Hegedűs Zoltán írása a Mandiner hetilapban.

Történt, hogy az oszmán-török birodalom terjeszkedésével a tulipán is eljutott Európába a 16. század második felében. A virág hamar nagy népszerűségre tett szert. A nők például gyakran ékszer helyett hordták a tulipán virágát. A növény a gazdagság szimbóluma lett.

Hollandia élen járt a tulipán termesztésében, amely olyan vágyott árucikké lett, hogy elkezdtek kereskedni a jövőben megtermő tulipánnal, illetve annak hagymáival. Miután a tulipánhagymák mindig csak a nyár folyamán kerülhettek az új tulajdonos kezébe, az értékesítés egy „jövőbeni teljesítésre” kötött szerződés volt. A piacon először csak a termelők kereskedtek, de idővel megjelentek a spekulánsok is. A jövőbeni virághagymák ára meredeken emelkedni kezdett. A tömegpszichózis odáig fajult, hogy 1634 és 1637 között a tulipánhagyma ára megötvenszereződött. A tulipán­mánia csúcspontján a legnépszerűbb virághagymából három egy teljes ház árával volt egyenlő Amszterdamban. Majd hogy, hogy nem, néhányan rájöttek, hogy itt valami nem stimmel. Futótűzként terjedt el a hír, hogy az árak esni fognak. 1637 februárjában a tulipánhagyma piaca összeomlott. A feljegyzések szerint egy fej tulipánhagyma ára a vöröshagymáéval lett egyenértékű. A hatóságok is léptek – talán kicsit későn –, és elrendelték a tulipánkereskedelem rendszabályozását.

Hosszú idő óta megy a vita, hogy az államnak mikor és mennyire kell vagy lehet beleavatkoznia a piac működésébe. A klasszikus liberális közgazdasági iskola szerint a lehető legkisebb módon, mert működik a láthatatlan kéz, amely a piaci árakat szabályozza. Ez a folyamat alakítja ki a „természetes árat”, és biztosítja a piacon lévő termékek magas minőség melletti alacsony árát. Persze ez csak teljesen szabad és egyenlő verseny esetén igaz.Recseg-ropog a régi (gazdasági) világrend. Csiphiány, a szállítási költségek emelkedése, elszálló energiaárak – mind-mind posztcovid gazdaságiválság-tünet, amelynek következménye a magas infláció. Vannak közgazdászok, akik hozzáteszik: a bajt tetézi, hogy egy sor ágazatban gyakorlatilag monopóliumok alakultak ki. Ezek a multik pedig elérkezettnek látják az időt, hogy nagyobb hasznot hajtsanak maguknak. A helyzet tehát beavatkozást kíván, mielőtt a spekuláció és a tömegpszichózis miatt nehezen kezelhető helyzet alakulna ki. Rendkívüli időkben rendkívüli döntésekre van szükség.

A magyar kormány több körben is beavatkozott. Először a benzin és a gázolaj literenkénti árát maximálta, majd kamat­stopot vezetett be, legutóbb pedig árstopot rendelt el hét alapvető élelmiszerre. A liberális gazdasági szakemberek nagy része természetesen nem ért egyet az intézkedésekkel, és van néhány, magát konzervatívnak valló közgazdász is, aki opponálta, mondván, a lépés súlyosan piac- és versenyellenes.

De vajon a verseny a megoldás mindenre? A piac minden­ható? Dogmaként kell-e kezelni a konzervatív gazdaság­politikában a versenyt? Mert ha igen, akkor – fogalmilag – az már nem konzervatív. A konzervatív politika közép­pontjában az ember van, a célja pedig a közjó. Nincsenek dogmák, nincsenek alapreceptek. Azt kell tenni, ami jó az embereknek, és úgy, ahogy a helyzet kívánja. Miként a zseniális orosz filmrendező, Andrej Tarkovszkij kifejti Sztalker című filmjében: „Mikor az ember megszületik, gyenge és rugalmas, mikor haldoklik, erős és kemény. Mikor a fa nő, zsenge és rugalmas, mikor száraz és merev, haldoklik. A keménység és az erő a halál kísérői, a rugalmasság és a gyengeség a lét frissességét fejezik ki. Ezért nem győzhet az, ami megszilárdult.”

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata

Nyitókép: Shutterstock