Hazánkban és a határainkon túl is sok millióan figyelték ámulattal azt a párhuzamos vágtát, amely során a Szent László Huszáregyesület tagjai versenyre keltek a búzamező és az aranysárga repcetábla közé ékelődő országúton 50 kilométeres sebességgel száguldozó Giro d’Italia résztvevőivel.

A nagy attrakció előzménye, hogy a verseny magyarországi rajtjának szervezői megkeresték a 400 kilométeres útvonal mentén fekvő települések önkormányzatait, hogy egyéb feladataik mellett valamilyen „kreatív helyi aktivitással” is emeljék az esemény színvonalát. Ekkor jött el a martonvásári székhelyű lovas huszárok ideje, akik álmukban sem gondolták volna, hogy páratlan attrakciójukat ilyen szűnni nem akaró érdeklődés kíséri majd.

Dreheréktől a Giróig

A Martonvásár külterületén található Gábormajorban találkozunk Varga Ferenc mezőgazdasági nagyvállalkozóval, huszárkapitánnyal, aki kollégái elbeszélése szerint időnként lóra pattanva tart szemlét a birtokán, ahol szántóföldi növénytermesztéssel és marhatenyésztéssel foglalkoznak. Az állatok szeretetét Makó környékéről származó nagyszüleitől örökölte, akiknek alföldi parasztemberekként mindig volt lovuk. Annak ellenére, hogy nem gyermekkorában, hanem keszthelyi egyetemistaként tanult meg lovagolni, valahogy mindig is zsigereiben érezte a lovak iránti kötődést. Ő az a vitéz, aki Csalfa nevű paripáján kivont szablyával a kezében vezette rohamra a Szent László Huszáregyesület ötfős csapatát a Giro d’Italia Martonvásár és Baracska közötti hétszáz méteres szakaszán.

Miközben a birtokon sétálunk, a házigazda elmeséli, hogy a major eredetileg a Brunszvik grófi családé volt. Nevét jó 150 esztendővel ezelőtt a fiatalon elhunyt Brunszvik Gáborról kapta. Néhány évig – bár sosem járt itt – még Habsburg József nádor is birtokolta a területet, tőle vásárolta meg az akkor még feltörekvő, ám néhány éven belül világszerte ismertté vált gyáriparos, Dreher Jenő.

 

– Dreher Jenő erről a vidékről irányította a kőbányai sörgyártást, de korának egyik legismertebb lótenyésztője is volt. Angol telivér ménesének lovai a Kincsem Parkban is futottak. Voltaképp egyesületünk története is innen eredeztethető. Húsz évvel ezelőtt Szalay György martonvásári lovas ember úgy döntött, összeverbuválja a vidék lovasait, megalakítva a Dreher Jenő Lovas Klubot, amelynek egyik fő célja a Dreher család szellemi hagyatékának ápolása volt. A klub baráti társaságának kemény magjából alakult meg később a mai Szent László Huszáregyesület, amely az Oszmán Birodalom ellen harcoló végvári huszárok és az 1848–49-es történelmi események tisztelete mellett továbbra is küldetésének tarja a Dreher család krónikájának minél szélesebb körű népszerűsítését.

Az egyesület Somogyi Győző, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas festőművész – a magyar katonai hagyományőrzés és a történelmi viseletek kutatásának ikonikus alakja – útmutatásai alapján szerveződött.

Mivel a XIX. század közepén Fejér megye északi része a Császári és Királyi 1. Huszárezred toborzási területe volt, korhű öltözetük is az említett lovassági alakulat egyenruháját idézi. A moldvai kék posztóból készült tiszti egyenruhák értéke ma már eléri az egymillió forintot is. Az egyesület tagjai tudatosan figyelnek rá, hogy az öltözetet csak az arra méltó alkalmakon, nemzeti ünnepeken, kulturális rendezvényeken, hagyományőrző bemutatókon, versenyeken, filmforgatásokon, huszárbálokon viseljék, mert amint a kapitány fogalmaz, nem szeretnének sem urizálni, sem vásári vurstlit csinálni a nemzeti tradícióból.

A haditanács

Martonvásárról a közeli Tordasra autózunk, a Cifrapince Vendégházba, ahol már javában gyülekeznek az egyesület tagjai, hogy haditanácson értékeljék a Giro d’Italia versenyen elért zajos sikert. Személyesen nem találkoztak azóta, hogy teljesítményük címlapsztori lett. Konczos Tibor informatikus lóháton érkezik. Vezér nevű hátasával ő is végignyargalt a frissen kaszált búzamezőn a nemzetközi kerékpárosmezőny mellett.

