Egy nép, amelyik – őszinte hittel – imádkozik diktátora életéért? Tudván, hogy amíg a vezető él, addig többé-kevésbé rendben mennek a dolgok, de utána ki tudja, mi lesz? Ismerős jelenség errefelé. Persze, a kommunista (szocialista?) rendszer természetéből fakadóan erről nyíltan beszélni nem lehetett, csak a rendszerváltás után. Az őszinte beszéd hiánya, késlekedése pedig egyenesen vezetett a problémák tartósításához, a traumák tovább éléséhez.

Pedig volt olyan magyar író, aki Kádártánc címmel regényt is közölt erről. Nem a kilencvenes években, esetleg még később: 1983-ban. Persze, Münchenben lehetett csak kiadni Halász Péter kötetét, ahogy az ötvenes évektől minden műve emigrációban jelent meg. A korábban újságíróként, illetve MAFILM-dramaturgként is dolgozó író 1956-ban hagyta el Magyarországot, és bár könyvei a kilencvenes évektől megjelenhettek, ő már nem tért vissza. Kifejezetten hosszú életet élt meg az épp száz éve, 1922. április 10-én született Halász, és kilencvenéves korában, 2013-ban hunyt el.

Annál szomorúbb, hogy a nevét ma kevesen ismerik, még ha olvasták is legnépszerűbb művét, az 1967-ben Torontóban, majd később nálunk is megjelenő Második Avenue-t. Pedig már a negyvenes években is kifejezetten népszerű lektűrszerzőnek számított, több mint ötven kalandregénye jelent meg disszidálása előtt. Igaz, ezek számtalan álnéven, hol Pierre Pescerként, máskor P. Deeds-ként vagy Ravasz Miklósként. Feleségül vette Rácz Valit, a rendkívül kedvelt színész- és énekesnőt, aki a II. világháború alatt a keleti fronton harcoló magyar katonákban tartotta a lelket. Kollaborációval ugyanakkor nemigen lehetett vádolni a színésznőt, aki a nyilas hatalomátvétel után zsidókat bújtatott otthonában. Letartóztatták, a kivégzést alig tudta elkerülni. Mégsem részesülhetett méltó elbánásban még így sem, utolsó jelentősebb filmszerepét az 1947-es Fehér vonatban kapta. Közel tíz évvel később kivándoroltak, Halász pedig három évtizeden át a Szabad Európa Rádió munkatársa volt, így már csak emiatt sem merült fel, hogy itthon az engedélyezett szerzők közé kerüljön. Az utólagos elismerést persze megkapták mindketten, Rácz Valit 1991-ben a jeruzsálemi Jad Vasem egyenesen a „Világ Igaza” címmel tüntette ki.

 

 

De térjünk vissza az említett regényhez, amely rendkívül érzékletesen, pontosan adta vissza a kádári alkut megkötők dilemmáit, illetve a távozók perspektíváját. Egy népet, amelyik valóban imádkozott az egyre idősödő Kádár egészségéért, a holnap biztonságáért. Természetesen nem a rendszer bukását látták előre, viszont nem sok reményük volt afelől, hogy a létező keretek között más is biztosítani tudna legalább annyi, viszonylagos szabadságot, mint Kádár. Márpedig, olvassuk Halász regényében, „Moszkvának mérhetetlenül nagy szüksége van Kelet-Európában egy olyan hű, szövetséges országra, amelyben a vezető nevét imába foglalja a nép. Ez még eddig, Magyarországon kívül, sehol sem sikerült. Mert amelyik országban a nép imádkozni kezdett azért az emberért, aki az élére állt, vagy került, arról Moszkva hamar földerítette, hogy népszerűségének okai a Szovjetunió és az »igazi szocializmus ügye« iránti hűtlenségében rejlik. (…) A magyarok a kérlelhetetlen világpolitikai realitás vaskorlátai között azzal a forradalommal végül is elérték a legtöbbet, amit elérhettek. A Kádártáncot. Igazad van, ez nem kevés. Szomorú, hogy egyúttal a legtöbb is.”

Nem sokkal előtte pedig megtudjuk azt is, hogy a kilátogatóknak már többféle típusuk van. Akad ugyanis, aki elismeri, hogy „otthon némelyest könnyebb és elviselhetőbb az élet, de hangsúlyozzák, hogy ők azért »tisztán látnak« és tudatában vannak annak, hogy »a lényeg nem változott«. De vannak, akik szerint egyáltalán nem »lényegtelen«, hogy az embernek háza van Tahiban, egy kis kertje a ház előtt, kocsija a garázsban és ha úgy akarja, két vagy három esztendőnként Nyugatra utazhat. (…) Abban viszont mind megegyezik, (…) hogy »mi szegény ország vagyunk« és ezt úgy említik, mint olyan objektív tényezőt, amin nem lehet változtatni és amelyet az ottani állapotok megítélésében el kell fogadni alapul.”

Ó, ez az érvelés mennyire elevenen él ma is! Mindent magyaráz, hogy a mi helyzetünk olyan, amilyen, ezért hát értelmetlen is Németországgal vagy Ausztriával mérni bennünket. És hát valóban, kevesebb pénzből kevesebbet lehet tenni – de ez akkor már így marad, megváltoztathatatlan tényként örökre? Halász regényében viszont még a magyar foci presztízse legalább állt, Puskás Öcsi vagy Czibor Zoltán neve még jelentett valamit.

 

 

Az írónak már csak a névegyezés miatt sincs könnyű dolga, ezért is érdemes tisztázni: nem azonos a szintén az emigrációt választó avantgárd rendezővel, a New Yorkban karriert befutó és 2006-ban elhunyt Halász Péterrel. A Második Avenue szerzőjéről a Magyar Nemzet neves újságírója, Tóbiás Áron írta 1993-ban: „Az elmúlt harminchat év azután bebizonyította: nemcsak tenni tudott, de megalkotója lett valaminek, amit írásunk elején Halász Péter-jelenségnek neveztünk. Nevezhetnénk közkeletűbb meghatározással az »írástudó felelősségé«-nek is. Mondhatnánk most (1993 őszén), hogy könnyű dolga volt. New Yorkban, majd később Münchenben – közben londoni tudósítóként is működött, több mint három és fél évtizeden küzdött a Kádár-korszak hazugságai ellen. Nem értékelte még kellőképpen ezt a munkát sem a rendszerváltozás utáni publicisztika, sem a politikai irodalom vagy történetkutatás.” Megjegyezve, Halász volt az, aki saját szavai szerint sohasem akarta leírni az ellenforradalom szót, ezért 1956. november második fele már Bécsben találta.

Aztán sorra jelentek meg olyan regényei, mint a Tatárok a Széna téren, a Második Avenue vagy a Kölcsönkapott élet. Hol New Yorkban, máskor Münchenben vagy Torontóban. Mégsem olvasták talán később sem annyian, mint kijárt volna. Halálakor így is búcsúzott Sárközi Mátyás az Irodalmi Jelenben: „Egy ízben arról írt, hogy amikor a magyar menekülteket katonai csapatszállító repülőgépeken továbbvitték az osztrák táborokból Angliába, mindannyian menetiránynak háttal ültek a gépben, tehát arccal az egyre távolabb kerülő szülőföld felé, s ő úgy érzi, ez a hazafelé forduló érzés őt sohasem hagyta el. Bizonyára így volt. Ám azt hiszem, keserűen tapasztalta, milyen gyorsan feledte el az ország, ahonnan elszármazott.”

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/15. számában jelent meg, április 8-án.