Dobozi Gergely írása a Mandiner hetilapban.
„Amikor a civilizációnkról gondolkodunk, megspóroljuk tudomásul venni azt, hogy a régi rómaiak és görögök is hozzátették a magukét ahhoz a keretrendszerhez, amelyet zsidó-keresztény etikának nevezünk” – fogalmaz John Howard, Ausztrália korábbi miniszterelnöke. A liberális Howardot sokan a hagyományok és értékek védelmezőjeként ismerik, olyan politikusként, aki szerint a Nyugat egyre távolabb kerül ezektől.
Ez az állítás leginkább az olyan projektek tanulmányozásán keresztül igazolható, mint amilyen az „eutanáziagép”. A szerkezetet Howard honfitársa, Philip Haig Nitschke humanista, az Exit International eutanáziaalapítvány alapítója és igazgatója álmodta meg. A Sarco nevű készülék lényegében egy kapszula, amely a benne fekvő személyt az oxigénszint gyors csökkentésével és a nitrogénszint egyidejű növelésével küldi át a túlvilágra. A Sarco megalkotásával a sokak által Dr. Halálként emlegetett Nitschke teljes mértékben az ember kezébe adja a döntés jogát azzal, hogy nem a készüléket árusítja, hanem csak a terveit. Ezek alapján a személy 3D nyomtatóval kinyomtathatja a Sarco alkatrészeit. A gép terveit Nitschke stábja a „megfelelő időben” közzéteszi majd a The Peaceful Pill (a békés pirula) című elektronikus kézikönyvben.
A Sarco terveit az érdeklődő csak személyazonosságának feltárása és egy mesterséges intelligencián alapuló cselekvőképességi és beszámíthatósági teszt kitöltése után kaphatja kézhez elektronikus könyv formájában. Ha átmegy a teszten, a tervekkel együtt egy kódot is kap, amely a kinyomtatott és összeállított Sarco aktiválásához, vagyis a fulladást okozó gázelegy befecskendezéséhez szükséges. A halálos légkeverék előállításához szükséges nitrogént a legtöbb, hegesztéssel és gázkészülékekkel foglalkozó szaküzletben be lehet szerezni.

Orvos és páciens évezredeken keresztül osztozott a felelősségen

Ahhoz tehát, hogy az ember egy ilyen „halálgéphez” jusson, elviekben nem kell más, mint pénz, egy mesterséges intelligencián alapuló beszámíthatósági teszt, egy e-könyv és egy 3D nyomtató. Mindez igen távol áll attól, amit a „jó halálról” a zsidó-keresztény és az antik kultúrkör sokáig tartott. Az antikvitásban – legalábbis ami az aszklépioszi hagyományt illeti – az asszisztált halál az orvos vagy a pap közreműködését feltételezte. A nyugati orvoslást meghatározó hippokratészi hagyomány pedig – ahogy az az orvosi esküben is áll – egyenesen tiltja. Megjegyzendő, hogy az antik kultúrkörben a halálba segítés mellett az öngyilkosság is bevett szokás volt, ezt a cselekedetet a méltóságteljes felkészülés előzte meg.
A kereszténység új szempontokat adott azzal, hogy tilalommá tette az öngyilkosságot. Ezen pedig aligha árnyal a keresztény tradíció részét képező, úgynevezett meghalás művészete (ars moriendi), ami a betegek és a haldoklók vallásos fókuszú lelki gondozását jelenti. A „jó és kegyes halál” gondolata a reneszánsz gondolkodókat is foglalkoztatta. Közülük azonban többen, így Morus Tamás és Francis Bacon is, a szakavatott személyzet közreműködésében látták a koncepció megvalósíthatóságát – csakúgy, mint az újkor és a 19. század gondolkodói.
Az egyéni beleegyezésen és beszámíthatóságon alapuló liberalizáció a 20. században indult meg. A 21. század elején pedig már a Benelux államokban is legális volt az aktív eutanázia, vagyis amikor az orvos tevőlegesen járul hozzá a betege halálához – jellemzően az illető kifejezett kérésére. Jól látható, ez azt jelenti, hogy az élet elvételével együtt járó társadalmi (és nem büntetőjogi) felelősségen a halni vágyó és egy szakavatott személy közösen osztozik.