– Erőt, tisztességet! – köszöntik bajtársaikat a tábori csákóban érkező huszárok.

Majd szinte egymás szavába vágva osztják meg a többiekkel a vágta óta begyűjtött dicséreteket és jókívánságokat. A többnyire őszes halántékú, pödört bajszú, csillogó tekintetű férfiak naprakészek az élő közvetítés nézettségi adatait illetően is. Azokra a méltatásokra a legbüszkébbek, amelyeket hivatásos katonatisztektől, illetve hagyományőrző huszároktól, vagyis „szakmabeliektől” kaptak.

– A bicikliseknek is nagyon tetszett a bemutató, tartották velünk a szemkontaktust, végig mosolyogtak – idézik fel a verseny megható pillanatait.

Abban is egyetértenek, hogy a dicsőséghez az is hozzájárult, hogy az előre megbeszélt koreográfiával ellentétben az élen nyargaló két huszár között egy kisebbfajta háziverseny is kialakult. Ilyen a magyar virtus!

– Bennünket az évszázadok alatt kicsiszolt katonai erényeken alapuló értékrend szervez igazi közösséggé – veszi át a szót Erdélyi Gábor. – A szabályokat mindannyian elfogadjuk, és igyekszünk eszerint élni nemcsak az egyesületben, hanem a munkánk során és a privát életünkben is. Minket, lovas hagyományőrzőket különleges életérzés köt össze. A huszárság a korábbi évszázadok során mindig is a legveretesebb, legelitebb katonai fegyvernem volt. Nyugat-Európától az Egyesült Államokon át Mexikóig a XV. századig visszavezethető magyar könnyűlovasság tisztjei szervezték az alakulatokat. Legfőbb közös vállalásunk, hogy az említett erények követésével jobb emberré válva, együtt, szépen öregedjünk meg.

Táncháztól a lovaglásig

A haditanácson a vendégház tulajdonosa, Turú Gábor gondoskodik arról, hogy egyetlen pohár se maradjon üresen az asztalon. Az egykori Brunszvik–Dreher-birtok romos uradalmi pincészete ma gyönyörűen felújítva várja a turistákat. A tágas pince a II. világháború idején a tordasi embereknek és a Dreher család versenylovainak is menedéket nyújtott, manapság különleges borkóstolók helyszíne. Turú Gábor eleinte vendéglátósként vett részt az egyesület összejövetelein, de a hazafias hangulat annyira magával ragadta, hogy szép lassan ő is lovas emberré, majd huszárrá vált.

A csöndesen pipázgató Szabó Szilárdnak – a martonvásári Százszorszép Táncegyüttes többszörös nívódíjas táncmesterének és koreográfusának – elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a Szent László-patak völgyében a 80-as évek óta nagyon erős táncházmozgalom alakult ki, amely a közösségépítés alapköve lett. A huszárok gyerekei jószerével mind odajártak táncolni, így a szülőknek is indítottak egy szenior tanfolyamot, ahogy tréfásan megjegyzik, „több-kevesebb sikerrel”. A közösséghez tartozó lovas emberek meg egyszerűen megbabonázták a többieket. A csapatnak jó néhány olyan tagja van, akit lényegében a néptánc és népzene iránti elhivatottság ösztökélt arra, hogy felnőtt fejjel tanuljon meg lovagolni.

– Jómagam is ötvenéves koromban kezdtem el – teszi hozzá Szalay György, a jogelőd szervezet alapítója. – A 2000-es évek elején, amikor az első akadályversenyünket szerveztük, ötven forintot szedtünk össze az adománygyűjtő ládából, úgyhogy önmagunkat támogattuk, a lelkesedésünk vitt minket előre.

A közösség cégvezető, vállalkozó, pedagógus tagjai hangsúlyozzák, hogy bár a közvélemény mind a mai napig az 1948–49-es eseményekhez köti a huszárhagyományokat, az ő szívükhöz közelebb áll a végvári vitézek, köztük Balassi Bálint szabadabb, romantikusabb világa.

A huszárok gyakran tesznek eleget meghívásoknak Kárpát-medence-szerte. Már alig várják a következő missziójukat, amelynek során délvidéki iskolákba is ellátogatnak élő történelemórát tartani. És ha már ott lesznek, feltétlenül megkóstolják a zamatos szerémségi borokat, miközben kedvenc nótájukat éneklik: „Akkor szép a huszár, ha felül a lovára / Rávágja csákóját a büszke homlokára. / Rávágja csákóját a két fekete szemére, szemére / Hogy ne lássa senki, hogy hull a magyar huszár könnye.”