Traski Viktort, az Ungvári Nemzeti Egyetem matematikusát tüntették ki idén a Magyar Tudományos Akadémia Arany János Fiatal Kutatói Díjával. Személyesen azonban nem tudott jelen lenni a ceremónián, mert a kelet-ukrajnai fronton védi a hazáját az orosz támadókkal szemben. Videóüzenetben köszönte meg a díjat, a háttérben a tüzérség robaját lehetett hallani. A lapunknak nyilatkozó kutatónak semmiféle katonai tapasztalata nem volt korábban, de a háború kitörésének pillanatában tudta, hogy be fog vonulni a seregbe (noha kiemelt fontosságú foglalkozása miatt valószínűleg teljesen mentesült volna a szolgálat alól).

– Ön a háború előtt reálisnak látta, hogy tényleg kitör a háború, és támadni fognak az oroszok?
– Én még február 24-én reggel sem hittem, hogy valóban kitör a háború. Talán túl optimista voltam, de tényleg nem hittem, hogy támadni fognak. Persze fenyegetőztek, azt gondoltam, hogy ezzel akarnak elérni valamit, de hogy komolyan bevetik a hadsereget, és átlépik a határt, erre egyáltalán nem számítottam.

– Hogyan emlékszik február 24-ére?
– Aznap reggel felkeltem, mint mindennap, elvittem a fiamat az óvodába – két fiam van –, nem is néztem a híreket. Jövök hazafelé, erre írja az óvó néni, hogy menjek vissza a gyerekért, mert bezárják az óvodát. Akkor tudtam meg, hogy mi is történt.

– A családja hogyan fogadta, hogy bevonult?
– Február 24-e csütörtökre esett, néhány nappal később, talán hétfőn jelentkeztem a hadseregbe. Előtte persze meg kellett magyarázni ezt a feleségemnek és a szüleimnek, hogy mit és miért teszek. Hát, egyik nap teljesen ellenezték, másnap már jobban viszonyultak hozzá, harmadnap pedig már… no, azt nem mondom, hogy nagyon támogatták, de beleegyeztek. Mondtam nekik, hogy én úgyis megyek, csak az a kérdés, hogy megnyugodnak, és támogatnak-e. A támogatásuk nélkül egy kicsit még nehezebb lenne, mert folyton arra gondolnék, hogy mi lehet otthon, nem sírnak-e állandóan. Persze, biztosan aggódnak, de nem mindegy, hogy mennyire.

– A családja otthon maradt?
– Igen, otthon. Ott hál’ Istennek nincsenek harcok, a becsapódott rakéta távolabb volt tőlünk.

– Mivel telik egy napja? Nyilván nem akarom, hogy hadititkokat áruljon el…
– Kérdezzen bátran, amire nem lehet, arra úgysem válaszolok. A tüzérségnél vagyok, és elvégzem azokat a feladatokat, amiket rám bíznak. Három vagy hat óránként váltjuk egymást, természetesen a helyzettől függően.

– Lőtt már oroszra?
– Nem, a tüzérségnél az embernél lévő fegyver inkább önvédelmi célokat szolgál. Mi távolabbra, 10–15 kilométernyire lövünk, azt, hogy pontosan mivel, nem mondom el. Az orosz repülők be tudnak jönni, és bombáznak is, de közelharcra még nem került sor. Ha a tüzérség közelharcba bonyolódik, az már rossz, és olyankor valaminek történnie kellett az előttünk lévő csapatokkal, így nekünk is hátrébb kell húzódni.

 

 

– Van-e információja az orosz katonák viselkedéséről?
– A médiában hallottakon kívül vannak bajtársaim, akiknek Kijev környékéről származik a családjuk. Ők már azelőtt mesélték, hogy mi van ott, amikor a hírekben nem is volt erről szó. Az egyikük unokatestvérével is borzasztó dolgokat műveltek. Itt, mifelénk távolabb vannak az oroszok, így személyesen még nem tapasztaltam, hogy hogyan viselkedtek. Ha majd elindulunk jóval előrébb, akkor valószínűleg tapasztalni fogjuk, mit csináltak erre.

– Mire számít, mi lesz a háború kimenetele? Teljesen távoznak majd Ukrajnából az oroszok?
– Ezt pontosan szerintem senki nem tudja megmondani. Az én véleményem szerint a háború mindaddig nem fog véget érni, amíg az oroszok nem távoznak. Lehet, hogy a Krímet meghagyják nekik, és akkor nyugodtabb fázis következhet, de ha a Donbasz-medencében (oroszul Donyec – a szerk.) is itt maradnak, akkor mindig ellenségeskedés lesz. Ugyanaz lesz, mint ami az ezt megelőző hét-nyolc évben volt. Ahhoz, hogy jóval nyugodtabb legyen a helyzet, a határon túl kell maradjanak.

