A Kahlo iránti rajongás világméreteket ölt
Színestintákkalálmodott
Képzőművészeti és irodalmi alkotások gyűjteménye a világhírű mexikói festő, Frida Kahlo magyarul most megjelent naplója.
Matalin Dóra
„1954. Február 11. Levágták a lábam 6 hónapja Sok évszázadnyi kín volt néha majd beleőrültem. Még mindig úgy érzem: megölöm magam. Csak Diego miatt nem teszem, azzal áltatom magam, hogy szüksége lesz rám. Ő mondta, úgyhogy hiszek neki. De soha életemben nem szenvedtem ennyit. Most még kivárok.” Ez az egyik utolsó bejegyzés Frida Kahlo naplójából. A feljegyzések, amelyeket a mexikói művész élete utolsó tíz évében, 1944-től 1954-ig vezetett, a POKET zsebkönyvek sorozatban olvashatók először magyarul. Miután Kahlo meghalt, személyes tárgyait a férje, Diego Rivera képzőművész elzárta mexikói otthonuk fürdőszobai szekrényébe. A napló is ott lapult évtizedeken át. A felfedezése után néhány oldalt kiállítottak belőle, de teljes egészében csak 1995-ben adták ki. Bestseller lett, nem kis részben azért, mert akkoriban kezdett a Kahlo iránti rajongás világméreteket ölteni. Kahlónak azonban sosem állt szándékában kiadni a naplóját.
Pedig Kahlo művészete és magánélete mindig is összeforrt. Világhírű önarcképeinek témája saját testi-lelki szenvedése, szépsége, testének eltorzulása, betegségei, műtétei, és mindezek ellenére erős életigenlése. Hatéves korában megbetegedett járványos gyermekbénulásban, emiatt a jobb lába deformálódott. 18 évesen buszbaleset érte, egy kapaszkodórúd keresztülszúrta, a gerince több helyen eltört, a medencéje is megsérült, emiatt később nem lehetett gyereke. Az addig orvosnak készülő lány emiatt lett festő: ágyhoz kötötten ezzel ütötte el az időt.
Kahlo szerint akkor érte élete második, súlyosabb balesete, amikor megismerkedett későbbi férjével, Diego Riverával, a mexikói képzőművészet egyik legendájával. Kapcsolatuk legalább annyi fájdalmat és megaláztatást hozott számára, mint örömet: Rivera folyamatosan megcsalta, amire ő is hűtlenséggel válaszolt. De mint azt a naplójában többször leírja, egész életében egyetlen igaz szerelme volt, Rivera. A kötetben dokumentált utolsó tíz év különösen nehéz volt Kahlo számára. A fizikai szenvedés a korábbiaknál is jobban meghatározta az életét, komplikált műtéteket hajtottak végre rajta, amputálták térdig a jobb lábát, morfiumot kellett szednie az erős fájdalmak csillapítására. Közben egyre sikeresebb és ismertebb művész lett, Mexikóvárosban nyílt önálló kiállítása, amelynek megnyitójára már ágyban fekve szállították. „Hét operáció a gerincoszlopomon. Farill doktor megmentett engem. Visszahozott, hogy örüljek az életnek” – írta 1951-ben.
A kötet nem klasszikus napló, ritkák benne a fentihez hasonló dátummegjelölések és konkrét események leírásai. Inkább képek és színes tintákkal írt szavak gyűjteménye, versek, benyomások, vázlatok, humoros és tragikus bejegyzések, szerelmi vallomások és politikai eszmefuttatások. Számos oldalon szöveg sincs, csak rajzok emberekről, állatokról, különös ember-állat lényekről, istenekről, szimbólumokról. Mások mintha tanulmányok lennének Kahlo majdani, gondosan részletezett festményeihez. A napló – bár Kahlo nem annak szánta – maga is műalkotás: képzőművészeti és irodalmi értelemben is.
„A fordításom, ahogy a jó versfordítások általában, egyben értelmezés és újraköltés is: a sodró, szenvedélyes szövegrészek fordításakor a költői hatásra való törekvés dominált, az írás sodrásának és érzelmi töltetének, és mindenekelőtt a dallamának és a szépségének az érzékeltetése – természetesen az eredeti értelemtől lehetőleg nem elrugaszkodva. A lírai lendületű, élvezhető szöveg létrehozásának szándéka tehát mindig erősebb volt, mint a tökéletes szöveghűség” – magyarázza a kötet előszavában a magyar kiadás fordítója, Szabó T. Anna költő, műfordító. Az előszóban úgy emlékszik, hogy „megrémült és megszédült”, amikor az 1990-es évek elején először találkozott Kahlo egyik önarcképével, nem tudta eldönteni, hogy a látvány gyönyörű vagy inkább ijesztő. Akkoriban még „nem tört ki a Frida-láz, nem készült el az őt ábrázoló Barbie baba és legófigura, nem lett még rajzfilmszereplő, nem jött szembe az arca úton-útfélen, poszteren, falfestményen, cégéren, tequilán, szoknyán, táskán, cipellőn, tornazsákon, körömlakkon, maszkon, zoknin, bokszeralsón, sőt intimbetét csomagolásán” – írja. A műfordító szerint még nem tudjuk, hogy a néhány éve tartó óriási kultusz felhígítja-e a művet, de az biztos, hogy Kahlónak nincs szüksége brandépítésre, hiszen maga dolgozta ki, ahogy láttatni kívánja magát.
Ennek a képnek a része a festő munkáin is visszaköszönő kommunizmus, ahogy Szabó T. Anna írja: „a szovjet vezér és a sleppje iránti feltétlen rajongása”, amely a műfordító számára, aki az 1980-as évek Romániájában még megtapasztalta a sztálini típusú diktatúrát, kissé visszatetsző. A napló visszatérő eleme a társadalom osztályok nélkülivé változtatásának a vágya, az elnyomottak felszabadítása, Lenin és Sztálin dicsőítése, akik Mexikóból nézve nyilván másnak tűntek, mint Kelet-Európából.
A magyar olvasónak feltűnik, hogy a festő a naplójában is kitart amellett, hogy apai nagyszülei Aradon született, erdélyi magyar zsidók voltak, akik kivándoroltak Németországba. A kutatások azonban kiderítették, hogy a családnak kizárólag német gyökerei voltak. A művész talán azért ragaszkodott ehhez, mert egyik szerelme a magyar fotós Nickolas Muray (Mandl Miklós) volt, aki egyébként gyönyörű fotókat készített róla. A magyarok mindenesetre a szívükbe zárták Kahlót: 2018-ban az első magyarországi kiállítását négy hónap alatt több mint 220 ezren nézték meg a Magyar Nemzeti Galériában.
„Remélem, vidám lesz a búcsú, remélem nem térek vissza soha” – ezzel a bejegyzéssel zárul a napló, amely erősíti a feltételezést, hogy Kahlo nem tüdőembóliában halt meg 47 évesen, amelyet halála hivatalos okaként jelöltek meg, hanem maga döntött úgy, hogy befejezi.