Svájc vékony jégen

A svájci modell két szempontból is sajátos: egyrészt az egyén önrendelkezésén alapul, másrészt az öngyilkosságban való közreműködést nem orvosi, hanem laikus személyzet végzi. A rendszer azonban itt sem nélkülözi az orvosi közreműködést, ugyanis a halált okozó szert orvosi receptre adják át a szintén svájci kuriózumnak számító, öngyilkossághoz asszisztáló társaságoknak.

Ezzel a modellel Svájc még az orvosi felvigyázásra vonatkozó szabályozás ellenére is erkölcsileg ingoványos talajon áll. Az önrendelkezés ilyen irányú kiteljesedését ugyanis olyan profitalapú eutanáziatársaságok biztosítják, mint a Dignitas és az Exit. Tevékenységüknek számokban is kimutatható eredménye van: 2020-ban az Exit és a Dignitas együttesen közel ezerháromszáz öngyilkosságban működött közre. Különösen az utóbbi működése kapcsán mutatható be, hogy az individualizmus, a szabad akarat parttalanná válása milyen nemtelen kontextusba helyezheti az élet végi vívódást.
A liberális szabályok a világ különféle tájairól vonzzák a halni vágyókat. Ennek kapcsán még 2018-ban az a vád érte a Dignitas alapítvány vezetőjét, Ludwig Minellit, hogy önös érdekből, anyagi haszonszerzés céljából szabott magasabb árakat az öngyilkosságra a külföldről érkezők számára. A társaság ügyfeleinek több mint kilencven százaléka külföldi volt ebben az évben. Pedig a Dignitasnak kétes hírneve van a botrányok miatt, a 2000-es években például az alapítvány munkatársai autóparkolókban segítették halálba a német eutanáziaturistákat. Ebben az időben azért panaszolták be a szervezetet a lakók egy társasházban, mert az eutanázia­klinika munkatársai a hullazsákokat sokszor a lakossági lift mellett várakoztatták a földszintre való leszállítás előtt. 2010-ben pedig a Dignitas székhelyéhez közel eső Zürichi-tó mélyén több mint háromszáz urnát találtak.

„Teljes mértékben törvényes”

Könnyen lehet, hogy Philip Haig Nitschke Sarcója feledteti ezeket a botrányokat. Az Exit International ugyanis felvette a kapcsolatot a bázeli székhelyű Pegasos Swiss Associationnel, és rögzítette, hogy kész a svájci piacra lépni a halálszarkofág koncepciójával. Ez még úgy is határozott üzenetnek tűnik, ha tekintetbe vesszük: ahhoz, hogy egy Sarcót működtetni lehessen Svájcban, valószínűleg jogszabályokat kellene módosítani.
A Sarco oldalán mindenesetre a marketingesek mintha biztosra mennének: „Orvosi közrehatás nincs, a működés mégis teljes mértékben törvényes” – hirdetik a készítők. Itt még nem állnak meg: „Az elegáns formatervezés egy különleges alkalom: egy »új úti célra« indulás érzetét kívánja kelteni”. S valóban, ha csak a külcsínt nézzük, a formatervezés fogyasztói szemmel tulajdonképpen vonzónak mondható. Felmerül azonban a kérdés: etikus-e a halál élményét trendivé, fogyasztói szemmel is vonzóvá tenni?
Rovatunk megkeresésére Filó Mihály ügyvéd, az eutanázia büntetőjogi vetületeinek szakértője elmondja, hogy ez a felvetés egy magyar szemlélő számára valódi dilemmát okoz, azonban például egy amerikai esetében ez nincs feltétlenül így. Tőlünk nyugatabbra ugyanis az eutanázia és az öngyilkosság kérdése eltávolodott az élet végi vívódásoktól, és mintha kényelmi szemponttá kezdene válni. Ahogy a szakértő leszögezi: a tárgykör érzékenységére tekintettel megengedhetetlen, hogy az eutanáziával összefüggésbe hozható életviszonyok naprakész állami kontroll nélkül maradjanak, különben a szabad akarat terhe végül mindent maga alá gyűr.

Nyitóképen: Gerard van Honthorst műhelye: Seneca halála (1623–1627) Fotó: Wikipédia