– Ön az Ungvári Nemzeti Egyetem Ukrán–Magyar Oktatási-Tudományos Intézetben oktatja és kutatja a matematikát. Az egyetemen hogyan fogadták, hogy elmegy a háborúba? Voltak-e más, hasonlóan döntő kollégái?
– A tanszéken én voltam az egyetlen, aki bevonultam, az egész egyetemről, ha jól tudom, nagyjából tizenöten vonultunk be. Az igazgatónak már a háború kitörésének másnapján mondtam, hogy valószínűleg én menni fogok. Ő erre először azt mondta, hogy gondold meg jól. Hétfőn visszahívott, és kérdezte, hogy hogyan döntöttem, erre akkor már azt válaszoltam, csak egy lépésnyire vagyok attól, hogy beadjam a papírokat. Ekkor már csak azt mondta, hogy vigyázzak magamra, és sok sikert kívánt.

– A tudományos munkáját hogyan érinti a háború?
– Vannak még olyan pályázatok, amelyek júniusban fejeződnek be. Ezekkel kapcsolatban, ha van egy kis idő, igyekszem csetelni a diákokkal. Számítógépem nincs, többet tudnék segíteni nekik, ha lenne, de leírni, elmagyarázni így is tudok bizonyos dolgokat. Cikkeket írni vagy konferenciára készülni itt nem lehetséges.

– Egyetemi oktatóként önt, gondolom, a jelenlegi helyzetben nem hívták volna be katonának.
– Az embereket hét vagy nyolc kategóriába sorolták, és a helyzet romlásától függően mindig a soron következő csoportba tartozókat hívják be a seregbe. Az egyetemi oktatók és diákok talán az ötödik vagy hatodik kategóriába tartoznak. Vagyis most nekünk nem kötelező bevonulnunk, de én önkéntesen jelentkeztem.

– Mivel foglalkozik a matematikán belül?
– A kutatási területem a valószínűségszámítás és a matematikai statisztika. Korábban a témavezetőmmel együtt sikerült kidolgoznunk a véletlen értékek és sztochasztikus folyamatok egy új csoportját, és most ezek lehetséges alkalmazását kutatom tovább. A kutatásainkat a számítógépes adatok – képek, jelek – tömörítésében, illetve visszaalakításában lehet alkalmazni. Például az üzenetküldő appok nem továbbítják a teljes 5–10 megabyte-os képeket, csak egy kisebb változatát, majd amikor a fogadó megkapja ezt a képet, akkor az app újból visszaállítja közel az eredetit. Bizonyos torzítások azért lesznek benne, és például e torzítások kiküszöbölésében segíthetnek a kutatási eredményeink.

– Az elmúlt több mint két hónapban megszokta a katonaságot, a háborút, fél-e attól, hogy megölhetik?
– Persze hogy félek, de ez azért nem folyamatos. Nagyon furcsa átélni, hogy vannak olyan napok, mint például ma is hál’ istennek eddig, amikor teljesen nyugodt minden. Ezen nem azt kell érteni, hogy egyáltalán nem lőnek, hanem hogy nem minket lőnek, hanem arrébb, néhány kilométerre. Ilyenkor úgy érzi az ember, hogy hú, nincs is háború. Süt a nap, meleg van, itt a tavasz, minden okés. Aztán egy-két napra rá előfordulhat, hogy a fejét sem bírja kidugni, annyira lőnek. Ezt nehéz megszokni.

– Úgy tudni önről, hogy a háború előtt semmiféle katonai tapasztalattal nem rendelkezett. Mennyire volt megterhelő a kiképzés?
– Még sohasem lőttem korábban. Nem voltam katona, az egyetemen, amikor én jártam, nem volt katonai oktatás – most már van. Amikor jelentkeztem, még Kárpátalján megmutatták a fegyver kezelését, de ott még nem lőttünk. Nem egyből ide hoztak, hanem lépésről lépésre egyre közelebb a fronthoz. Amikor megérkeztünk, kivittek minket, megmutatták, hogyan kell lőni, akkor lőttem először, aztán megtanították, hogyan kell megpucolni a fegyvert. A napi szolgálathoz szükséges ismereteket már itt kezdték tanítani nekünk. Először volt velünk egy felettes tiszt, ő mutatott meg mindent, aztán egy héttel később az ember már egyedül végezte el a feladatát.

– Az Európai Unión belül a magyar kormány meglehetősen különutas politikát folytat a háborúval kapcsolatban, amit egyesek Putyin kiszolgálásaként értelmeznek. Erről mit gondol, eljutnak-e egyáltalán önhöz ezek a hírek?
– Olvastam ezekről néhány cikket, de én csak azt tudom mondani, a politikusok dolga az, hogy politikával foglalkozzanak. Ők mindig azt nézik, hogy saját maguknak megfelelő pontokat gyűjtsenek. Ennél többet nem tudok mondani.

– A bajtársai mit gondolnak a magyarokról, a magyar kormányról, érzett-e emiatt magával szemben bármilyen különleges véleményt?
– Tudják, hogy magyar vagyok, de a nemzetiségem miatt nem viszonyulnak hozzám máshogy, mint bárki máshoz. Amikor elmondtam, hogy matematikát tanítok az egyetemen, azt mondták, hogy hú, és amikor még hozzátettem, hogy ezt magyarul teszem, azt mondták, hogy húha. Nem a nemzetiségem alapján ítélnek meg, hanem az alapján, ahogy viselkedem, amit teszek.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/20. számában jelent meg május 13-án.