Amikor a világ legnagyobb alapkezelője úgy döntött, hogy Budapesten hozza létre új innovációs központját, megkérdeztem a vezérigazgatót, miért mellettünk döntöttek. A nyelv miatt – hangzott a felelet. Elmondása szerint arra már régen rájöttek, hogy angol anyanyelvűként az amerikaiak és a britek nincsenek rákényszerülve más nyelvek elsajátítására, így a cég New York-i és londoni főhadiszállásain dolgozók sosem esnek át a nyelvtanulással járó „agyi tréningen”, így az innovációban is szerényebb a teljesítményük. Másrészt a vállalat vezetőinek visszatérő élményük, hogy az újító szellemet igénylő feladatokban mindig a magyarok a legképességesebbek. Szerintük ennek oka a nyelv.

A nyelv szerepéről már többször írtam ezeken a hasábokon – legutóbb Sverker Johansson könyve kapcsán, aki bebizonyította, hogy a kizárólag a Homo sapiensre jellemző klasszikus, többgenerációs családmodell tette lehetővé az emberi nyelv kialakulását és vele a civilizációt megalapozó kognitív ugrást. Most essen szó az angol mint nemzetközi nyelv felemelkedéséről és a helyi nyelvek megőrzésének jelentőségéről.

A 19. század, azaz a nemzeti gondolkodás hajnalán a kor ideológusai úgy vélték, hogy egyszer s mindenkorra le kell törni a latin monopóliumát. Az olyan gondolkodók, mint a francia Marquis de Condorcet szerint a latin dominanciája két részre osztotta a társadalmat, mivel csak az elitnek tette elérhetővé a legfrissebb tudás elsajátítását. A helyi nyelvek erősítése melletti érvekhez később az identitásképzés is hozzáadódott. A nyelv a nemzetállamok felépítésének, megkülönböztethetőségének eszköze lett. Ám a 21. század változást hozott. A globalizáció, a burjánzó nemzetközi bürokrácia, a tömegessé váló utazás és az internet miatt az angol mára olyan dominánssá vált, amilyen a latin sohasem lehetett. Az angolul tudásból piaci termék lett, amelynek ígérete világszerte ugyanaz: bekapcsolódási lehetőség a sikeres emberek nemzetközi vérkeringésébe. Az angol tehát ugyanúgy győzteseket és veszteseket termel, mint kritikusai szerint egykor a latin, csak sokkalta nagyobb léptékben.

A globális nyelvvel számos más probléma is akad, amiket a St. John’s University nyelvészprofesszora imponáló részletességgel mutat be könyvében. Talán a legfontosabb, hogy a nemzetközi kapcsolatokat uraló kormányzati és civil szervezetek kizárólag az angolt használják, nem is törekednek az általuk „segített” közösségek nyelvének, ezáltal kultúrájának megértésére. A globalizáció elmélyítésén ügyködő ágensek tudása tehát örökké felületes marad. S a tendencia erősödik, hiszen a diplomakövetelmények folyamatos csökkentésével az angolszász országokban egyre kevesebb diák kényszerül rá valamilyen második nyelv elsajátítására – a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) nemrég idegennyelv-­oktatási csúcstalálkozó megszervezésére kényszerült, hogy tudatosítsa az amerikai kormányzatban a nyelveket beszélő hivatalnokok hiányát. Közben a fejlődő országokban a helyi nyelvek által őrzött egyedi kultúrkincs eróziójától tartanak. Izgalmas, hogy ennek tudatosodásában az afrikai és ázsiai országok jóval előrébb járnak, mint Európa államai, s egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek nyelvük megőrzésére.

Szerzőnk üzenete, hogy továbbra is segítenünk kell tehetségeinket a nemzetközi tudáshoz való hozzáférésben, az angol nyelv elsajátításában – ez azonban tudatos nyelvpolitikával, saját nyelvünk kultúraalkotó szerepének megőrzése mellett is lehetséges.

Rosemary Salomone: The Rise of English – Global Politics and the Power of Language. Oxford University Press, 2022

A szerző a Brain Bar Jövőfesztivál alapítója.