Könnyed és röpke felvezetés: egy kedves ismerősöm közvélemény-kutató cégnél dolgozik. Mesélte, hogy a honpolgárok az esetek nyomasztóan nagy részében még a feltett kérdést sem tudják vagy kívánják értelmezni – példának okáért elhangzik a tudakolózás: „Milyen mértékben befolyásolja önt a plakátkampány?” Csattan a válasz: „Én a Gyurcsányt soha többé nem akarom!” A szövegértés hiánya persze mókás, a válaszban foglalt, öntudatlan felelet azonban egyértelmű: nagyon. Emberünk nem is tud róla, hogy választ adott, hiszen magáig a kérdésig sem jutott el. Legfeljebb asszociált.

A fenti példa csupán azért lehet releváns, mert akár tetszik, akár nem, a politika arcainak és talpasainak, a közvélemény számottevő vagy önjelölt formálóinak, a kultúra képviselőinek ma ilyen körülmények között kell kommunikálniuk, ezen a pályán kell focizniuk (hadd ne mondjunk mást, hiszen e hazában kollektíven szeretjük a futballt). Mit tehetnek hát: lavírozgatnak, lavírozgatunk. Kétségtelenül léteznek szereplők, akik nem megélhetési szájtépőként, hanem valós ambícióval, elszánt akarattal kívánnak tenni az általuk tapasztalt igazságtalanságok ellen. Ide sorolom a megmaradt szabad sajtó munkatársait és jó néhány közéleti aktivistát; és alapvető ellenszenvem ellenére azt is hajlandó vagyok belátni, hogy talán akad pár politikus is, akiket az igazság kimondásának őszinte vágya hajt. Ebbéli szándékuk kifejezéseként igyekeznek átütni azt a bizonyos ingerküszöböt, és erős kijelentésekkel, radikális szólamokkal, kemény tényállításokkal operálnak. Amennyiben az igazságtartalom rendben van, ezzel nincs is gond.

 

 

Csakhogy bonyolult és veszélyes kérdés, hogy mennyire vegyük komolyan a politikai szólamokat – azokat is, sőt, főleg azokat, amelyek a buborékunkon belülről érkeznek, simogatva kényeztetnek és megerősítenek minket abban, hogy mennyi minden bűzlik ebben a bizonyos Dániában.

Hogy ömlengésemet határozottabb mederbe tereljem: amikor Karácsony Gergely e lap hasábjain azt mondja: „(…) a kisvállalkozók által befizetett kamarai díj ott van Tiborcz István bankjának számláján”, azzal valóban igen nehéz vitatkozni. A szomorú kijelentést a hatalom uram-bátyám világának elméleti ismerete és a keserű személyes tapasztalat egyaránt alátámasztja – ebből azonban egyetlen lépésben következik, hogy kérem, hát én nem szeretnék Tiborcz Istvánnak adót fizetni. Legközelebb be sem fizetem. És igazam lesz, ha ezt mondom, hiszen maga a főpolgármester erősítette meg, hogy egyenesen egy oligarchának perkálok, mint egy idióta; ha valakinek gondja van, forduljon hozzá, majd ő megvéd. Ez persze csak példa – de minél több hasonló kijelentés hangzik el, annál gyötrőbbé válik a kérdés: ha jelentős közjogi pozícióval és hatalommal rendelkező személyek is ezt állítják, ha ez valóban így igaz, akkor miért engedelmeskedünk, mi végre küldjük el a következő hónapban is a kiszabott adót, miért tartunk be bármiféle szabályt? Miért is ne konfrontálódjunk a törvénnyel, melynek betartatói az én jelentős értékű, térfigyelő kamera alól ellopott biciklimre cinikus mosollyal legyintettek, az állami költségvetésből dőzsölő nagyurakat viszont felsőbb utasításra hagyják élvezkedni?

