláspont, az azt jelenti, hogy a magyarokkal is megfizettetnék a háború költségeit a gabonafronton azzal, hogy már rövid távon – akár a háború gyors befejezése esetén is – jelentősen emelkednének az árak az egész EU-ban.

Ez a nyugati hozzáállás azért is kockázatos a The European Council on Foreign Relations (ECFR) külkapcsolati tanácsadócég szerint, mert az orosz–ukrán háború fordulópontot jelent Európa biztonsága szempontjából. Az egyre szigorodó intézkedések és a folyamatosan napirenden tartott és alku tárgyát képező energiaszankciók felőrölhetik a diplomaták józan helyzetértékelését. A hét európai fővárosban irodát fenntartó társaság úgy véli, a kihívás azért nagy, mert bár az európai kormányok megosztottak a konfliktus kezelése kapcsán, az európai lakosság három kulcsfontosságú kérdésben már egyre inkább egységes hangot ütött, üt meg. Az európaiak úgy gondolták február elején, hogy bekövetkezik az ukrajnai orosz invázió. Ez tehát először is azt jelenti, hogy a démosz megértette: a diplomáciai tárgyalások elégtelenek voltak, hiszen – szemben a második világháború kitörésének időszakával – egyáltalán nem lepte meg a támadás az európai közvéleményt. Akkor vajon miért nem volt elkerülhető? Másodszor, a növekvő feszültséget egyértelműen európai problémaként azonosították, tehát nem csupán Oroszország és Ukrajna konfliktusaként értelmezték, hanem általában Európa biztonsága szempontjából is problémának látták az eszkalálódó helyzetet. Harmadszor, az európai emberek azt akarják, hogy a kontinens kezelje a válságot, a többség támogatja a NATO és különösen az EU határozott válaszát és egységét. Abban nem értenek egyet, hogy mely fenyegetések a legsúlyosabbak, mint ahogy abban sem, hogy országuknak és személy szerint nekik mekkora árat kell fizetniük Ukrajna megvédéséért. Lengyelországban, Romániában és Svédországban sokkal inkább hajlandók a súlyos áldozatokra, mint Franciaországban és Németországban. Ez nem véletlen: Lengyelország és Románia az USA legerősebb közép-európai híve a NATO-ban, az EU alapítóihoz tartozó két egykori ősellenség, Németország és Franciaország viszont a két világháború legnagyobb elszenvedői közt voltak.

Európa versenyképessége és extrémnek tekinthető jóléte – a világon juttatott összes jóléti ellátás felét az unió fizette ki a 2010-es években – alapvetően az USA százéves rémálmára épít: olcsó orosz energiahordozók használatával, jól fizetett német munkások és francia parasztok közreműködésével előállított termékekre és kereskedelmükre. A háború ezt írhatja felül, a vállalkozások kénytelenek máshonnan drágább gázt beszerezni, az emelkedő gabona- és élelmiszer­árak erodálják a magas fizetéseket és a jólétet. A folyamat először az afrikai országokat destabilizálhatja, majd a több évtizedes jóléthez szokott európaiak fognak feleszmélni, hiszen a jegyrendszert még a kelet-európai polgárok nagy része is már csak a tankönyvekből ismeri. Az élelmiszer­árak olyan gyorsan nőnek Németországban, hogy az Aldi és a Lidl meg sem próbálja követni őket a reklámújságokban, az április 19-től érvényes prospektusaikban piros matricával takarták ki egyes cikkek árát, mert a kiadvány nyomdába küldésekor bizonytalanná vált, mennyibe fognak kerülni.

A magyar média figyelmét elkerülte Bill Ackman milliárdos pénzügyi befektető véleménye. Ackman úgy véli, valójában már el is kezdődhetett a harmadik világháború – Vlagyimir Putyin hadüzenetnek értékelte a szankciókat –, és a nyugatiaknak akár a repüléstilalmi zónát is ki kellene kényszeríteniük, tanulva abból, hogy például a holokausztot nem sikerült megakadályozni. Ackman arról híres, hogy megjósolta a koronavírus-járvány alatti országos lezárásokat, ezért sokan hisznek az előrejelzéseinek.

Persze a tűzzel sosem szabad játszani. Érdemes komolyan venni John Maynard Keynes brit közgazdász gondolatait és intelmét. Az első világháborút lezáró békeszerződésről a következőket írta bő száz esztendeje, 1920-ban: „A gazdasági nélkülözés lassú szakaszokban hódít tért, és amíg az emberek türelmesen elviselik, a külvilág jószerint ügyet sem vet rá. A fizikai teljesítőképesség és a betegséggel szembeni ellenálló képesség lassan csökken, de az élet valahogyan folytatódik, amíg végül el nem érik az emberi tűrőképesség határát, s a kétségbeesés és őrület válik a tömegek tanácsadójává, fölrázza őket a válságot megelőző tompultságukból. De ki a megmondhatója, mennyit lehet még elviselni, vagy hogy az emberek mely irányban próbálnak majd végül is elmenekülni balsorsuk elől?”

 A szerző stratégiai elemző, jövőkutató, miniszteri biztos.

Nyitókép: MTI / Balázs Attila