Szakaszosan kiszáradt a Tarna (Fotó: Magyar Hang/Tompos Ádám)

Állunk az egyik kápolnai Tarna-hídon, és ha pár évvel egy atomrobbanás után járnánk erre, akár még boldogok is lennénk attól, amit látunk. Valahol ott lent, a mélyben, az ember méretű bokrok alatt és között ugyanis még ott csörgedezik az egykori folyó, igaz, már csak patakként. Persze nekünk ezen a részen még szerencsénk van, mert most is vannak olyan szakaszok, ahol már szemernyi víz sincs a mederben.

A katasztrófa oka, hogy a minap Aldebrőnél homokzsákokkal felduzzasztották a folyót, és szivattyúval vették ki belőle a vizet. Így aztán mintegy 9 kilométer hosszan egyszerűen eltűnt a medréből a Tarna. Mindezt egy kápolnai civil szervezet, a Macskaárvaház vezetői vették észre, ők ugyanis lejártak a vízpartra az állatokkal. Amikor megtudták a vízhiány okát, csapatot szerveztek, és elbontották a gátat, amiről nem sokkal később kiderült, hogy az aldebrői Tóth és Tóth Borászat telepítette duzzasztásra.

A cég üzletágvezetője, Tóth Tamás ugyanakkor állítja: rendelkeznek vízkivételi engedéllyel.

Korábbi nyilatkozataiban – amit egyébként állítása szerint utólag megbánt – rendre azt hangsúlyozza,
hogy tizenkilenc embernek ad munkát a vállalkozásuk, és hogy most kénytelen tartálykocsival hozatni
a vizet – természetesen jóval drágábban, mint ahogy eddig jutott hozzá.
– A hetvennegyediket taposom, és gyerekkoromban is volt ilyen aszály. Volt, hogy kimentünk rá focizni, és olyan kemény volt a
föld, hogy lett is tőle minden bajunk persze – mutat biciklije nyergéről a száraz, sárga fűre Bodrogi
Sándor.
– Régen tudták a parasztok, hogy ha Putyó (egy rét Kápolna mellett – a szerk.) felől jön a felhő,
akkor eső lesz, de ma már nem tud megmondani senki semmit, csak a Feljebbvaló. Eső sincs már Putyó felől, legfeljebb csak cseppek,
úgyhogy öntözni kell – meséli egyre emeltebb hangon Sándor, szavait málló vakolatú téglafalak
verik vissza. Mint mindenki, akivel beszéltünk, Sándor is elítéli a Tarnát elapasztó vállalkozást, és
aszály ide vagy oda, ő inkább esőkádból és kútról locsol, mert „ha már elültette az ember, és kínlódik
vele, akkor azért valami legyen, ha megég is”.
Hozzáteszi, hogy „persze, régi aszályok idején is csökkent a Tarna”, csak kisebb mértékben: először
a homlokánál, majd a vállánál húz egy vonalat a tenyere élével; addig ért a víz. Olyan mély volt,
hogy a lábán szabályosan hidegnek érezte a vizet. Ha most beleállna a kápolnai Szent István utca végében
található híd alatt, jó, ha a bokája nedves lenne. Sándor ilyet még nem is látott.

Régen inni is lehetett belőle

– Gyalázat, hogy bánnak egy folyóval vagy patakkal, vagy nem is tudom, mi ez már – mondja a Tarnáról, amely a huszonötödik legbővizűbb folyó volt, Sándor emlékei szerint inni lehetett belőle.
– Szeder nőtt a szélein, homokpadok voltak mellette, mintha tengerpart lett volna, lovas kocsi
hajtott át rajta – most meg nem győzi sorolni, hogy mennyiféle gaz nő a partján. Szerinte „a vízügy
megnézhette volna, hogy van karbantartva a meder, mert ha minden más hülyeségre telik az államnak, akkor erre is kellene”.
Így van ezzel a két posztapokaliptikus idillben, a zöld óriásbokrokkal tarkított, szénasárga Tarna-parton délidőben iszogató két tófalui vízügyes, Józsi és Laci is. Munkájukért hatvanezer forintot
kapnak, és nem csinálnak belőle titkot: ennyiért nem is nagyon fognak keményen dolgozni. Hosszan taglalják viszont, hogy melyik szerszámuk miért nem jó semmire ezen a terepen: a legfőbb gondot a szárazság okozza, sörösdobozaik és kerékpárjuk között fekve ecsetelik, hogy nincs az a kasza, ami vinné a tikkadt kórót.
– Pénz kellene, gép meg ember – mondja Laci, majd Józsi konkretizál.
– Ha megfi zetnék az embert, meg adnának gépet, akkor nem így nézne ki – bök fejével a furcsa
látkép felé, amihez hasonlót saját bevallása szerint ötvenöt éve nem látott.