A kérdés végtelenül leegyszerűsítve a következő: ha (akár joggal) feltüzelnek minket, és belátjuk, hogy tolvajoknak fizetünk, miért ne hagyjuk abba? Ha diktatúrában élünk, minek menjünk el választani?

Amennyiben törvénytisztelő állampolgárok vagyunk, ez merőben filozófiai kérdés; persze hogy be kell fizetni, nyilvánvalóan követnünk kell a szabályokat, csak most sajnos olyan emberek szabják ezeket a szabályokat, és részesülnek a befizetéseinkből, akik nem érdemesek rá, át vagyunk verve, ki vagyunk zsigerelve, váltani kell, demokrácia van, majd odamegyünk, és bedobjuk a papírt a dobozba. Legyen béke. Ha azonban hajlunk az anarchiára – amihez e sorok írója gyáva lenne –, a megerősítést hallva kacagva dönthetnénk úgy, hogy ellenszegülünk, és egy büdös petákkal sem támogatjuk tovább a rendszert, amelyet az általunk követett és tisztelt politikusok konkrét maffiózók gyülekezeteként írnak le. S ha megtennénk ezt, ugyan ki tehetne szemrehányást a hatalom bitorlóin kívül? Tetteink alátámasztásaként megannyi írást, nyilatkozatot, interjút és beszédet lobogtathatnánk azoktól, akik szintén formálják a politikát – és elvárhatnánk, hogy bólogatva bevédjenek minket, hiszen ők mondták, hogy ez így nem oké.

 

 

De vegyük inkább a kézenfekvőbb döntést: valami belső törvény, igazodási kényszer vagy épp az elemi erkölcs azt diktálja, hogy mégis utaljuk át azt a bizonyos összeget, tartsuk be a játékszabályokat, az ellenzékiek kijelentéseit pedig kezeljük túlzásként, szimbolikus beszédként, nem eszik olyan forrón, nyilván nem úgy értette, hogy az egész kamarai díj, hanem csak egy része, ne vegyünk már mindent szó szerint. Ebben az esetben fennmarad a rend, működik az állam, nem omlik össze az apparátus – de ez azt is jelenti, hogy nem vesszük komolyan azokat, akik ellenzékiként képviselnek minket? Akik éjt nappallá téve biztatnak bennünket, hogy tegyünk végre valamit az életünk javítása, az ország jövője érdekében. Eleve idézőjelbe tesszük a szavaikat? Akkor tehát mindaz, ami politikai kommunikáció címén folyik, csupán demózza a valódi háborút, az igazi harcot, a téttel bíró kinyilatkoztatásokat? Játék, szózsonglőrködés, eszmei szimbolizmus?

Ha kimondjuk, hogy lopnak tőlünk, de nem teszünk semmit: gyávák vagyunk. Ebben az esetben a saját felelősségünkre kérdezek rá. Ha kimondjuk, hogy lopnak tőlünk, és radikális lépéseket teszünk ellene: megszegjük a törvényt, fejünkre idézzük a bajt, ellehetetlenítjük a létezésünket a társadalomban. Ebben az esetben pedig azok felelősségét firtatom, akik politikusként elvárják, hogy velük együtt dühöngjek, de soha nem vállalnák annak felelősségét, hogy véresen komolyan veszem őket.

Természetesen nincs jó válasz. Mint említettem, már-már köldöknézős, filozófiai kérdés ez. Plakátok szintjén végül is mindkét oldal azt mond, amit akar; a kisember a fejét leszegve éldegél tovább, míg frusztrációja céltáblái egymást gyepálják az ország házában. A mélyebb erkölcsi elemzés egyébként is kezd kimenni a divatból, ráadásul – és itt térek vissza a legelső bekezdés könnyed és röpke felvezetéséhez – nem olyan idők járnak, amikor az emberek el tudják dönteni, melyik kimondott szónak mi a pontos értelme.

A szerző színházi rendező, színész, író, műfordító

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/9. számában jelent meg, február 25-én.

A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.