Jed Esty az angolszász irodalom professzora a Pennsylvaniai Egyetemen. Bölcsészként nem gazdasági vagy geopolitikai, hanem kifejezetten ideológiai oldalról vizsgálja az amerikai birodalom hanyatlását. Szerzőnk úgy véli, hogy mára „az elveszített nagyság iránti sóvárgás lett az amerikai életmód lényege”, ami cseppet sem segít az Egyesült Államok bajain, sőt súlyosbítja őket.

Esty szerint Amerika globális dominanciájának visszaszorulása ténykérdés. Gazdasági erő, politikai egység és nemzetközi befolyás tekintetében az USA a második világháború végén ért a csúcsra, és az 1970-es évek óta folyamatosan hanyatlik – árnyékként követve a Brit Birodalom leáldozásának kronológiáját a 19. század végétől a 20. század közepéig. A Reagan- és Clinton-kormányok idejére jellemző hurráoptimizmus csak rövid, bár megtévesztő pauzák voltak egy „hosszú alkonyatban”. A világ legmagasabb épülete ma már Dubajban áll, a bolygó leggazdagabb embere mexikói, legnagyobb tőzsdei vállalata kínai, legjelentősebb finomítója és legtermékenyebb filmstúdiói indiaiak. 2030-ra a világ tíz legnagyobb gazdaságából hat ázsiai lesz. Bár a jelek egyértelműek, az amerikai elit képtelen elfogadni a realitásokat. A tengerentúli bal- és jobboldal mára létrehozta saját párhuzamos ideológiáit a hanyatlás „keretezésére” – ezek az erkölcsi eróziót kárhoztató, nagy visszatérést ígérő trumpista MAGA-mozgalom, illetve a mindenért a populizmust okoló „szakértői” technokrácia.

Szerzőnk a hanyatlás különféle ideológiai alapú magyarázatait összefoglalóan deklinizmusnak (declinism) nevezi, amellyel a legfőbb probléma, hogy súlyosan megtéveszti az amerikai választót. Azt a hamis illúziót kelti ugyanis, hogy az Egyesült Államok hanyatlása elkerülhető (lett volna), s hogy feltétlenül katasztrofális következményekkel jár az emberek mindennapjaira nézve.

A megalapozatlan várakozásokra épülő optimizmus, illetve a kilátástalanságból fakadó depresszió egyaránt mérgezi az amerikai kultúrát – sőt ezek összecsapása okozza a 2020-as évek kulturális háborúját a tengerentúlon –, miközben egyik sem kínál megoldást a valós problémákra.

Esty szerint történelmi tanulság, hogy a birodalmak sikere szükség­szerűen kulturális és politikai stagnációhoz vezet. A brit példa azonban azt illusztrálja, hogy a globális befolyás eltűnése bár ismétlődő kulturális sokkokkal jár, nem feltétlenül eredményezi a lakosság életkilátásainak romlását. Sőt, egy átlagos szigetországi adófizető ma sokkal jobb körülmények között él, mint 1900-ban vagy az 1800-as években. Ha az USA elitje képes lenne elfogadni hegemóniájának végét, akkor a végeláthatatlan katonai, titkosszolgálati és diplomáciai költekezés helyett lehetősége nyílna érdemi erőforrásokat fordítani a szegényebb néprétegek felemelésére. Amerika esélyei és lehetőségei egy hosszú távon korrekt nemzetgazdasági teljesítményre ráadásul jobbak, mint a britekéi voltak. Szerzőnk azt is hangsúlyozza, hogy az amerikai kapitalizmus válsága nem egyenlő a kapitalizmus általános válságával. Egy ázsiai dominanciájú, a globális Dél hatalmas népességét is magában foglaló kapitalista világrend bizonyosan más lesz, különösképp ami a vagyonkoncentráció sajátosságait illeti – ám attól még nagyon is kapitalista lesz.

A nosztalgia tehát rossz recept a jövőhöz. Az Egyesült Államok visszaszorulásától elsőből másodikká sem az amerikaiaknak, sem a világ többi részének nincs miért tartania. Az új világrendre azonban nekik is, nekünk is tudatosan készülni kell.

Jed Esty: The Future of Decline. Anglo-American Culture at Its Limits. Stanford University Press, 2022

A szerző a Brain Bar jövőfesztivál alapítója