Mocsárszagú, szikkadt gödör

– A Tarna mindenkinek érzelmi kérdés ezen a vidéken. Az első szerelem, az első fürdés, ugye. Sokaknak az volt a nyaralás, hogy kijöttek a Tarnára, a folyóra, amiről ez a térség is el van nevezve – számol be a Magyar Hangnak Bóday Pál, a kápolnai Macsakaárvaház vezetője. Kezében hatalmas, almaszínű műanyag csövet szorongat, és egy lovas kocsin álló, vízzel teli műanyag hordóhoz viszi.
– Mentjük a fáinkat – mutat körbe a csővel egy megsárgult tájon. Fekete gumiabroncsok között
kókadozó tövecskék lennének a Bóday által emlegetett fák. Az állatvédő ártéri erdőt álmodott
ide, a kápolnai temető alatt húzódó tisztásra: ahol most száraz tarló dörzsöli a cipőtalpunkat, ott nemrég még csónakok voltak kikötve. Amikor megérkezünk a Tarnához, egy mocsárszagú, szikkadt gödörbe lépünk bele, ahol látjuk egy békanyálas pocsolya szélét. Addig  ér most ezen a szakaszon a Tarna. Csúfondáros látvány, de azon a ponton, ahol a 2010-es rekordárvíz állását jelzik, szintén csak a repedt folyófeneket látni.
– Az a szerencse, hogy legalább megvan ez a büdös mocsárszag, mert három hétig olyan volt itt, mintha egy felszámolt vasúti szárnyvonal nyomain járkáltunk volna – az állatvédő szerint azért fontos a gazos meder mélyén bűzölgő folyadék, mert „az őzike, a nyuszi” talán életben marad, de a kopoltyús életvilág így is kipusztul, ha aszályos idők jönnek, mert lehet, hogy akkor már csak egy időszakos vízfolyás lesz a Tarnából.

Vadászok és vegánok, természetvédők és motorosok

Bóday azonban több szempontból is bizakodó. Egyrészt azt tapasztalja, hogy nem kétharmad, hanem
99 százalék állt melléjük ebben az ügyben, és kiderült, milyen sok embernek mennyire fontos a természetvédelem, és ezt remélhetőleg észreveszi az állam is.
– Vadászok és vegánok, természetvédők és kroszmotorosok, vízügyesek küzdenek a Tarnáért. Egy
ökológiai minimum keletkezett, ami nagyszerű, abban még nem értünk egyet, hogy kell-e húst
enni, kell-e repülővel járni, de abban igen, hogy mezőgazdasági társaság nem áldozhatja fel a Tarnát
és ökoszisztémáját.
Az állatvédő szerint a hatóságok részéről jobb lett volna, ha hangosan kommunikálnak, de azt érzi,
hogy dolgoznak, hiszen bűnjeleket foglaltak le, nyomozócsoport is alakult.
– Ez a bűnügy a nyomozóknak és a természetvédelmi hatóságnak egy stressztesztje lesz. Sokan
mondják, hogy a természetvédelem mennyire leépült Magyarországon, ennek vannak is persze jelei,
de most itt van ez az eset, amelyben az elkövető jelentkezett, nem is kell tehát nyomozni. Képes-e lépni a hatóság? – így hangzik Bóday nagy kérdése, a miénk pedig emígy: 2022-ben ez már a második olyan eset a szarvaskői forráselterelés után, amikor valaki magáncélra elvezetett egy víztömeget. Mi lesz, ha ezek az ügyek megsokasodnak? Bóday is gondolt erre, de csak kérdéssel tud válaszolni felvetésünkre.
– Ha rendes vízproblémák lesznek, ki fogja megállítani ezeket a szivattyúkat? – kérdi, majd elnéz
a kápolnai temető irányába. Máshonnan viszont érkezik felelet, még ha nem is biztató.
– Minél több van valakinek, az annál többet akar enni. Erre is rámennek, hogy ezt a kevés vizet
kifogják, csak hogy jobb legyen nekik a termés. Ilyet nem szabadna csinálni – mondja Emma. Zalán
unokájával jött le a Tófalui híd alá, aki pecázni szeretne az éppen folydogáló Tarnában. Jó hallani, ahogy csobog a víz, de a hangot gyakran elnyomja a Zalán talpa alatt ropogó száraz fű.